Békés Megyei Hírlap, 1994. szeptember (49. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-02 / 207. szám
1994. szeptember 2., péntek KITEKINTÉS Ruanda: a rémségek forgatókönyve — kibumbai menekülttábor Zairében 1994. július 28-án V irr ászt a halál Szomjazó menekültek tömege kiabál az „Orvosok Határok Nélkül" segélyszervezett ruandai alkalmazottjainak: „vizet akarunk, adjatok vizet" A keskeny autóút mentén, ami átszeli Zaire északkeleti részén a kibumbai menekülttábort, egymás mellett virul a halál és a csencselés. Ötszáz holttest szabadon az ég alatt, néhány közülük gyékénnyel vagy takaróval, de a többi ta- karatlanul arra vár, körülbelül negyed mérföld hosszban (= 400 m) az útpadkán, hogy a temetkezési raj összegyűjtse. Sokuk már négy napja meghalt; oszlásnak indultak. De a ruandai menekültek ezreinek többsége, akik a forgalmi dugóval vannak elfoglalva, alig vet rájuk pillantást. Őket inkább a piac érdekli, keresztül- kasul az úton —az út mentén, ahol aztán található mogyoróhagyma, avokádó, krumpli, hús, továbbá cigaretta és elem. Alig pár arasznyira egy halott kisfiútól, egy öreg cipész egy szétlőtt papucscipőt javít. „Ah, egy idő után ügyet se vet rá az ember!” — vonogatja a vállát. Reggel 8 óra Kevés azok száma Kibumba- ban, akik valamivel több figyelmet szentelnek a halálra. Két héttel azután, hogy a ruandai polgárháború miatt megkezdődött az a pokoli kivonulás Ruandából, egy héttel azután, hogy a kolerajárvány kitört, és megtizedelte a Goma térségbeli 1 millió menekültet, a nyomor kérhelhetetlenül terjed. , A nemzetközi segítség csordogál, e hét végén vonult fel az a kétszáz fős amerikai csapat, akiknek a feladata lesz a fővárosban, Kigaliban a segélyezési raktárbázist kiépíteni. De itt, Kibumbaban a legrosszabb táborok egyike, még nem történtek erőfeszítések. Megközelítőleg 250 ezer menekült küzd az életéért, gallyakból és füvekből összetákolt kalyibákban és pálmagyékény fekvőhelyeken, ke- resztül-kasul, a puszta lávakőzeten. A tábor 15 mérföldnyire van a legközelebbi víznyerőhelytől. Talán tízezerre tehető azok száma, akik idáig meghaltak. „Tökéletes katasztrófa” — mondja az ír segélyszervezet, a Goal alapítója, John O’ Shkea. „Ahhoz, hogy ezt ellenőrzés alatt lehessen tartani, katonai erőbedobásra van szükség. Anélkül mindazok, akik itt vannak, meg fognak halni.” 8 óra 30 perc Miközben téliesen hideg szél söpör át a táboron, a fehér orvosi sátor előtt egy tucat haldokló kuporodott össze, várják a Gomából érkező francia orvost. Egy apa a végkimerülés határán lévő fiát tolja kerekes taligán, egy asszony megpróbálja feltámasztani férje le-le- csukló fejét. „Annyira fázom, anya” — motyogja Jean-de- Dieu Mukagasira, 22 éves fiatal férfi. Az anyja betakarja csonttá soványodott testét, amit állandó borzongás jár át. Szűk, mocskos takaróval teríti le. Tegnap este óta állandó hasmenése van, mondja az anyja. Lehet, hogy vérhas, lehet, hogy kolera, de valószínű, hogy meghal, mielőtt még a diagnózist megállapítanák. Egy asszony öt gyermeke közül három Betegedett meg, a férje a vándorlás közben halt meg. „Haza akartunk menni” — mondja, miközben a fia homlokát dörzsölgeti, akinek a szemgolyói már felakadtak. „A lázadók (Ruandai Hazafias Front) meg fognak ölni bennünket.” — mondja, aztán pár perccel később a 22 éves férfi, Jean-de-Dieu rettenetesen megremeg, és elhagyja testét az utolsó lélegzet. Kilenc óra Szomjazó menekültek tömege kiabál az „Orvosok Határok Nélkül” segélyszervezett ruandai alkalmazottjainak: „vizet akarunk, adjatok vizet”. Sárga műanyag dobozokat szorongatva odasereglenek a 15 ezer literes víztartály tömlői közé. Végül öt alkalmazott elzavarja őket. „A víz tartalék a kórház kolerás és vérhasban megbetegedettjeinek” — magyarázza egy fiatal férfi. Egy rongyokba öltözött öregember az öklét rázza: „Hova mehetnénk? Itt mind meghalunk!” A segélyszervezet alkalmazottja elmegy onnan. A vízkészlet reménytelenül szűkös. A jobb erőben lévő menekültek 38 mérföldet (48 kilométer) vánszorognak oda és vissza, egy enyhén sós vizű folyócskához. Azok, akik túl gyengék, hogy ezt az utat megtegyék, arra a három tartályra szorulnak, amit az ENSZ helyi menekültügyi főbiztossága üzemeltet. A tartályok csak 50 ezer ember minimális szükségletét fedezik — ez Kibum- ba népességének 20 százaléka. A vízhiány kétségbeejtő helyzeteket teremt naponta. A csípős szélben menekültek negyed mérföldnyi hosszúságú sora kígyózik a víztartályok felé. Családonként egy személynek húsz litert engedélyeznek. „Hajnal két óra óta várakozók” — mondja egy férfi, aki már a szivattyú mellett áll, ahol a drága nedűt adagolják vékony sugárban. Nyolc napon belül négy alkalommal fordult elő, hogy egész éjszaka várnia kellett. A kibumbai tábor segély- szervezeteinek alkalmazottjai a vízhiány miatt az ENSZ elégtelen szerepvállalását, a gomai repülőtér alkalmatlanságát és az állandó forgalmi fennakadásokat vádolják. Az ENSZ és a nyugati államok lassú reagálását kifogásolják. Az USA-nak legalább ötezer fős katonaságot kellene a helyszínen állomásoztatnia. Két héttel ezelőtt az ENSZ helyi képviselője arra kérte a segélyező államokat, hogy nyolcvan víztartályt küldjenek; tizenkettő érkezett. A Világ Élelmezési Szervezet szóvivője úgy véli, az adományozók gyorsak az élelmiszersegélyekben, de lassúak víztisztító, víztároló és tábori WC-k szállításában. „Sokkal vonzóbb etetni — mint biztonságos helyet nyújtani az embereknek.” 9 óra 30 perc A koleraállomást most takarítják. Ruandai ápolónők a négy sátorból kihordják a betegeket a koszos udvarra, így az ideiglenes tákolmányt, ami klinikaként funkcionál, fel lehet mosni az ürüléktől, az emberi hányadéktől, és be lehet fújni fertőtlenítő szerrel. „Asszonyom! Önnek is menni kell!” — mondja az egyik nővér a nyögdécselő asszonynak. Együtt kivisszük, és lerakjuk a napra. A másik sátorban négy fiatal nő halt meg az éjjel. Egyik a hátán fekszik, a mennyezetre meredő szemekkel, egy másik a magzat pózában merevedett meg, kettőt már becsavartak szalmából font takaróba. Rajtuk kívül egy 12 éves forma fiúcska fekszik, aki már alig él. Meztelenül nyög, rángatózik anélkül, hogy ellátásban részesülne. Megérkezik négy, álarcot viselő munkás, és a hullákat fehér hullazsákba rakják, rájuk húzzák a cipzárt. „Ma csak nyolc a halott” — mondja egy 21 éves egész- ségügyis. „Két nappal ezelőtt negyven volt. Talán kezd javulni a helyzet.” Dél van A segélyszervezet sátrában a 30 éves Jean-Pierre Habimana a felesége haldoklását figyeli. Habimana a kutu kormány tisztségviselője az egyik északnyugati városból Ruhen- geriből menekült; tartja 25 éves felesége nyirkos kezét, aki annak ellenére sem javul, hogy két napja infúziót kap. A férfi csalódottan kirántja az infúziócsövet, és keresi az orvost. Habimana július 17-én indult el a családjával. A határon a felfordulás közben elszakadtak egyéves fiúcskájuktól. Egy hét múlva, mikor rátalált, a gyerek már halott volt. Vérhasban halt meg. „Nem kapott anyatejet” — magyarázza, és közben a felesége lázas arcát legyezi. Habimana erőlködik, hogy életben tartsa a családját — feleség, szülők, nővére és annak ötéves lánya—, minden második nap harminc mérföldet gyalogol vízért. Azt fontolgatja, hogy visszatér Ruandába, csatlakozik ahhoz az 50 ezer fős kutu menekültcsapathoz, akik úgy döntöttek, vállalják a kockázatot, hogy a Ruandai Hazafias Front kezébe kerülnek. Inkább meghalnak a front bosszújától, mint a táborban. „Ha tovább maradunk, ez a biztos halál. Inkább haljak meg golyó által a saját falumban, mint itt.” Délután egy óra Az ENSZ menekültügyi főbiztossága új sorrendet határozott meg: összegyűjtik azt a mintegy ezer hullát, ami Kibumba környékén halmozódik, és a tábor területén gödröt ásnak az elhantolására. (Idáig a Goal nevű segélyszervezet gyűjtötte és szállíttatta 20 mérföldre innen Gomába.) Az ENSZ- esek most felfogadnak egy temetkezési csapatot: 24 menekültet, akiknek napi két dollárt fizetnek fejenként. Álarcot, sárga gumikesztyűt kapnak, a holttesteket óvatosan fekete hordágyakra rakják és egy füves területre viszik. Louis Biritsen irányítja a rakodást. „Óvatosan, óvatosan” — rendelkezik, amikor a munkások egy terhes nő holttestét dobják a csomó tetejére. „Legyenek már könyörületesek!” Néhány órával később a francia gyártmányú buldózer csődöt mond, nem bír áthatolni a vulkanikus kőzettalajon, és a földelési tervvel felhagynak. A mintegy 1000 hulla tovább rohad, míg a segélyszervezet alkalmazottjai kitalálnak valamit, hogyan tüntessék el azokat. Délután fél három Nagy örömujjongás Kibumba déli szélén, a bevezető autóúton. „Na, ma délután szórakozunk” — mondja Jean Baptiste Madiraguha, egy jól öltözött 28 éves férfi, aki vigyorgó kormánykatonák és késforgató fiatal nők társaságában ácsorog. Zsoldos kinézetük van, mint azoké a hutu milicis- táké, akik mintegy 1 millió tuszit gyilkoltak le, és akik miatt kiújult a polgárháború Ruandában. A legyőzött hutu kormány néhány prominens tagja most ebben a rozzant szállodában, Goma határában rejtőzködik, és ma délután látogatást tettek a menekülttáborban is. „Azt mondják, nemsokára eljön az a nap, amikor visszatérünk Ruandába” — mondja nagy hangon Madiraguha. Hogyhogy? Madiraguha véleménye szerint ha a Ruandai Hazafias Front nem osztja meg velük a hatalmát (márpedig ez a hazafias front szerint nem várható), mármint az illegalitásba vonult ex-kor- mánnyal, akkor erőszakkal térnek vissza. „Ezek a fickók itt, a katonáink vissza akarnak menni folytatni a háborút” — röhög hozzá. „Csak a fegyverembargó miatt vertek le bennünket. Mihelyt fegyverhez és lőszerhez jutunk, azonnal támadunk.” Mit mond erre a Ruandai Hazafias Front(?): „Börtönbe a hutukkal, és kivájni a szemüket!” Az ENSZ kitart amellett, hogy a menekültek hazatérése biztonságos. Délután négy óra Vissza a segélyszervezet sátrába. Egy fiatal francia orvos, Jean-Charles Pasquier kétség- beesetten küszködik. Az a tény, hogy ma reggel mindössze nyolc beteg halt meg, egyáltalán nem vigasztalja. Ő maga több, mint 300 összeros- kadt embert talált a tábor területén. „Mi csak nézni tudjuk azokat, akiket elhagy az ereje. A leggyengébbek el sem jutnak idáig” — teszi hozzá. Pasquier a sátor mögé megy, ahol egy tucat ember segítségre vár. Lehajol, megtapogatja a koszos takaróba csavart, fogatlan öregasszonyt. Az asszony azt suttogja, „három napja nem tud mozogni, nincs családja, már csak a halált várja.” A fiatal orvos sok hasonlót látott már, akik sokkal inkább a kimerültség, mint az egészségi állapotuk miatt szenvedtek. Mind azt várta, legyen már vége az életnek. Az orvos megnyugtatja: „Tudok segíteni. Vakbélgyulladása van és kolerás.” Este negyed hét A kibumbai táborra kezd a szürkület leszállni, felkerekedünk Gomába. Néhány mérföldet teszünk meg, amikor az autóúton a kanyarban egy balesethez érkezünk. Egy hullákkal megrakott teherautó leszaladt az úttestről, felborult a füves földön. Mintegy fél tucatnyi hullafosztogató zairei csüng a kocsi tetején minden irányból. A teherautó vezetője ájultan fekszik, súlyos sérüléssel. Az autó „porcogós” rakománya az ütközéskor szétszóródott. A fiatal segélyszervezeti alkalmazott átvizsgálja a bizarr látványt, a halott munkásokat, az egynapos hullákat. „Azt hittem, már nem romolhat tovább a helyzet.” Ám itt, ebben a zairei táborban a borzalom minden várakozást felülmúl. Joshua Hammer (A Newsweekból fordította CserbákTeréz)
