Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-24-25 / 226. szám
SORSOK Menni és meghalni Egy erdélyi AIDS-beteg megdöbbentő vallomása — Eladom nektek a történetemet — mondja a megdöbbentő külsejű fiatalember, és egészen kicsire húzza össze magát a szerkesztőség folyosóján lévő fotelban. — AIDS-beteg vagyok, itt vannak az orvosi papírjaim, tovább kell utaznom Budapestre, és nem kaptam segítséget sehonnan. Az éjjel a parkban aludtam egy pádon, két napja nem ettem... Ha adtok valami pénzt, le is fényképezhettek... Beletörődött sorsába Csiszár Gyula 29 éves, balánbányai fiatalember jobb híján a szerkesztőségtől kért segítséget. A homoszexuális fiatal férfi tíz éve hordozza magában a HIV-vírust, két éve AIDS-beteg, s azóta számtalan kórházat, intézményt végigjárt. A teljesen leromlott külsejű fiú a nagyváradi Caritas Catolica orvosi rendelőjében is jelentkezett, ott azonban mind ez ideig nem találkoztak hasonló esettel, így egy orvosi igazoláson kívül egyébbel nem tudták segíteni a beteg fiatalembert, hogy eljusson a budapesti Szent László Kórházba. Arra a padra ülünk le beszélgetni, melyen első váradi éjszakáját töltötte. Ijesztő látvány. Kopasz, alig negyvenkilós, bőrén furcsa, pirosló foltok. Fáradt és éhes. A mellette elhaladók borzadó tekintetet vetnek rá. —Hallgatom a történetét. — Jó, de aztán mondd meg, hol lehet itt enni valamit. Utoljára tegnap ettem az állomáson egy péksüteményt, annyira volt pénzem... Szóval, mit tagadjam: homokos vagyok. Nekem már úgyis mindegy, tehát bármilyen kényes kérdésre válaszolok. A fiúkat szeretem. így születtem, és kész. Ha jól összeszámolom, eddig legalább száz partnerem volt. ■— Tehát nemi úton kapta a betegséget? — Igen. Először valami furcsa bőrbetegség jött ki rajtam, amely nem múlt el, bármivel kezelték. Egy idő után az orvosom — akinek elmondtam, hogy homokos vagyok — gyanakodni kezdett, és megcsináltatta az AIDS-tesztet. Innen tudtam meg, hogy valamelyik partnerem megfertőzött. — Hogyan fogadta a hírt? Tudja, mit jelent ez? — Pestre vittek, ahol egy pszichológusnő kezelt majdnem egy évig. Az volt a legrosszabb, hogy a szüleim kitagadtak, a testvérem is, mindenki. Egyedül néhány barátom tartott ki mellettem, segített. —A rendelőben említette, hogy járt Svájcban is, próbálkozott a gyógykezeltetésével. Hogy jutott el oda? — A Máltai Szeretetszolgálat segített. Akkor jelent meg a lábamon a Kaposi-szarkóma (daganat, a betegség egyik végső tünete — a szerk. megj.). Azt próbálták ott kezelni. — Pesten hol élt és miből, amikor nem kórházban tartózkodott? — Egy lakásban. —Ki pénzelte ott? — Egy német barátom. —0 is homoszexuális? — Persze. Csak ő nem ment még szűrésre, így nem tudja, hogy fertő- zött-e vagy sem. — Továbbra is folytat viszonyt férfiakkal? — Hát persze. Körülbelül egy évem van hátra, addig megpróbálok mindent kihasználni. —A partnerei tudják, hogy AIDS- es? — Van, amelyik igen... — S nincs lelkiismeret-furdalása, hogy megfertőzi azokat az embereket? — Óvszert használok. Az százszázalékos biztonság. —Nővel nem volt soha? — Nem. Semmi izgalmasat nem találok egy nőben. —Hisz Istenben ? — Abban az Istenben, akit a papok képviselnek? — Gyűlölet vonaglik át az arcán. — Azok a papok, akiktől egy pulóvert sem kaptam?! Tudod mit: az Isten tehet nekem egy szívességet! — Valamiben mégis hinnie kell, nem? Milyen a viszonyulása az emberekhez, mióta tudja, hogy beteg? —Nem mondok le a szexről —Akkor sem mondok le, ha elítélnek emiatt. Az emberekkel jó a kapcsolatom, bár a legtöbben irtóznak, ha csak meglátnak. Megyek az utcán, figyelem a járókelőket. Újabban nagyon könnyen kötök ismeretséget. Mindegy, hogy fiú vagy lány, öreg vagy fiatal, csak beszélgessenek velem. A férfiakat meg lesem, hátha valaki alkalmat kínál a szexre.-—Hogyan szándékszik most Pestre jutni? — Ha nem segít senki, felülök a vonatra és megyek. Csak az a baj, hogy most már nagy fájdalmaim vannak. Fáj a gerincem, a medencecsontom, nem bírok sokáig állni, de ülni sem. —Mit remél Pesttől? — Csak kapok valami kezelést... Mégis szemétség, hogy Romániában ennyire nem foglalkoznak ezzel a betegséggel! Pedig ha tudnák, hány homoszexuális van nálunk is! Szerintem ez itt pont olyan, mint a középkorban, amikor a leprásokat kizavarták a falvakból. —A társadalom, az emberek félelme jogos. Senki sem teszi ki magát vagy a gyermekét egy ilyen betegségnek. 1994. szeptember 24-25., szombat-vasárnap Oktatócsomag az AIDS ellen — Mindenki tudhatja, hogy főleg nemi úton terjed. —Azért ti, többiek, vigyázzatok! — Vannak halálfélelmei? A halálfélelem szóra megrebben a szeme. Sovány, foltos arcán irtózat villan fel egy pillanatra, aztán kényszeredetten elneveti magát: — Már narkóztam is! Marihuánás cigit szívtam. Az jó, nagyon jó... —Hol szerzett ilyesmit? — Nem itt, Pesten... De hiszen nekem már úgyis mindegy. — Mit üzenne a megmaradóknak, mint olyan, aki megtapasztalta a lassú halálnak ezt a változatát? — Kegyetlen dolog ez az egész. Ennél az is jobb, ha lelövik az embert! Archív fotó Lehet, hogy már banális a figyelmeztetés, de használja mindenki az óvszert, mert ha bajba kerül, legtöbbször magára hagyják. Amúgy köszönöm, hogy segítettetek, hiszen ezzel a papírral, amit itt adtak a rendelőben, kitörölhetem a s...et. Most megyek, és eszem valamit. Tekintsük úgy, hogy a megjelenő írás, meg a fényképeim az újságban búcsú önmagámtól, meg mindenkitől... Olyan gyászjelentés, amiből sokan okulhatnak... Nehézkesen feláll a pádról, kopasz fejére húzza kopott biciklistasapkáját. Elindul az úton, amelynek végállomása a halál. „Eladta” a történetét, tehát ma evett valahol egy tányér meleg ételt. Aztán továbbmegy. Ennyi maradt neki: menni és meghalni. Szőke Mária (Erdélyi Napló) Csordásélet, csodás élet — Hőjj! Jössz ide! — parancsol Füstös nevű kutyájára a 61 esztendős Szabó Ferenc, aki 15 éve őrzi Újszalonta népének teheneit. A puli szófoga- dóan visszafordul, így szabad előttünk az út a legelő felé. Szabó Ferenc úgy fogad minket, mintha mindennapos vendégek lennénk nála. Alig mutatkoztunk be, kis fakunyhójában rögtön hellyel kínál, és szóval tart bennünket. — Ötvennyolc tehenet hajtok ki ide naponta. A fél falu tehenére vigyázok. Ösmerem is mindegyiket, mint a tenyeremet. Tudom mindegyik nevét is, azt is, melyiknek ki a gazdája. Az ott — mutat ki a faház ajtaján — Piri, a Bözsi néni tehene. De ott van Kati, Szegfű, a másik Kati vagy a Gizi is. Ahun e meg az enyémek: Zsófi és Cifra. — Sose fordult elő, hogy valamelyik megszökött volna? — kérdezem kíváncsian. —Tüllem?—kérdez vissza hitetlenkedve. — Sose. Ha jó pulija van az embernek, akkor nem fordulhat elő ilyesmi. Nekem meg jók a pulijaim. Saját nevelés. Füstössel már találkoztak. Az ott mellette a másik meg Betyár. Egyformán jók. A kicsi még láncon van, ő még csak „tanuló”. Fürgének hívom. Szóval velük könnyű a csordásélet. —Hogy lesz valakiből csordás? — Hát annak idején, amikor még a téesz intézte a tehenek legeltetését, egyszer csak itt hagyta a csordát a megbízott. Na jöttek hozzám a téeszből, hogy nem vállalnám-e el egy hétre a teheneket, míg szereznek valakit az illető helyébe. Nem szívesen vállaltam, mert akkoriban kocsis voltam, és él- tem-haltam a lovakért. Na de ha már ilyen nagy a baj, egy hétre mégiscsak elszegődtem tehénpásztomak. Az egy hétből aztán kettő lett, három, de csak nem találtak senkit a csorda élére. Kértek, hogy legalább a szezon végéig vállaljam már el az őrzést. Csóváltam a fejem, de beleegyeztem. Novemberben visszamentem kocsisnak, de már májusban megint ott voltak, hogy őrizzem a falusiak teheneit. így lett aztán az egy hétből 15 év. —Mi lett a lovakkal? — Egy darabig tartottam őket, de hát nem ment egyszerre a kétféle munka. Ha fuvaroznom kellett, megkértem valakit, helyettesítsen a gulyánál. De az ilyesmiből mindig csak baj lett. Emlékszem, egyszer felöntött a garatra a helyettesem. Éppen szénát fuvaroztam, mikor szalad Zsuzsika lyányom: „Gyere, apa, egy szál tehén sincs a mezőn, Laci bácsi elaludt!”. Már a fél falu a teheneket kergette, mire odaértem a pulikkal, és összeszedtük őket. Akkor határoztam el: vagy a gulya vagy a lovak. Nem mondom, ha lenne fiam, biztosan el tudnánk végezni a kétféle munkát, de így, egyedül nem megy. Szerettem volna én most is venni legalább egy lovat, de anyjuk meg a lyányom is azt mondták, űk egyszer se etetik. Hát akkor meg minek nyerítsen az istállóba, amíg én kinn vagyok a mezőn!? —Egy családjuk van? — Hat. De mind lyány. Mindig abban a reményben próbálkoztunk az asszonnyal, hogy majdcsak lesz mán köztük egy fiú is, de mikor Zsuzsika, a legkisebb megszületett, azt mondtam a feleségemnek: „Hallod, asszony, most már hagyjuk abba, mert akár húszig is elmehetünk, az bizony mind lyány lesz.” Úgyhogy most csupa nő vesz körül. Otthon is, meg itt, a mezőn is. Merthogy bika itt sincs egy se. — És ha szabadságra szeretne menni valamerre a családdal,fi helyettesíti? — Őszintén megmondom, én már évek óta itt töltöm a szabadságot a mezőn. Nem nagyon szeretem ugyanis másra bízni a csordát. En már üsmerem valamennyi tehén természetét. Még a legrakoncátlanabb két tehénnel is tudok bánni. Szeretek is vélük lenni, úgyhogy nem szívesen hagynám itt őket. Nem lennék nyugodt sehol, mindig azon rágódnék, ugyan melyik lucernásba vagy kukoricásba mentek be, ugyan melyik kóborolt el, meg ilyesmi. A teheneknél nincs ünnepnap, szombaton és vasárnap is ki kell hajtani őket, így aztán a csordásnak nemhogy szabadsága nincs, de még ünnepnapokon sem lehet a családjával. De ha az ember szereti, amit csinál, mint én is, ez már nem is olyan furcsa... M.M. Zsófi a legkedvesebb tehén a sok közül Fotó: Fazekas László
