Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206-231. szám)

1994-09-24-25 / 226. szám

a 1994. szeptember 24-25., szombat-vasárnap EXKLUZÍV Előzetesben - Irgalmatlanul II. Mégis felelősek vagyunk egymás tetteiért? Tisztelt Kálmán János! Nem tudom, hány embert késztetett cikke (Irgalmatlanul) írásra, de gondolom, sokat. Nagyon sokan szenvednek ma — az ajtót maguk mögött becsukva —a családban, sok mindentől. Amikor elolvastam az említett írást, kis hálát éreztem írója iránt, kiváltképp az utolsó mondat megfogalmazásá­ért, leírásáért: ,,Lehet, hogy olykor mégis felelősek va­gyunk egymás tetteiért?" A „lehet” szót én a „biztos” -ra cserélném ki és három felkiáltójelet tennék utána. Az írás mögötti mélységes tragikum lesújtott, a részvét miatt és amiatt, mert megélve ismerem az azt megelőző borzalmas, hosszú borgőzös hétköznapokat. Mi évek óta az ital okozta borzalmak közepette élünk. Először természetesen nem ismeri fel az ember, hogy társa elindult a lejtőn lefelé. Ha megpróbálja is megállítani, nemigen fog sikerülni. Kisebb veszekedések jelzik: baj van. Ezek aztán egyre erősödnek. Szégyen, takargatás, ezzel is csak ártunk... Majd kikerülhetetlen a válás, közben persze állandósulnak a soha be nem váltott fogadkozások. Mivel gyerek van, újrapróbálás. Kevés idő után ismét ital, nincs munkahely, telnek az évek. A végén a rendőrség már ki sem jön. Családsegítőhöz, önkormányzathoz fordulás: szeressem ilyennek, figyelmeztetik az emberi együttélés szabályaira. Cseréltessek zárat, zavarjam el, költözzek máshová. Közben sokszor éreztem az utolsó mondata jelentőségét — az emberi felelőtlenség vonatkozásában. Például sok esetben a környezet tudja, hogy iszik az egyik házastárs, mégis itatják nyakló nélkül. Nem ők viselik a következmé­nyeket... Majd amikor ez már mindenkinek kellemetlen lesz, egyszerűen szóba sem állnak vele. Hosszú idő óta úgy érzem, hogy szemükben én vagyok a hibás. Azért, mert eltűröm, mert elviselem. Az egyik ,,jó­akarómtól” megkérdeztem: miért nem állsz a volt férjem, a te volt barátod elé? Kérdezd meg őt, hogy meddig akar a volt felesége nyakán élni, kihasználni gyengeségét? Vállat rándított... Érzem a magam tehetetlenségén túl a környezetemét és a társadalomét is. Talán azoknak van igazuk, akik azt tanácsolják: rúgd ki! Az még mindig jobb, mint élni, netán halni, tragikusan. Köszönöm, hogy elmondhattam, hogy meghallgatott. (Egy Békés megyei olvasó) Ne ölj! (Otestamentum, XX. I—26, A tízparancsolatból) A vénasszonyok nyara egy megkésett forró délutánján be­bocsátást kérek a megyei rend­őr-főkapitányság vizsgálati osztályára. Rózsika nénivel szeretnék találkozni, aki férje brutális meggyilkolása miatt előzetes letartóztatását tölti itt. Az utat az ügyeletes állja el, nehéz bejutni. Salamon Mi­hály százados mégis fogad, de nem biztat semmivel: nem könnyű szóra bírni az őrizete­seket. Megpróbálom. A folyosó végén vastag acélrács zárja el az utat. Számkód nyitja, csu- kódása azonban olyan, mint ősidők óta. Félelmetes. Egy pillanatra végigfut a hideg a hátamon. Kérdések rajzanak bennem, sok mindent szeret­nék megtudni. De mit mondok először? Ez a ház hozta ránk az átkot Kisvártatva nyílik az iroda aj­taja, bekísérik rajta N. András- nét. Haja zilált, tekintete zavart. Arca beesett, ráncos. Az otthonról sebtiben elhozott egyetlen agyonmosott hálóru­ha övét gyűrögeti. Lábán fapa­pucs, egy helyben topog. Kísé­rője közli vele, hogy ki va­gyok, miért jöttem, valamint azt, hogy nem köteles kérdése­imre válaszolni. Rövid, han­gos töprengés után sarkon for­dul, indul az ajtó felé. Legke­vésbé újságíróra vágyott. — Azt mondták a szomszé­dai, hogy maga rendes asszony volt... Lépése elbizonytalanodik, megáll. Visszafordul, leül elém az odakészített székre. Ekkor már szeme könnyben ázik, kis papírzsebkendője percek alatt vizes galacsinná válik. Összefüggéstelenül, elemi erővel tör fel belőle a panasz. — Nagyon rossz volt az én életem. A világháború köze­pén születtem, tanyára. A szüleim nagyon szegények voltak, még rendes ruhára sem telit. Öt elemit végeztem, menni kellett dolgozni. Tizen­hat éves korom óta szedtem a répát, kötöttem a kendert, rak­tam a gabonakévét keresztbe. Címerezésből, kapálásból és szűkölködésből állt a fiatalsá­gom. — Hogyan emlékszik vissza a családalapításra? — Nem akartam soha férj­hez menni. Férfi után nem vágytam, de a gyerekek na­gyon hiányoztak. Az első 1965-ben született, utána még kettő. Nagyon szerettem, szé­pen járattam, taníttattam mindannyiójukat. Elég tűrhe­tően tanultak, jó volt kö­zöttünk a kapcsolat. Soha még meg sem ütöttem őket... Min­dent megadtam. —És a férje? — Eleinte nem volt semmi baj, rendesen dolgozott a té- eszben, a tehenészetben. Há­zunk volt, fürdőszobát ragasz­tottunk hozzá. A szomszédok­kal esténként mókáztunk a kis- padon, a gyepen. Aztán elköl­töztünk az Öreg utcára, azóta baj bajt ér. Ez a ház hozta ránk az átkot, azóta is sújt. Apa, hagyd már abba! — Én magam is a szarvas­marhatelepen dolgoztam, néha többet kerestem, mint a párom. Otthon is voltak jószágaink, azokkal is én foglalkoztam. Be­teg apámat, anyámat, apósomat is nekem kellett ápolnom. Elha­lásuk után Bandi egyre gyak­rabban maradt ki a cimborákkal kocsmázni, miegyebek... Na­gyon rideg lett, szidott minde­nért. A vasútnál is dolgoztam, majd beálltam a sertéstelepi munkások közé. Ekkor már ka­rikással is kaptam néha... Idegi­leg kimerültem, voltam kivizs­gáláson Szegeden és Gyulán is. Sokszor kértem: apa, hagyd már abba! —Nem próbáltak segíteni a rokonok, a barátok? — Mindenki tétlenül nézte. Azt mondták, semmi közük hozzá. Akkoriban már szabá­lyosan féltem tőle, sokszor a padláson vagy a szárkúpban aludtam. Meg is fenyegetett többször, ha el merek szökni előle valahová. Ekkoriban csak a munkalapot láttam, a pénz nemegyszer másnapra eltűnt: fizetett boldog-bol­dogtalannak. Úgy kellett a ke­nyérre meg tejre valót elcsen­ni a zsebéből. A kocsmában csak decis pohárból ivott... Egyszer nyert a kaparós sors­jegyen százezer forintot. Két napig kerestük a pénzt, mire a szekrény tetején megtaláltuk szétdobálva. Ha akkor a fiúk nem vesznek rajta színes tévét meg hűtőládát, az is elfogyott volna egy hét alatt. Teljesen tönkrement a Bandi. Velem együtt. A könnyek felszáradnak lassan, az el-elcsukló beszéd mellett azonban egyre jobban összeroskad az asszony. Szürkülő arccal maga elé me­red, nyelvével kiszáradt, cse­repes ajkát nyalogatja. Erőt gyűjt a következő kérdéshez. El kell tenni a savanyúságot —Hogyan emlékszik vissza ar­ra az augusztus végi estére? — Akkor már egy hete ál­landóan ivott. Nagyon féltem tőle. Annyira nem volt pén­zem, hogy a kukoricánkat kel­lett eladogatni. Még a ruhái­mat is a testvéreimtől kaptam, amit levetettek... A cirkuszok után mindig megfogadta, hogy megjavul. De nem így lett. Az egyik este már nem bírtam to­vább, ideg jött belém. Csak arra emlékszem, hogy kést ra­gadtam a kezembe. Nem akar­tam megölni a Bandit, csak megijeszteni. Hogy most már elég! — Tudja, mi lett az ijesztés következménye? — Nem tudom, hányszor szúrtam meg. A lábam a földbe gyökerezett. Aztán kiszalad­tam segítségért... Jöttek a rendőrök, elvittek. Láttam a mentőt is... Talán nem is igaz. A saját ujjvérzésemtől is képes vagyok rosszul lenni. Temeté­sen sem voltam. — Tudja, miért van most előzetes letartóztatásban? — Nem tudom, hogy meg- halt-e. Kirendelt ügyvédem van, nem tudom, hogy mivel fognak vádolni. Azt sem, hogy lesz-e büntetés. Ha lesz, le kell tölteni. Kértem a szabadlábra helyezésem, nincs nekem ho­Ott, túl a rácson... vá szökni. Haza akarok menni, befőzni, meg savanyúságot el­tenni a gyerekeknek. Ki lesz a következő? —Hogyan látja élete folytatá­sát? — Ha hazaengednek, mun­kahelyem nem lesz. De azért csak megélünk a fiúkkal vala­hogy. Van egy aranyos me­nyem is, hátha unoka is szüle­tik hamarosan. — Ki látogatta a zárkában töltött egy hét alatt? — Senki sem jött be hoz­zám, pedig voltak kihallgatá­son. Jó lenne, ha a család kül­dene be ruhaneműt, tisztálko­dási eszközöket, mert csak az van, amit magammal hoztam. Talán nem is igaz... Az utolsó mondat ismét könnyzáporba fullad, potyog­nak le a padlóra, feltartóztat­hatatlanul. — Mi lenne, ha most élne a férje? — Biztos kórházban ápol­nák. Segítenék rajta, minden­nap látogatnám. Aztán tűrnék megint, de biztosan belebo­londulnék... Ezt már az ajtóban mondja. Lejárt az időnk, kísérik vissza. Ismét Arany sorai csendülnek fülembe: Mély a börtön: egy sugár-szál Odaférni alig képes; Egy sugár a börtön napja, Éje pedig rémiül népes;. Oh! Irgalom atyja, ne hagyj el. Néhány szót váltok a nyo­mozóval, aki már kísér vissza a kapuhoz. — N.-né önként tett vallo­mást, tettét elismerte. A nyo­mozás még egy ideig eltart, előzetes letartóztatásban várja a másodfokú bírósági döntést ideiglenes szabadlábra helye­zése ügyében. Bár a beismerő vallomás egy adott esetben enyhítő körülmény, nem gya­kori, hogy emberöléssel vá­dolt állampolgárt elengedje­nek az ítélet kihirdetéséig. Elhagyom a rendőr-főkapi­tányság épületét. Alig érek ki a forró levegőre, megállók a zebránál. Szemben, a lámpa alatt két felnőtt, egy férfi és egy nő átkozza egymást. A hangnem egyre durvul, épp hogy csak nem kelnek birokra. Egy vékony, visító hang jelzi: kisgyerek is van a társaságban. Az időközben zöldre váltó jel­zőre ki erre, ki arra siet el: fiatalok, idősek, jól öltözöttek, toprongyosak. Mindenfélék. Egy közös van bennük: még csak oda sem néznek. Ma­gánügy­Ki lesz a következő? Bűnös lesz-e vagy áldozat, ha ő is kést ragad? Kálmán János A megye olvassák!

Next

/
Thumbnails
Contents