Békés Megyei Hírlap, 1994. október (49. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-19 / 247. szám
lÉm MEGYEI HÍRLAP MEGYEIKÖRKÉP 1994.' október 19., szerda Évforduló. Góth Sándor színész, rendező és műfordító 125 éve ezen a napon született Pesten, és 1946-ban halt meg Budapesten. 1896-ban a Vígszínház tagja lett, s rövid időt leszámítva az maradt haláláig. Széles skálájú színész volt, különösen vígjátékbeli alakításai voltak híresek, de kiváló volt drámák főszerepeiben is. A magyar filmgyártás egyik úttörője- ként is nevet szerzett. Több mint félszáz színdarabot fordított le magyarra. Természetjárás. A Mezőberényi Sportcsarnok DSE Természetjáró Szakosztálya többféle útvonalon és távon az idén is megrendezi hagyományos, október végi gyalogtúráit. Az első a Szanazug—Póste- lek környéki túra lesz október 23-án, a másodikat a Hármas- Körös mentén, Szarvas térségében október 29-én rendezik. Támogatót keresnek. A sarkadi szüreti mulatságok és a városi Télapó-ünnepségek egyik fő szervezője már évek óta a sarkadi szabadidős lovasklub. Minthogy azonban a klub anyagi helyzete nem túl rózsás, ezért egy-egy ilyen rendezvényhez szponzorokat is kell találniuk. Az idei szüreti bál például „nem jöhetett volna létre”, ha nincs a sarkadi Internapol Kft., a Minőség Vasipari Gmk., Ungor László kereskedő és Őré Sándor vállalkozó. A lovasklub jelenleg az ez évi utolsó versenyükhöz (október 23., Okány) és a december 6-ai városi Télapóhoz keres szponzorokat. Az 1994- es támogatásokért a december 10-ei évadzáró közgyűlésen mondanak köszönetét. Harangláb-szentelés. Csabaszabadi Község Önkormányzatának képviselőtestülete és az evangélikus egyház október 22-én, szombaton délután 4 órakor tartja harangláb-szentelési ünnepségét. A felszentelési szolgálatot dr. Harmati Béla püspök végzi. A gyermekszínház is ünnep! Békés József Kardhercegnője jött és győzött Akilla, a királylány és az udvarhölgy (Steinkohl Erika jobbról és Veres Veronika) Fotó: Kovács Erzsébet Gyermekszínház szépen, igényesen, felsőfokon—régi törekvése és fontos küldetése ez a békéscsabai társulatnak, s ebbe a nemes hagyományba sorolható Békés József Kardhercegnő című mesejátékának bemutatója a Jókai Színházban. Elismerésre méltó, hogy a gyermekszínjátszás hagyományát Békéscsabán sikerült folyamatosan életben tartani, és a műsorterv kialakításakor évek óta fontos szempont a jövő közönsége. Ugyanígy kiemelt feladat a fiatal tehetségek felfedezése, hogy gyerekek játsszanak — gyerekeknek. Békés József író, dramaturg nemcsak azért számít hazai szerzőnek, mert megyénkben, Gádoroson született, hanem azért is, mert eddigi 15 színházi bemutatója közül több művet is kifejezetten csabai megrendelésre írt. A Sándor, József, Benedek című darabjának itt volt az ősbemutatója, A legbátrabb gyáva a Gyulai Várszínháznak készült ugyan, de csabai színészek adták elő, s ősztől „bejött” a kőszínházba. A Kardhercegnő a Népszínház felkérésére született, értékes ajándék a kisebbeknek; költői nyelven szól, mégis megérinti a mai gyerekeket. A Kardhercegnő békéscsabai előadását Levente Péter rendezte. A gyerekek rádiós és tévés kedvence tudja, mi kell a sikerhez, a gyerekek öröméhez. El is hozta magával zenész társát, Gryllus Vilmost, és kettőjük fellépéséből vicces elő- és utójáték kerekedett. Az előjátékkal igyekeztek a figyelmet a színpadra irányítani, hangulatot teremteni. A színpadon mesebeli hősök hétköznapi tulajdonságokkal. Mindenkit virágnévre keresztelt az író, de szavaikban, tetteikben magukra ismerhetnek a gyerekek. A történet csak annyira mesés, amennyire hétköznapi. IV. Akácius király gyermeke, Akilla (teljes nevén Akácillat) lány létére minden ifjú herceget legyőz a vívásban, így érdemli ki a Kardhercegnő megtisztelő címet. Csakhogy egy lány nem győzhet le minden fiút! Mert ezzel magára haragítja összes kérőjét, a szomszédos országokat ellenséggé teszi. S ha gyűlnek az ellenségek, a haza bajba kerül. Hát éppen ez a veszély fenyegeti Akácius birodalmát, Arbóriát. Végül persze, ahogyan az egy igazi meséhez illik, minden megoldódik, a jók elnyerik méltó jutalmukat, ki-ki a maga párját, boldogságát. A pénteki premieren Stein- kohl Erikát láttuk a címszerepben. Bájos, mutatós kislány. Hangjával, mozdulataival még nem nagyon tud bánni, a meggyőző szerepformálásig van mit tanulnia. Hatásos, ügyes, kellemes jelenség viszont — énekére, játékára oda kell figyelni! — Herte- lendy Attila, a Regionális Színházművészetért Alapítvány fősikolai hallgatója, mint Márton diák. Kedves humorral, jól formálja Fumir herceget Tárnái Attila fh. A fiatal tehetségek közül feltétlenül kiemelést érdemel Kara Tünde fh: Lucia, a pincérlány szerepében hiteles figurát sikerül eljátszania, és jókat derülünk Simon Mihálynak (Vince, a csapos), aki jól bánik a karakterszerep adta lehetőséggel. Kiszely Zoltán „gügyére vett” Platejmán nagyhercege eléggé kilóg a sorból, abból a mesejátékból, amely felnőttszámba veszi és társként kezeli a gyerekeket. Tomanek Gábor a békéscsabai gyermekszínjátszás nagy alakja, számos emlékezetes alakítással ajándékozta már meg a kisebbeket (az egész megye iskoláiban, művelődési házaiban rendezett rendhagyó irodalmi órákról nem is beszélve!). Akácia király egyszerre méltóságteljes és közvetlen figurája most újabb színfolt Tomanek kedves mesehőseinek palettáján. Öröm volt újra találkozni Szántó Lajossal (Dongopalló kancellár), végre szép feladatot kapott, és jellegzetes humoránál volt. A sikerhez hozzájárult Várady Mária (a lilaruhás hölgy, vagyis a hegedűs királyné) és Veres Veronika (Parketta). Az ízléses jelmez Kovács Orsolya, a szép, hangulatos, szinte illatos díszlet Kónya András munkáját dicséri. A gyerekprodukcióhoz képest hosszú előadást még utójátékkal toldotta meg Levente Péter és Gryllus Vümos. Nem kellett volna. Ennek a különszámnak ugyanis (bohócorral, bűvészmutatvánnyal és közös énekléssel, hogy „Nem tudja a bálna, milyen jó a málna”) már végképp semmi köze nem volt a színházi előadáshoz. Az egész királyi udvar és az újdonsült ifjú párok „átmentek” díszletbe. A művészek és a fiatal szereplők (utóbbiak talán életükben először) legjobb tudásukat hozva megszolgálták a tapsot, s nem ezt érdemelték, hogy háttérként asszisztáljanak a cirkuszi mutatványhoz. Az utójátéknak egyetlen eleme volt elfogadható, az, amikor a rendező bemutatta a színészeket, a mesedarab íróját, az alkotó és segítőtársakat, a világosítót és a súgót is. Sajnos, ebbe a részbe is súlyos hiba csúszott: a rendező, éppen a vívómestert, Galli Zsoltot felejtette el bemutatni. Azt az embert, aki — persze nevelt már világbajnokot is, csak arra több ideje volt — nem kisebb feladatra és felelősségre vállalkozott, mint hogy a rövid próbaidőszak alatt megtanítsa a szereplőket a vívás életveszélyes tudományára. Nos, ennyit el kellett mondani, mert mint tudjuk, „a színház egy ünnep”, és olyankor fogékonyabb, de sérülékenyebb is a lelkünk. Niedzielsky Katalin Jazzkoncert Békéscsabán Szakcsi Lakatos Béla, az ismert jazz-zongorista az elmúlt hét végén, szombaton este Békéscsabán az ifjúsági ház vendége volt. Szakcsi pályáját csodagyerekként kezdte, tizenkét évesen már konzervatóriumba járt. A 60-as években Kovács Andor, Holéczy Ákos zenekaraiban játszott. 1970-ben tagja volt Pege Aladár Montreux-i fesztiváldíjas együttesének, majd olyan jazz-rock formációkban dolgozott, mint a Rákfogó és a Saturnus. 1989-től sorra jelennek meg lemezei, nemcsak hazánkban, de az Amerikai Egyesült Államokban is, ahol a G. P. R. cég jóvoltából eddig négy szólóalbumot jegyzett. Munkabírására jellemző, hogy emellett Jinda György együttesével is együtt dolgozott. Nagy sikerű koncertje előtt, melyet a 60-80 főnyi közönség lelkes tapssal jutalmazott, ültünk le egy kis beszélgetésre — miközben arra várt, hogy a zongorát felhangolják. — Zenés darabja, a Piros karaván nagy színházi siker volt. Tervez-e újabb darabot? — Egy nagyoperetten gondolkodom, amelyben van egy kis Mozart, Lehár, Johann Strauss. Dobostorta lesz a címe. — Milyen ma Magyarországon a jazz társadalmi megbecsülése? — Most még annyira sem becsülik meg a műfajt, mint tizenöt-húsz éve. Megszűnt az állami támogatás. Az ifjúsági házak és az egyetemi, főiskolai klubok, ahol mi régebben olyan sokat játszottunk, ma nem tudnak bennünket miből meghívni. Aki a jazzből él, mint én is, az részt vesz jól fizető megnyitókon, különböző cégek fogadásain, ahol egy órai játékért kap annyit, mint tíz jazzkoncertért. Ha itt húszezret kapok, könnyű kiszámolnia, a kétszázezer simán megvan egy ilyen alkalommal. Legutóbb az Állami Biztosító fogadásán játszottam. De az ilyen alkalom ritka, havonta egyszer, ha adódik. — Ön sokat jár ki Amerikába is, mely a jazz őshazájának számít. — Ez mítosz. Amerika nem szereti sem a jazzt, sem a bluest. Amerika a countryt szereti, a lakosság hatvan százaléka azt hallgatja. Harminc százalékon osztoznak a különféle popműfajok. A fennmaradó tíz százalék hallgatja a jazzt és a komolyzenét. Persze ott jóval nagyobb a népesség. — Milyennek látja az amerikai közönséget és milyennek a magyart? — Amerika a nagy lehetőségek hazája... Nézze, a Nyugat egy magyart nemcsak mint budapestit ítél meg. Prága, Bukarest, Szófia számukra egy térség. Lakóit egymás cselekedetei után egyformán ítélik meg. Nem bíznak a „keletiekben”, nincs jó hírük, ahogy a térségben nem bíznak, úgy a művészekben sem bíznak. — Beszélgetésünk legelején említette: új zenés darab ötletét forgatja a fejében. További tervei? — Az In Line-nal, Csepregi Gyula együttesével hamarosan Ausztráliába indulok egy fellépéssorozatra. Itthon a Hobóval, Földes Lászlóval készülök egy közös lemezre. Panics Ferenc A művész koncert közben, zenébe feledkezve a békéscsabai esten Fotó: Such Tamás Az első nagyvárosi élményt Szeged jelentette számomra. Mint falusi gyerek, sok mindenre rácsodálkoztam. Nemcsak a fogadalmi templomra, a múzeumra, a zsinagógára, a nagy iskolákra meg a szobrokra: az apróbb dolgok is felkeltették érdeklődésemet. Például a belváros egyik szép polgárházának kapubejárója alatt a következő szöveg: KÉREGETŐK- NEK, HÁZALÓKNAK, KINTORNÁSOKNAK TILOS A BEJÖVÉT! Azonnal láttam, hogy valami komoly dologról van szó, hiszen a szöveget egy ovális alakú öntöttvas tábláról olvastam, amit már patinássá tettek az évek—nyilván egyidős a házzal: szerves tartozéka annak. A kéregetőket ismertem, volt némi fogalmam a házalókról is — a kintorna azonban rendkívül izgatott, valami borzalmat (nem emberi szemnek valót) sejtettem mögötte. Kicsit csalódtam, mikor apám elmagyarázta, hogy csak a verkliről van szó: olyan kézzel hajtott muzsikáló szerkezetről, amit már én is láthattam otthon a búcsúban. Mindez akkor jutott eszembe, amikor a minap az egyik óvoda vezetője elmondta, hogy nincs nyugtuk az ügynököktől: egy hét leforgása alatt tucatnyian csengetnek a gyermekintézmény kapuján, hogy műanyag poharaikat, tányérjaikat, térítőikét, s mit tudom én még mit, rásózzák az óvodára. Aki csak némileg ismeri ezeknek az intézményeknek a költségvetését, az tudja: ha akarnának, akkor sem tudnának csak úgy vásárolgatni. Ezt a házalók is kénytelenek megérteni, így hát megvárják a gyerekekért jövő szülőket, s őket próbálják megdolgozni, de nem kímélik a dadákat, óvónőket, sőt a konyhába is beszem- telenkednek vagy — kellő erély híján — beszemtelenkednének. Nos, hajdan a polgár igyekezett magát megvédeni az ilyenféle zaklatástól, s többnyire sikerrel. Aztán — a hiánykereskedelem időszakában — hosszú ideig nem kellett tartani az erőszakos árukínálattól, de- néhány éve ismét feltűntek — s egyre szaporodnak — a házalók, a vigécek, az ügynökök, akik most „árumenedzserként” születtek újjá. Mint a táblaidézet szövegéből kitűnik, régen nem volt valami nagy társadalmi presztízse az ügynöknek: egy napon emlegették a kéregetők- kel, kintornásokkal. Vagy a „házaló” nem ügynököt jelent, hanem inkább vándorkereskedőt, ószerest? Kétségtelenül azt is. De higgyünk az értelmező szótárnak, s fogadjuk el, hogy ebbe a kategóriába tartozik az üzletszerző is — idézem: „aki házról házra járva kereskedik, ügynökösködik”. Nahát a munka nem szégyen, ki-ki — a tisztességes haszon reményében — házaljon, ha neki úgy tetszik. S nevezze magát árumenedzsemek — ez is szíve joga. (Ámbár lesznek, akik megmosolyogják, mint azt a vasúti fékezőt, aki így mutatkozott be: „A MÁV sebességcsökkentője vagyok”.) De hát nem hiszem, hogy az ügynöknek az önérzet a legfőbb jellemvonása... Aki ezt a szakmát választja... Na, itt álljunk meg egy pillanatra, s jó hangosan kérdezzük: szakma ez? Ha a kereskedőség szakma —- márpedig az —, akkor az üzletszerzést is szakmának kell tekinteni. S noha volt idő, amikor azt hangoztatták, hogy a magyar embernek nincs érzéke a kereskedelemhez, nem alkalmas erre a tevékenységre, az üzletszerzők nagy száma ennek az eb lenkezőjét látszik bizonyítani. Igen, mert mindent meg lehet tanulni — különösen, ha szorít a szükség. Márpedig ugyebár mindannyian tudjuk, hogy kevés a munkaalkalom. Hazánk fiai közül tehát egyre többen böngészik a különböző sikerkalauzokat, tárgyalási tanácsadókat, hogy minél eredményesebb ügynökké váljanak. Valamitől mégis félek. Nevezetesen, hogy ezek a derék árumenedzserek (van közöttük volt közgazdász, tanár, ipari munkás, színész és így tovább) — a könnyebb és gyorsabb meggazdagodás reményében — végleg hátai fordítanak szakmájuknak: ELFELEJTENEK DOLGOZNI! Már nem fogja őket izgatni, hogyan kell valamiféle szellemi vagy anyagi produktumot létrehozni. Magyarán: attól félek, hogy egyre kevesebben akarnak termelni: mindenki az eladásra spekulál. Hát persze, mert előfordul, hogy egyetlen nap üzleti ho- zadéka több, mint egy munkás félévi jövedelme.-(Persze most nem a műanyag tárgyakkal házaló kisügynökre gondolok.) Számolni kellene azonban azzal is* hogy á vásárlókedv korántsem nő, hogy sok mindenből máris telített a piac, hogy termelés nélkül nincs vásárlóképes kereslet. Lehet, hogy valahol már készítik az új táblákat a házak kapuja alá: ÁRUMENEDZSEREKNEK TILOS BELÉPNI! Gyarmati Béla Vigéckediink
