Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-21 / 223. szám
tRÉKF.S MEM HlRlAPMEGYEIKÖRKÉP 1994. szeptember 21., szerda o Évforduló. Péchy Blanka színésznő, író, előadóművésznő, érdemes művész száz évvel ezelőtt ezen a napon született Pécsett. A Színművészeti Akadémia elvégzése után Budapesten úgyszólván valamennyi drámai színházban játszott, majd több éven át Reinhardt társulatának tagja volt. Ő volt Ady költészetének egyik első nagy hatású népszerűsítője. 1945— 48-ig a Nemzeti Színházban játszott. 1948—51-ig a bécsi magyar nagykövetség kulturális tanácsosa és a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója. 1951-től nyugdíjba vonulásáig a Néphadsereg Színháza, illetve a Vígszínház tagja volt. A Szép magyar beszéd versenyek kezdeményezője, 1962-ben ő alapította a Ka- zinczy-díjat. Pedagógiai tanácsadás. Békéscsabán a Meseházban pedagógiai tanácsadás várja a szüló'ket és gyerekeket. Ugyanezen lehetőséggel a Gordon-módszer alapján, kiscsoportos formában is élhetnek az érdeklődők. Klubbarátság. Temesvárról érkezett a meghívás Békéscsabára. A szomszédos országból a temesvári névtelen alkoholisták kezdeményezték a találkozást az itteniekkel. A csabaiak négytagú delegációval képviseltették magukat a kétnapos tapasztalatcserén. Találkoztak orvosokkal, volt betegekkel. Abban egyeztek meg, hogy a két város névtelen alkoholistáinak klubtagjai a jövőben is szoros kapcsolatot tartanak egymással. Divattánc Sarkadon. A sarkadi Bartók Béla Művelődési és Szervező Központban szeptember 22-étől, csütörtöktől divattánc-tanfolyam indul. A tanfolyamot két korcsoportban szervezik. Külön foglalkoznak az általános iskolás korosztállyal és külön a 14. életévüket betöltöttekkel. A felső korhatárt a húszéves kornál húzták meg. Az áldozatok síremléke: „Ittporlanaka föltámadásig, akik Békéscsaba leggyászosabb napján a bombák áldozatai lettek..." Ma ötven éve érte bombatámadás Békéscsabát Aki átélte, nem felejti el Kellemes kora őszi idő volt, gyönyörűen sütött a nap. A piacról hazajövet letelepedtünk a folyosón a nagy diófaasztalnál és szőlőt csemegéztünk frissen sült, lágy kenyérrel. Vidáman társalogtunk hármasban: egy rokonasszony a tanyavilágból, aki vásárolni jött a piacra, fivérem és én. Nyugodtan eszegettünk, egyszer csak megszólalt a sziréna a szemközti iskola tetején. Úgy süvöltött, harsogott, hogy majd megsüketültünk. Nem megyünk a pincébe? — kérdezte rokonunk. — O, ha mindig a pincébe rohannánk, ahányszor riadóznak, akár naphosszat ott ülhetnénk, annyit szirénáznak — válaszoltam, de itt nem szoktak bombázni, csak erre szállnak a repülők. Fivérem azonban gyanús hangot, búgást hallott és lement az udvarra, hogy kémlelje az eget. Alighogy leért máris kiáltja: gyertek ti is nézzétek milyen sok repülő, hogy csillognak a napfényben, úgy repülnek, mint a vadlibák ék alakban és elkezdte számolni őket, de a következő pillanatban már futva kiáltja, gyorsan a pincébe, bombáznak! Futottunk is ész nélkül, nem kellett kétszer mondani, még én is láttam az első bombát, ferdén közeledett a város felé, megítélésem szerint délkeleti irányból. Alig értünk le, már hulltak, dübörögtek is a bombák, s a pince úgy himbálódzott velünk, akár hajó a viharos tengeren, mint erős földrengés olyan volt. Az volt az érzésünk, hogy megnyílik alattunk a föld és elnyel bennünket házastól, mindenestől. Szörnyű, leírhatatlan érzés volt. Csak az volt a szerencse, hogy alig volt időnk érzékelni a félelmet, mire rájöttünk, hogy mi is történt tulajdonképpen, már vége volt, le is fújták a riadót. Fivérem rögtön indult, hogy a mentésnél segítsen. Nem kellett messze mennie, a harmadik utcában egy idős házaspárt temetett maga alá kis házuk, akik úgy mint mi szintén a pincében kerestek menedéket. Szerencsére őket még élve sikerült kiásni. Sok helyen, főleg a vasútállomás környékén nem volt ilyen egyszerű a mentés. A többemeletes szállodát, a MÁV bérházat telitalálat érte. Nagyon sok ember esett áldozatul a bombazápomak, amit az állomáson veszteglő német hadiszállítmányoknak szántak, de sajnos a lakosságot érte. Jaminában különösen sok kisebb, nagyobb családi házat ért telitalálat, sok emberáldozattal. Barátnőm férje is jaminai nagyszülőkhöz küldte a feleségét három kisfiúval, itt biztonságban tudta őket, míg ő Pesten dolgozott, ahol állandó volt a légiveszély. A kis család egy kóróból, földből eszkábált bunkerfélében keresett menedéket a kert végében és csodálatos módon épségben, sértetlenül kerültek elő valemennyien, míg a kertvégi szomszédjuk házát telitalálat érte, s ott lelte halálát a fiatal házaspár. E rövid egykét perces bombázás is szörnyű pusztítást vitt véghez, aki átélte, nem felejti el soha. Utóirat: Sajnos, az emberek ilyen bozalmas élmények ellenére sem mondanak le a háborúzásról, igaz, hogy akik a fegyvereket gyártják, a háborúkat csinálják, s a békétlenséget szítják, aligha élnek át hasonló, félelmetes élményeket. Ok biztos fedezékből, sőt biztos távolságból szemlélik az eseményeket és hát a fegyver- gyártás mindig is a legjövedelmezőbb üzletnek bizonyult, ami nem utolsó szempont. Szinte hihetetlen, hogy a tudomány, s a műveltség ilyen magas foka mellett, hogyan lehet az ember erkölcsileg ennyire elmaradott, hogy még mindig háborúzik, holott az semmi jót nem hoz, de annál több nyomorúságot, pusztítást és végtelen nagy bánatot az elpusztult hozzátartozók lelkében, akik egész életükben sirathatják elvesztett szeretteiket. Semmilyen emlékmű nem kárpótol egyetlen szülőt elvesztett gyermekéért, ezzel csak áltatjuk magunkat, holott többet érne összefogni, szövetkezni a háborúk ellen, harcolni együtt a BÉKÉÉRT! Ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem ezen a nevezetes napon. Drienyovszki Mária, NYUGDÍJAS ÓVÓNŐ Bereczki Máté példája A természet szent szeretetére tanított 1824. szeptember 22-én Rom- hányból indult a világba, s 1895. december 9-én Kunágotán fejezte be termékeny életét. Születésének 170. Fordulóján gyakrabban gondolunk reá és mindarra, amivel gazdagította életünket. Annyit és olyan nagyot alkotott hazai gyümölcsészetünk- ben, amelyre addig nem volt példa hazánkban, de a világban is kevés. A gyümölcstermesztésre nem kedvező keletcsanádi tájon, Mezőkovácsházaés Kun- ágota határában 6 holdnyi földön teremtett országos hatású, európai hírű, a világ minden tájáról származó, 3000 gyümölcsfajtát magába foglaló iskolakertet. Megírta négy kötetben, 2150 oldalon „Gyümöl- csészeti vázlatok” címmel legnagyobb hazai pomológiai könyvünket, amely a gyümölcstermelők valóságos bibliája. Több száz közleménye, a gyümölcsészet érdekében írt ezernyi levele nemcsak alapos tudományosságot, hanem hazafias korszellemet is sugároznak. Kora hivatalos kormánytényezői semmi segítséget nem adtak törekvéseihez, mert „nem támogatandó” 1848—49-es „lázadóként”, Kossuth hűséges híveként tartották számon. Annál inkább tisztelték és szerették az ország gyümölcskertészei és a hazai gyümölcs- termesztést pártoló birtokosai, gazdasági egyesületei. Hallgattak szavára, elismerték munkásságát. Kora nyolc hazai és külföldi gyümölcsészeti egyesülete fogadta tiszteletbeli tagjának a gyümölcsészet, a gyümölcstenyésztésben elért kiemelkedő eredményéért, a gyümölcstermelők segítéséért, a szakirodalom terén tanúsított buzgalmáért. Nem volt a történelmi Magyarországnak egyetA gyümölcsmetszés kiválósága len megyéje sem, ahová gyümölcsfajtáiból nem küldött volna. Az összegyűjtött, legkitűnőbb gyümölcsfajtákat kertjében szaporította, nevelte, nemesítette, s terjesztette olyan sikerrel, amilyenre előtte, évszázadok alatt nem volt képes senki Magyarországon. Élete és munkássága máig ható új korszakot nyitott a magyar gyümölcsészet fejlődésében. Szép, meggyőző szavakkal fordult az anyákhoz is: „Tanítsátok gyermekeiteket szeretet- re, a természet szent szeretetére! Ha a természet szeretetére megtanítottátok kedveseiteket, szíveikbe ojtottátok ugyanakkor a szabadság és a haza szerétét, az erénynek, a szépnek és jónak szeretetét is! Gyermekeitek szívében a természet szeretetét fölébreszteni a legbiztosabb a gyümölcsészet által, amely évenként megújuló örömökkel és hosszú élettel szokta jutalmazni ápolóit.” Fásaiban reánk maradt tanácsaiból, pedagógiai módszereiből sokat tanulhatunk. Többek között céltudatosságot, hivatástudatot, lelkes szakmaszeretetét, pontosságot, lelkiismeretességet, jellemességet. S azt is, hogy meggyőződését hogyan tudta átültetni tanítványaiba, barátaiba. Dr. Szabó Pál Szeghalmi tanárok Ausztriában Az idén már második alkalommal kaptak meghívást Ausztriába pedagógiai továbbképzésre a szeghalmi Péter András Gimnázium tanárai. A részletekről Vaszkó Tamás igazgató beszélt: — Egy hétig a scheibbs-i önkormányzat vendégeiként jelen lehettünk az osztrák tanárok kreatív és sportprogramján. A „sógoroknál” az a hagyomány, hogy a tanév megkezdése előtt a tanárok érdeklődési körüknek megfelelő továbbképzésen vesznek részt. A választék igen széles, több, mint ötven foglalkozási forma közül lehet „csemegézni”, mi az úszást, a teniszt, a matematikát és turisztikát választottuk. A kurzus végén a különböző művészeti csoportokban tevékenykedő pedagógusok bemutatót tartottak a többiek számára. A programban szerepelt a scheibbs-i és a szeghalmi gimnázium igazgatójának és a két tantestület néhány tagjának találkozója is, ahol mindenki a négy éve kezdett kapcsolat folytatását hangsúlyozta. S zervusztok madárkák! Tavaszig már csak az emléketek marad velünk, és a remény, hogy visszajöttök. Néhány nappal ezelőtt volt itt nagy készülődés: még egy utolsó számypróba, cikázások a hazai levegőben, sorakozó a villanydrótokon. Élénkebb fantáziájú zeneszerzők akár dallamot is kottázhattak, ahol piciny pihés testek jelentették a hangjegyeket, s hozzá csak valami szöveget kellett írni, például azt, hogy itt hagyom a falutokat nemsokára. Aztán egy hűvös hajnalon útra kelt a csapat, s csak néhány hírmondó maradt belőlük. Nem tudom, hogy réges-régen, az uráli őshazában is olyan becsben voltak elődeinknél a fecskék és a gólyák? Egyáltalán fészkelnek ott ezek a „nemzeti” madaraink? Vagy csak itt, a Kárpát-medencében nőttek ennyire a szívünkhöz? Amióta pedig különböző nyomorúságok elől menekült az ínség, s kitántorgott Amerikába és szerte a világba sok jó emberünk, azóta kicsit a reményt is jelenti a vándormadár: hátha visszajönnek vele véreink. 1956 novemberében, mielőtt Sopron városában is megjelentek volna a „testvéri tankok”, az erdőmémöki egyetem hallgatói, legalább is a társaság zöme, professzoraik meg a pedellus társaságában felkerekedtek, és irány a határ túlsó oldala. Néhány hétig Ausztriában várakoztak, lesték az otthoni híreket. Volt, ki hazajött, ám a többség együtt maradt. Jobban jártak, mint azok, akik . magányosan vágtak neki a nagyvilágnak, hiszen egy komplett egyetem mégis csak nagy érték, különböző ajánlatokkal hívták is őket sokfelé. Kanadából érkezett a legcsábítóbb ígéret: ott folytathatják a tanulást és munkájuk is lesz majd bőven. Szilveszter estéjén Hamburgban behajóztak, és nekivágtak a nagy óceánnak. Nővérem is köztük volt, s még évtizedek múlva is viszolyogva emlegette a viharos tengeri utat. Miután megérkeztek, tesóm beszámolt kalandjairól, s én egy kicsit irigykedve gondoltam rájuk, de mégse jutott eszembe, hogy utánuk menjek. Egy családban elég volt egy „diszidens”. Tavasszal pedig egy levélben megkérdeztem, hogy vannak-e feléjük gólyák és fecskék? Nővérem nem tudta, hogy mi ütött belém, de évfolyamtársaival együtt madártani megfigyelésbe fogtak, és rövidesen jelentette, hogy fecskét láttak, gólyát nem. Akkoriban hallottam, hogy a külföldről érkezett leveleket előszeretettel felbontogatják. Jót mosolyogtam, amikor elképzeltem, micsoda fejtörést okozhat a rejtjelezett üzenet: „sirály mondja vércsének, fecskék a láthatáron, gólyák sehol, vétel”. Sok év múlva, amikor testvérem először hazalátogatott, elmondta, hogy madaraimmal jól megdaloltat- tam a népet. Ugyanis az volt a szokásuk, hogy ha valakinek honvágya támadt, akkor a régi szép időket felidézve, mozgalmi dalokat kezdett énekelni, attól elmúlt a kór. S ha a fecskéim miatt az itthoni muskátlis ablakok meg az eresz alatti fészek emléke szorongatta torkaikat, men-v ten rázendítettek a dalra, hogy aszon- gya: elnyomás, szolgasors... Egyébként ha az állatoknál is lehet csalafintaságról beszélni, akkor a fecskék a fifi- kás madárkákhoz tartoznak. Néhány éve, éppen húsvét táján, sikerült eljutnom Afrikába. Sok érdekes élményemről most nem beszélek, de azt elmondhatom, hogy ott is éppen olyan kiszámíthatatlan cikázásokkal röpködtek a kis villásfarkú madárkák, mintha a Körös partján fickándoznának. Kérdem az egyik helybéli lakost — aki bár ott született, de nem feltétlenül bennszülött —, hogy mi van, elröpülnek innen e fecskék? Most elmegy, de szeptemberben visszajön, mert hűséges madár—mondta az emberem, és a meghatottságtól könnybe lábadt a szeme. Hát kérem, így kell ezt csinálni. Kár, kár, kár. Sírok, mint a varjú madár: kár, hogy elszaladt a nyár. Mennyi hittel, friss reménnyel biztatott a tavasz, aztán egyre inkább eltikkadtak az álmaink, s az őszi szüret sem kecsegtet már sok jóval. Pedig milyen színpompás tud lenni a szeptemberi ragyogás! Ilyenkorra már beérnek a gyümölcsök, és megnyugodva, bölcsebben szemléljük a világot. Öröm lehetne minden napsütéses óra, hiszen már nem perzsel a tikkasztó hőség, de a langyos szellő még a szerelmes éjszakákat idézi. Jó volna, ha az élet örömei ölelnének körül, mégis riadt várakozás ül a levegőben. Hová jutottunk, miféle mélységekbe? És hogyan tovább? A fuldokló kétségbeesett kapálódzásával markolnánk a holnapot, tüdőnk zihál, s az éltető levegő csak fogy, egyre fogy. És mi lesz, ha még fázni is fogunk? Ahogy a költő mondja: herceg, hátha megjön a tél is. Jó nektek, bohém kis gyorsröptű madárkák. Mielőtt zordra váltana az idő, csak kapjátok magatokat, és huss, itt se vagytok. Mi pedig, veréb- hűségűek, maradunk, és reménykedünk: ugye, visszajöttök? Andódy Tibor Szeptember
