Békés Megyei Hírlap, 1994. október (49. évfolyam, 232-257. szám)
1994-10-01-02 / 232. szám
RIPORT 1994. október 1-2., szombat-vasárnap JÁVOR PÉTER Moszkva fényei és árnyai Láttam Lenint. Lenin él... Mire lehet elég a húszdolláros orosz átlagkereset? Egykoron nagy dicsőség volt (és nagy bravúr is) látni Lenint. A múlt dicsőségét nem kell különösen ecsetelnem, a bravúr annyiban szorul magyarázatra, hogy a helyiek — mármint az oroszok (akkor szovjetek) — képesek voltak akár több napot is sorban állni azért, hogy egy percre lássák Vlagyimir Iljicset. Márpedig ebbe a tömött sorba verés nélkül bepofát- lankodni nagy tett volt két évtizeddel ezelőtt. Pásztor edző, a háttérben a Lenin Mauzóleum. Balra Horváth, mögötte a Kreml órája Laurinyecz György felvételei Most nincs naphosszat sorbán- álló tömeg — tapasztaltam, amikor a Békéscsabai Előre FC labdarúgóit elkísértem UEFA Kupa-mérkőzésükre. Ám ha a Vörös téri Mauzóleum kapuit kitárják, azonnal „csődület” támad: helyeiek és külföldiek mindegyike látni akarja a napjainkra összetör- pörödött, erősen „megsárgult” egykori nagyvezért. Virágok Dzsugasvili sírján Jelen sorok szezőjének volt alkalma — igaz, még a ’60-as években élsportolóként utazva — együtt látni az üvegbúra alatt Lenint és a másik „nagy népi tanítót”, Sztálint. A grúz azonban hamarosan kikerült a márványépületből, s csak egy kevésbé csinos, egyszerű, vízszintes márvány lap jutott szemfedőül neki, közvetlen a Mauzóleum mögött. Idestova három évtizede is elmúlt annak, hogy „ide jutott” Vissza- rionovics Dzsugasvili. Ám, ami ma is meglepő: tucatnál is több egykori szovjet nagyság pihen Lenin mögött egy sorban, egyforma nagyságú és dí- szű sírban, ám szeptemberi ottjártunkkor mégis a legtöbb virág Sztálin sírját díszítette. Brezsnyevnek pedig, legalábbis aznap, egy szál sem jutott. Ami nem változott: ma is regiment katona őrzi a kegyhelyet, a többség vigyázzállásba merevedve. Akinek pedig nem a strázsálás a tiszte, az a látogatókat figyelmezteti arra, hogy itt tilos fényképezni, tilos megállni (lassú ütemben kötelező a haladás) és tilos beszélgetni. Nem egyszer a szájra tett mutatóujjal és halk pssssz- vel jelezték az illetlen turistáknak, hogy miként kell az épületen belül némaságba burkolózni. Leninről, társairól és a változatlanságról ennyit. Annál változatosabb manapság a vele szemben lévő Gum áruház. Pedig egykoron ennek is más „íze” volt. Gum-beli lábbeli Történetesen az az emlékkép él bennem legmélyebben, ami egy cipővásárláshoz kapcsolódik. Ugyancsak a ’60-as években volt módom végigszemlélni, hogyan történik a Gum-beli lábbeli vásárlás. Akkoriban jó ha hetente egyszer jött szállítmány. Természetesen nyomban híre ment a városban, s pillanatok alatt mérhetetlen tömeg gyűlt össze. Megelőzendő az üzlet lerombolását, fel sem húzták ilyenkor a nagy nyílású vasrácsot. Az üzlet pedig úgy köttetett az eladó és vásárló között, hogy a vevő beadta a lyukon a 12 rubelt (de jó pénznek számított ez még akkor!), az elárusító pedig kiadott a nyíláson egy pár cipőt. Nem számított, hogy női vagy férfi, fekete vagy barna, kicsi vagy nagy volt a surranó. Az volt a lényeg, hogy beadták a lóvét, illetve átvették az egy pár cipőt. Aztán kint nagy össznépi játék kezdődött: mindenki kereste, hogy momentán neki milyen csukára van szüksége és elkezdtek csereberélni. Addig zajlott a cserebere, míg röpke egy óra múlva mindenki megtalálta a számára legkedvezőbbet, s boldogan elindult haza. Ma más a helyzet. A Gum apró butikjaiban az égvilágon minden kapható: adidas sza-^ badidőruha, nike cipő, speedo sportfelszerelés, dior parfüm, fruit of the loom pulóver és sorolhatnám. Mintha csak bármely budapesti, ne adj isten müncheni, párizsi boltban járna az ember. De különbség is van. Az árak a hazainak másfélszeresei. A boltban pedig jószerivel csak eladók, külföldi bámészkodók vannak. Ugyanis a szegénység nagy úr. A helyiek elmondták: ma Moszkvában egy átlagember havi átlagkeresete 20 dollár. Azaz cc. 2200 forint. Márpedig ha átszámolom az árakat, egy szabadidő- ruháért öt-hat hónapot kell dolgoznia egy szakmunkásnak. Hát akkor egy autóért? Pobjedák, csőrös autóbusz matuzsálemek Az autóról jut eszembe. Van belőlük dögivei. A seremetye- vói reptérről bejövét kétszer ötsávos út vezet a Vörös térig (saccra van vagy 30 kilométer), s további kétszer három sáv szerviz út. Nos, ezek aztán dugig vannak kis és nagy járművekkel, teherautókkal, buszokkal, csak tankokkal nem találkoztam. Ám azt is rögtön hozzá kell tennem, nem az európai normáknak megfelelő a járműpark. Láttam negyven éves Pobjedákat, ősi, gömbölyített Volgákat, csőrös autóbuszokat és a mi rozsdatemetőinkben tucatszám álló viharvert bádogdobozokat, amelyek azonban három-négy keréken, de gurultak Moszkva főutcáin. A járdáról lelépve rögtön életveszélyt szimatoltunk, így igyekeztünk inkább az aluljárókat igénybe venni. S az aluljáróról, a életveszélyről rögtön egy másik téma. Jó előre felhívták a figyelmünket az egyébként szigorúan őrzött luxusszálloda keménykötésű gorillái: este semmi szín alatt ne hagyjuk el az épületet, de ha mégis me- hetnékünk van, csak nagy csoportokban, szorosan egymás mellett, mögött tegyük a sétát. E figyelmeztető szavak elegendők voltak, de amúgy sem volt módunk a program feszessége miatt egyedül kóricálni. Ettől függetlenül két alkalommal is elvittek bennünket egy indiai étterembe vacsorázni. Luxusétterem a piszkos főutcán Az első megrázó élmény volt. Ez is egy piszkos főutca külsőleg még szürkébb épületében volt található. A bejárat előtt a legújabb Mercedes állt, amelyet néhány barnára sült, bajszos kemény legény vett körbe. A kisfőnök a kocsi tetejére kipakolt rádiótelefonon értekezett, marcona segédei pedig bennünket vizslattak. Mi pedig őket, s rémülten tapasztaltuk, hogy némelyikük zsebévolt az előző rendszerben: „Az tart össze bennünket, hogy meg kellett szenvednünk az előző éra alatt — harsogta a szószóló. — Minket a nagyon kemény összetartás tartott életben és kovácsolt össze. Ma viszont mi vagyunk felül. Miénk a pálya, kezünkben a gazdasági élet...” Három szál virág 23 dollárért S hogy milyen a gazdasági élet? Nem tudtuk e rövid idő alatt igazán felmérni, ám egy ütött-kopott ruházatot viselő, mosolytalan ember, hogy már- már úgy éreztük, mintha csak kukázók élnének e hatalmas városban. Akik leszegett fejjel mennek a dolgukra. Nem sietve, hiszen megszokhattuk már: a „szícsász” lehet holnap is, a „nyedaleko” pedig akár 50 kilométer. A hatalmas birodalom léptékei ilyenek. Nagyon gazdagok — kevesen; nagyon szegények — rengetegen. Középréteggel pedig nem talákoztunk e röpke idő alatt. De hogy szépségei is vannak Moszkvának: álljon itt néhány felvétel. Mert mi tagadás, a Kreml, a fantasztikus székesegyházak — amelyet hál’ istennek a korábbi éra nagy hatalmú urai (elvtársai) nem romboltak le mindenütt — ma is ragyognak. A szürke betonsivatagból itt ott kivilág- ló hagymakupolás épületek, mind megannyi csoda. Amelyeket akár hetekig is elnézne az ember. Igaz, az ezek tövében kolduló, vagy portékáikat kínáló fiatalokra és idősekre vigyázni kell. Pontosabban a zsebünkre, táskánkra. Mert van, aki — itt is dollárért — matrjoska babát kínál, s van aki csak szemlélődik, lesi a turistákat, a nyitva felejtett retikülöket, a le nem gombolt zsebeket... Mások pedig csak álldogálnák. Kezükben transzparens: rajta Vlagyimir Iljiccsel. Ok azok, akik visszaidézik a történelmet. Mintha csak azt várnák, holnap felkel Lenin. Mert van, akinek Lenin élt, Lenin él... A Gum áruház belülről. Minden kapható, mintha csak Münchenben, Budapesten járnánk — csak hogy másfélszeres magyar árakon. A kinti kereset pedig havi 20 dollár w A Vaszilij Blazsennij székesegyház hagymakupolái, balra a Gum, az előtérben pedig a csapat bői kicsüng a stukker. Ettől függetlenül nagy köszönéssel fogadtak a bejáratnál, s a külső jegyekkel ellentétben egy nagyon szép, jól felszerelt, stílusos, talán azt is megkockáztathatom, osztályon felüli étteremben találtuk magunkat, ahol a zenekar éppen egy Beatles számot játszott. Pazar műsor következett hastáncosnőkkel, bűvésszel, zsonglőrökkel. Ám bent is jószerivel nem éppen aznap lesült, keménykötésű, karcolt arcélű, de elegánsan — zakó, ing, nyak- kandő — öltözött „urak” ültek. Hallván beszédüket, agy- tekervényeink beindultak. Tolmácsunk készségesen fordította az éppen tósztra emelkedett vezér asztalcsapkodós beszédét, amelyből megtudhattuk, hogy a társaság minden tagja meglehetősen elnyomott adalék sok mindenről árulkodik. A kenyér magyar pénzre átszámolva húsz forint egy egyszerű pékségben. Az éttermi árakról azonban csak sejtésünk lehet azok után — ugyanis vendégek voltunk —, hogy az asztalok között ringatózó virágárus lány három szál rózsát 23 dollárért kínált. Azt is elmesélték a magyar egyetemisták, hogy van azért éjszakai élet. Számtalan diszkó fogadja a fiatalokat. Azokat, akik meg tudják fizetni a 100 dolláros (!) belépőt. S telt ház van ezeken a szórakozóhelyeken. Még akkor is, ha csak a keresztapák fiai, lányai járnak diszkóba. Persze ma Moszkva több mint tízmilliós város. Belefér jó néhány keresztapa. De még több a szegény ördög. Az utcán annyi a meggyötört arcú, Szemében reménytelenség De akadtam másféle oroszra is. Saccra nyolcvanas bácsika festegetett a Vörös tér egyik sarkában, a metsző hidegben egy szál elnyűtt, pecsétes zakóban. Látszott, már az ecset is nehéz lehet számára. De kitartóan mártogatta a „pamacsot” a paletta ragadós festékébe, s ragyogó képeket varázsolt a hidegtől, s vélhetően a korából fakadó reszketős kezeivel. „Mibe kerül?” — kérdeztem egy apró, ragyogó festményre mutatva. „Tíz dollár” — volt a válasz. Először jó magyar szokás szerint rá szerettem volna vágni: „ötöt adok érte”, de belenéztem a bácsi szemébe, s azt a reménytelenséget, összetörtséget látva, szó nélkül legomboltam a tíz dollárt...
