Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-07 / 211. szám
gíÉS MEGYEI HÍRLAP MEGYEIKÖRKÉP 1994. szeptember 7., szerda Földink volt. Hanzó Lajos Kossuth-díjas pedagógus, történész 1915-ben Nagybánhegyesen ezen a napon született, és 1964-ben Szarvason halt meg. Szegeden szerzett tanári és bölcsészdoktori diplomát, 1942 —43-ban a szarvasi tanítóképző', 1943-tól 1960-ig a szarvasi gimnázium tanára. 1960-tól haláláig a szarvasi felsőfokú óvónőképző intézetben intézeti vezető tanár (pedagógia). Folyóiratokban és szaklapokban, valamint önállóan megjelent tudományos cikkeiben és tanulmányaiban helytörténeti, agrártörténeti, nevelés- történeti, módszertani kérdésekkel foglalkozott. Alföld rádió. Orosházán már nem újdonság a helyi rádió. Eddig négyszer szólalt meg a megszokott „hazai”, 88,6-es frekvencián. Ezúttal is arról számolhatunk be, hogy ismét szól a rádió Orosházán, méghozzá az Alföld Szállóból. Rendhagyó a pénteken kezdődő műsorrend, hiszen — a három nap helyett — 66 napig hallhatják az Alföld Rádiót. Az első 10 napos blokk pénteken 6 órakor kezdődik és 18-án 20 órakor ér véget. A szervezők — Ko- cziszky László stúdióvezető és Gonda István gazdasági menedzser — olyan alapokat akarnak lerakni ebben a városban, amire később egy állandó rádiót lehet majd építeni. A vállalkozási alapokon nyugvó vállalkozást elsősorban a hallgatók számára már ismert hangok orosházi gárdája szólaltatja meg. A gazdag tartalom mellett (a város közéleti- ségét, sportját, szellemi életét stb. bemutató riportok, tudósítások) hírek, zenei blokkok, szórakoztató játékok gazdagítják a választékot. Bevették Bécsnek büszke várát - Gyulán Még egy felnőtt ember életében is ritka élménynek számítana a Vereckei-szoros- ban előadást hallgatni a magyarság őstörténetéről és a honfoglalásról, egy fiatalnak azonban a világnézetét meghatározó esemény lehet. A Békés Megyei Könyvtár gyermekrészlegének — vetélkedőkön nyertes — szorgalmas kis olvasói hét éven át olyan programokon, kirándulásokon vehettek részt, amelyeken nemcsak megismerték, de meg is tapasztalhatták hazánk történelmét a honfoglalástól napjainkig. Móricz szülőházára ugyanúgy eljutott egy koszorú Békéscsabáról, mint annyi más határon túli és hazai történelmi emlékhelyre Az 1988-ban először megszervezett „Szóra késztető” olvasótábor előzménye egy teljes éven át tartó vetélkedősorozat volt, amelyen alsó tagozatos diákok vehettek részt, s a legjobbak indulhattak Szanazugba táborozni — emlékeztek vissza (egymás szavába vágva) beszélgetőtársaim: Knyihár Andrásné, a gyermek- könyvtár vezetője, Takács né Olasz Irén könyvtáros és Polonka Gergely, aki mind a hét év feladatlapjait szorgalmasan kitöltötte, ott volt az előadásokon, kirándulásokon, s harmadikos gimnazista korára komoly történelemszemlélettel rendelkező ifjúvá érett a jelentkezéskor mindössze negyedikes kisdiák. Az első év a néphagyományok, népmondák, népmesék megismeré- t sével telt el, de nem akármilyen színvonalon. A gyerekek Czegő Teréz színművésznő előadásában hallgattak népballadákat, s a táborban nemcsak megtanulták a népdalokat, mondákat, de dramatizált formában el is játszották történéseiket. Az 1989-es év a honfoglalás és állam- alapítás jegyében telt el, s a gyulai városerdőn megrendezett tábor sztárvendége dr. Kiszely István antropológus volt. A honfoglalást eljátszó gyerekek a Mályvádi erdőben kötötték meg a vérszerződést, s a szerencsésen megválasztott időpont lehetővé tette, hogy éppen augusztus húszadikán koronázzák meg István királyt. A harmadik év témáját a Hunyadiak kora adta, a helyszín ekkor is a gyulai városerdő volt. Felejthetetlen- ségére nemcsak Kóka Rozália személye volt a biztosíték, aki Mátyás királyról szóló saját népmese-gyűjteményéből adott elő válogatást, de a Jókai Színháztól kapott korhű jelmezekben megelevenített Mátyás-mondák élménye is. Ugyanekkor vette be Bécsnek büszke várát a gyerekekből verbuválódott fekete sereg, s a vár „szerepét” a sarkadi híd „alakította”. A kuruckor felidézésére szervezték meg az első külföldi táborozást a gyerekek részére a könyvtár munkatársai Kassára és környékére. Felkeresték Borsiban II. Rákóczi Ferenc szülőházát, megnézték a krasznahor- kai várat, jártak Rozsnyón, Betléren és Jászón, s a kort feltáró kiscsoportos foglalkozások mellett előadást hallgattak a felvidéki magyarság helyzetéről Máté László írótól. A történelemmel és a magyarság mai helyzetével való személyes találkozás 1992-ben Székelyudvarhelyen és környékén folytatódott az 1848— 49-es forradalom és szabadságharc megismerésével. Jártak Fehéregyházán, Segesváron, Csíkszeredán, Marosvásárhelyen, de felkeresték Farkaslakán Tamási Áron szülőházát, Szejkén Orbán Balázs emlékművét is, Korondon a népművészettel ismerkedtek s Hermann Gusztáv történésztől hallgattak előadást Erdély történetéről. Az aradi vértanúk emlékhelyére visszagondolva beszélgetőtársaimnak elakadt a szava. Eszükbe jutott az a döbbent csendben eltelt negyedóra, amely Damjanich imájának elmondása után lett úrrá az egyébként örökké fecsegő csapaton. A kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszakot Velemben dolgozták fel Békéscsaba és környéke szerencsés táborozói. Kétszer is átutaztak Ausztriába: megismerkedtek Bécs nevezetességeivel és Burger- land három településével. Az ottani kisebbségi sorsról Guthy László református lelkésztől hallgattak előadást. Az utolsó, az idén augusztusban megtartott tábor színhelye részben Kárpátalja, részben pedig egy kis szatmári település, Nagyhódos volt. A tábor különlegességét az adta, hogy felvidéki, kárpátaljai és erdélyi gyerekek is csatlakoztak a csabai, dévaványai, újkígyósi és gyulai gyerekekhez, s együtt dolgozták fel Magyar- ország történetét Trianontól napjainkig, miközben kirándultak Ungvárra, Munkácsra, a Vereckei-szoros- hoz, Szatmárcsekére és Tiszacsécsére. — Először úgy indultam a „Szóra késztető” olvasótáborba, mint bármely más táborba — próbálta summázni a hét év történéseit Gergely. — Ma már nagyon vigyázok a történelmi magyar nevek pontos használatára, s azt is tudom, hogy az országhatár csak egy piros vonal a térképen, mert a másik oldalán is élnek magyarok, bármerre is indulok. Egész másként látom így a múltunkat, mint az iskolai történelem könyvekből. Számomra—és még nagyon sok résztvevő számára — azért is emlékezetesek maradnak az olvasótáborok, mert velük utazhattunk először külföldre. — Lesz-e folytatás? — kérdeztem a könyvtárosoktól. Lehajtott fejek és hosszú csend volt a válasz. — Nincs pénz — fogalmazódott meg a várható válasz —, de már erőnk sincs, hogy összekolduljuk. A hétéves olvasótábori program jelentősége és hatása önmagáért beszél. Érthető az a hála, amit a résztvevők az adományozók iránt éreznek, s nagyon kérték, feltétlenül soroljam fel őket: Békéscsaba Polgármesteri Hivatala, az OTP Békés Megyei Igazgatósága, Köröstransz, Kiss Sándor, Kőváry István, Csüllög Teréz magánvállalkozók, Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány, Magyar Garabonciás Szövetség, a VOLÁN és Nagy Albert gépkocsivezető, Horváth Márton, Szilágyi István, Kónya József, egy magát megnevezni nem kívánó nyugdíjas történelem- tanár és a gyerekek szülei, akik az erdélyi gyerekek elszállásolásában is segítettek. Vajon lesz-e hasonló élményre lehetősége a könyvtár többi olvasójának is? Lenthár Márta A Vereckei-szoroshoz vezető utat kánikulai hőségben tették meg a táborozok, ezért kevesen tudtak ellenállni a kristálytiszta pisztrángos patak hűs vizének A z Andrássy út magas házának II kilencedik emeletéről — a remek liftjárattal — minden reggel leszaladtam a Békés Megyei Hírlapért, Csabán vendégeskedve. így került kezembe a publikáció: „Egy babysitter viszontagságai”. A színes íráshoz ügyes fotót is mellékeltek. Hátulné- zetben láthatunk egy — kicsit zilált frizurájú — leányzót, amint szájához emeli teáscsészéjét, miközben tekintete a távolba — a semmibe — réved. Beszédes kép, s természetesen beszédes az írás is. Most már csak az a kérdés, hogy kinek mit mond? Célját mindenesetre elérte, hiszen fantáziáié leányainkat kicsit kijózanítja: Svájcban sincs kolbászból a sövény, illetve csokoládéból a kerítés. És dolgozni kell, a csuda vigye el. Különösen, hogyha — csak pár éve kinn élő — magyar családhoz szerződik az a bizonyos gyereklány. Mert ezek az új svájciak hajtják magukat. A mi történetünk hősnőjének háziasszonya éjszakás ápolónő, de nappal is dolgozik: takarítást vállal. Ä férjet pedig alig lehet látni. Sofőr, szinte le se száll a gépkocsiról. Világos, hogy ebben a családban a sittemek is megvannak a maga feladatai. Végtére is nem jótékonyságból szerződtették. És Svájcban óriási a precizitás, a pedantéria — a lélekre meg nem jut valami sok idő. Ez a történet magva. Sem a nyilatkozó leány, sem az újságíró nem elfogult. Természetesen — mint minden igazi drámában — mindenkinek megvan a maga igazsága. En csupán apropóként idéztem föl a történetet, hogy el- gondolkozhassam: MIKÉNT IS ÁLLNAK A MI GYEREKEINK A MUNKÁVAL? Elsősorban a gyerekeink, de az egész magyar társadalom. Kötelességtudás, készség, szorgalom, szakértelem, figyelem, munkaerkölcs — meg más efféle dolgok foglalkoztattak az elmúlt hetekben. Tapasztalataim — mint bizonyára sejtik — igencsak vegyesek. Hát persze, hiszen mindenütt vannak kedves, kellemes, szorgalmas emberek, s vannak felületesek, kötelességmulasztók. Ami azonban a tendenciát illeti... nem, semmiképpen nem lehetünk elégedettek. De nézzünk először egy derűs —jó érzéseket keltő — epizódot. Megyek az új telefonkönyvemért. A pult mögött 8—9 éves kislány (nyilván valamelyik alkalmazott gyereke) fogad, átveszi a blankettát, s máris nyújtja a vaskos névsort. Mosolyog —: örül, hogy kiszolgálhatott. S alig várja, hogy a helyiségbe új ügyfél jöjjön. Persze megdicsérem a kis kölyköt, s magamban azt kívánom neki, hogy őrizze meg ezt a munkakedvet, szolgálatkészséget, ami bizony nálunk nem áll valami erős lábakon. Vannak ennek történelmi okai is. Mert a magyar embert — a szocialista kereskedőt, ügyintézőt -— korábban arra tanították, hogy nem kell senkit kiszolgálni. Hogy semmiképpen sem helyes, ha a boltba, hivatalba belépőt ekként fogadjuk: tessék parancsolni... Nem! TESSÉK KÉRNI! — ez lett nálunk a módi. Ámbár mikor a hentesüzletekben csak művirágok és le- csókonzervek fogadták a vevőt, hiába parancsolt volna bárki is egy kiló sertéskarajt... Mindez elmúlt. (Manapság egészen más miatt nem parancsolunk kilónyi karajokat.) Nem múlt el viszont annak a régi rendszernek a sok ostobasága. A MÁV informátora libazsíros kenyeret eszik, miközben felvilágosítást kérek tőle, a műszaki kereskedő minimális áruismerettel sem rendelkezik. Mikor megkérdezem, hogy miért nem olvassa el az áru dobozára nyomtatott három soros ismertetőt, így felel: MI VOLNA, HA ÉN MINDENT ELOLVASNÉK... (S ez az ember legalább annyit keres, mint azok, akik a Varázshegyet, a Háború és békét, s a világ- irodalom összes nagy művét olvasták és tanítják.) Ennél már csak az a fölháborítóbb, mikor egy postás nem hajlandó felütni a telefonkönyvet. A Postabank debreceni fiókjának kérdezem a címét, mintha a kartumi játékkaszinó címére volnék kíváncsi. — Ott van maga előtt egy telefonkönyv — mondom —, s arra gondolok, hogy ez a hivatalnoknő valaha talán ugyanolyan kedves, szívélyes kislány volt, mint aki nekem a távbeszélőnévsort adta... Hol és kik rontották el? Még egyszer mondom: a Postabankban érdeklődtem a Postabank iránt. Már- már elhinném, hogy túlzott igényt támasztottam, ha nem őriznék egy ellentétes véleményt is. Debrecenben járva — ahol én idegen vagyok — a kocsimnak ütközik valaki. Átnyújtja a betétlapját, amin azonban nem szerepel, hogy melyik biztosítóval áll kapcsolatban. Bemegyek a Hungáriához — mert az van legközelebb —, s egy készséges kisasszony (igen fáradságos, s a cégnek költséges telefonálás után) ráírja a betétlapra az összes hiányzó adatot. (Csak zárójelben jegyzem meg: sem nekem, sem a baleset okozójának — mint kiderült — semmi köze nincs a Hungáriához.) Kit látott bennem a Hungária alkalmazottja? Kit látott bennem a Postabank tisztségviselője? Kit látott bennem a műszaki bolt eladója? S kiket látok én bennük? A Hungária kedves ügyintézőjét szívesen elküldeném egyhetes svájci üdülésre. A postabankos kisasszonyt — ugyancsak Svájcba — babysitter- nek. S hogy hová küldeném a műszaki kereskedés alkalmazottját? Nem, azt ne kérdezzék... Gyarmati Béla Akiket elküldenék
