Békés Megyei Hírlap, 1994. augusztus (49. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-26 / 201. szám

TARKA OLDAL 1994. augusztus 26., péntek Q> Október 10-én újra a BS-ben a jazz óriásai Benko Sándor: nem szabad megenni a közönséget! Életemből négy évet gépkocsiban ültem a szerző felvétele «KÉMEI HÍRLAP Csőrikének! Nagyon sajnálom, hogy au­gusztus húszadikán nem úgy sikerült a programod, ahogy szeretted volna. Egyszer azt ír­tad, hogy ismersz. Akkor tud­hattad volna, hogy nem szere­tem a focimeccset. Hiába men­tem oda végignézni, nem tud­tam, így te sem élvezhetted a műsort. De az est fénypontja csodálatos volt. Kár, hogy nem éreztem azt, hogy mellettem vagy, és nem tudtalak felkö- szönteni igazán szülinapodon. Remélem, azért a hab a tortán nem savanyodott meg. Ha aka­rod, megünnepelhetnénk más alkalomból újra ezt dupla hab­bal. De tudom, ez lehetetlen, mert te nem azt érzed, amit én, és nem is kérlek semmire. De szeretném tudni, te milyen „ajándékot” adtál nekem. Mi ez? Mi ez a szép „dal”, amit min­dig hallok, állandóan a fülembe cseng? Bármerre nézek, bármer­re járok, mindig ezt hallom. Se­gíts megérteni, akkor csodálato­san tudnánk ápolni tovább! Békéscsaba—Ferencváros FOCIMECCS *** „A zöldséges(?) fiúnak! Ne ijedj meg a mérges fiútól. A paklim a régi. Hívj, vagy üzenj! Az UBORKÁS LÁNY(a)” Since I don’t have you — Csil­lagszemű Miért kell még itt, az újság­ban valótlanságot állítanod, nem volt elég egymás között?! A bújkálásról annyit, hogy tud­tak róla a szüleid. Mereven haj­tod a magad igazát, noha tudod, hogy most az egyszer nagyon elrugaszkodtál az egyszerű és könnyű valóságtól. Mindegy. Létráról csak annyit: nem járok vele, mivel a rokonom. Ja! Nem lettél nálunk leszégyenítve a két „olyan” lány miatt. Ok is ven­dégek voltak, mint Te. Nem gondoltam arra, hogy csak „azt” látod bennük, a termé­szetük miatt. Sajnálom. Almait mindig elhitte. Ugyanúgy, mint én. Úgy hiszem, ha ma itt lenne, Jobban őrizném. Annyi csapda van. Annyi ellenség. Hamarabb bukik el, aki őszintébb. No L.O.V.E. —The Broken Heart Üzenet Orosházára! Félén és csendes volt. Bekép­zeltnek, álszerénynek tartották, mert nem hagyta, hogy kiismer­jék. Nem szeretett így élni. Vál­tozni kezdett, bátor, merész lett. Talált valakit, akiről azt hitte, szeretheti. Tévedett. Makacsul kihasználta a következő alkal­mat. Bebeszélte magának, hogy Második már az igazi. Megsze­rette Őt, csak azért, mert elfogad­ta hibáit is. Nem tudta, hogy ez nem szerelem, hanem ragaszko­dás volt. Egy este Második azt mondta: Vége. Ekkor megijedt magától. Miért nem fáj? Hát nem szerelem volt? Ez csak egy durva játék vége? De már tudta: bosszút áll mindenért. Azért, mert ők fölényben voltak vele szemben, mertnem értették meg, mit akar. Mit akar? Szeretni. Ezentúl kihasznál minden lehe­tőséget, hogy új kapcsolatokat teremtsen. Nem fontos, hány szív törik miatta, hány ellenséget szerez. A törött szívek nem neki fájnak, az ellenségek nem hatol­hatnak át közönyén. De legbelül • hisz benne, hogy az egyik „áldo­zatjelölt” az IGAZI lesz... Akit már nem fog bántani. Szeretni fogja. Pándy Kálmánnak Drága Kálmán! Igazából megérdemelnéd, hogy írjak Ne­ked egy történetet. Mindent el­söprő féltékenységgel és szere­lemmel. De Te, jó öreg Kálmán, Te nem vagy féltékeny és gőgös. Tejól tudod, hogy ez mind meg­vakítja a szemet. Szívből kívá­nom Neked, hogy sohasem le­gyél beteg. Csókollak O. E.-nek ’93. augusztus 24. Az a nap még most is fáj. Tu­dod,... senki sem tökéletes. De... Én csak egyetlen egyszer hibáz­tam! Kérlek, bocsáss meg! Hogy... újból... Enyém lehess, megérintselek, szeresselek. Mert én még mindig szeretlek. Opti­mista típus vagyok... Szeretlek, K. Norbi A kulcsokat már megtaláltad. írd meg, mikor és hol várhatlak. Ha hívsz, a megadott időben ott le­szek. Csaba Két könnycsepp Kedvesem, nagyon hiányzol. Köszönöm neked azt a pár szép napot, még ha nem voltam más, csak egy kis kaland. Visszaadtad az önbecsülésemet. Mellesleg „értem azóta sem ejtett könnyet egy férfi se”. Ha elolvasod a jel­igét, tudod, ki vagyok. Egy nehéz sorsú barna asszony Gizellámnak Orosházára! Kétéves együttjárásunk év­fordulójára nagyon sok boldog­ságot kívánok neked. Tudod, mindig te leszel a szívem egyet­len Királynője! AtcRobid Mlár-már röstellem leírni; rövid időn belül Benkó Sán­dor (aki tegnap ünnepelte 54. születésnapját — gratulá­lunk!) a második világhírű művész, aki fittyet hányva arra, hogy néhány perc múl­va kezdődik szarvasi kon­certjük, a lehető legkészsége­sebben ad interjút, mert ahogy mondja: számára a sajtó nagyon fontos... Fél sze­me persze a színpadon a Liszt-díjas muzsikusnak, aki eredetileg villamosmérnök, és ha éppen nem a dixibandje menedzseri ügyeit intézi, vagy gyakorol („fúvós hang­szeres zenésznek a jéték mel­lett különösen fontos az úgy­nevezett szájbiztonság is”), akkor az elektromágneses terek optimalizációjával foglalkozik, különös tekin­tettel a digitális számítógé­pekre. Ki hinné, még 1957- ben alapította meg együtte­sét, a BDB-t, a Benkó Dixi- land Bandet. Díjaik, elisme­réseik számát immár csak a Benkó Adatbank nevű cégük tudja pontosan..., de hogy például Amerika is többször a lábuk előtt hevert, az ter­mészetesen nem számokkal mérhető siker! • Legutóbb a békéscsabai Lencsési étteremben találkoz­tunk, mit mondjak, nem eszmé­nyi koncertfeltételek közben és nem csak a vágnivaló füstre gondolok... — Azzal semmi újat nem mondok, hogy a jazz kocsma­műfaj is. Emlékszem arra a bulira, a Szentek mennybeme­netelével keztünk, mert a han­gulat valahogy azt diktálta. Kérdezhetné, hogy miért fon­tos nekünk bizonyos időnként ugyanott újra fellépni. Nos, hogy úgy mondjam, nem sza­bad megenni a közönséget. A Benkó-együttesnek körül­belül 150 fellépése van évente, ebből a nagyokat leszámítva akad tíz város, ahová rendsze­resen eljárunk, afféle kötelező házi feladat, egyszerűen el kell jutnunk abba a régióba, ahol elődeink, jóbarátaink a kitűnő, szegedi Molnár-dixieland ren- szeresen muzsikál. Ilyen Bé­kés megye is, Békéscsaba, most Szarvas. Ha szabad így kifejeznem magam, ők „elő­nevelték” a közönséget és in­nen mi sem hiányozhatunk. De említhetném a vásárhelyi Blaskóékat is. De visszatérve az éppen ak­tuális repertoárra, nekünk mindig kézben van a bizonyos 25 óra műsor, de korántsem azonosat játszunk, sőt! • Mitől függ, hogy éppen mit? — Mindjárt felmegyek a színpadra, és néhány pillanat­nyi intuíció alapján eldöntőm, mivel kezdünk. Mellesleg szá­mít, hogy esik-e az eső, alszik- e, vagy éppen be van szíva a közönség... És aztán a további számok a hallagatóság első re­akciójából következnek. Pél­dául a New Yorkban, a Művé­szeti Akadémián megláttam a nézőtéren a szakma nagyjai közül Aretha Franklint és má­sokat, és úgy gondoltam, leg­jobb, ha egy csendes Armst- rong-bluessal kezdünk. Az a szakmai közönség nem szíve­sen vette volna, ha lerohanjuk őket, mint sokan talán tették volna... gyerekek, most hen­gerelünk, gyerünk bele dzsi- mi-dzsumi... Itt például úgy látom, egy lendületes szving lesz az nyitószám. • Hol tartamagyar jazz? —- Egy példával kezdem a választ. A jubileumi kon­certünkön Joe Newmann meg­jegyezte: ő elképzelni sem tudta New Orleansban, hogy ránk és őrá 15 ezer ember kí­váncsi Budapesten. Nos, erről jut eszembe, ok­tóber 10-én ismét a Budapest Sportcsarnokban játszunk, ahol egyebek közt fellép Mild Jackson, a legnagyobb élő vib- rafonos, aztán az Ella Fitzge­rald utódjaként is emlegetett énekes-szólista Ernestine An­derson és a dobos Huub Jan­sen. Szívesen jönnek, mert tudják, kevés ilyen jól szerve­zett koncerttel találkoznak a világban. Én azonban csak megerősíthetem, hogy a jazz- nak tényleg végletes sikerei, illetve érdektelenségű kon­certjei tudnak lenni, de ez utóbbival is óvatos lennék. Mi játszottunk Portugáliában négyszázezer ember előtt, Sacramentóban 300 ezer hall­gató előtt, de ugyanígy meg kell becsülni azt a negyven embert is, aki mondjuk egy vakok intézetében leül elénk, hogy meghallgasson bennün­ket. A jazz igazából, mint mű­faj, sohasem nyugodhat. Mert nem a popularitás viszi előre, hanem maga a zene. És ez óriá­si különbség. Életem legna­gyobb csalódása éppen a nyolcvanas évek elején, Egyesült Allamok-beli tur­nénkon ért, ahol azt vettem észre, hogy a híres helyi együt­tesek üres ház előtt játszottak, mi pedig óriási közönséget vonzottunk. Nem akartam el­fogadni,- mire az ottani nagy öregek elmondták, hogy „fi­am, te itt különlegesség vagy, ha minden nap itt lennél, ne­ked sem lenne egy szem kö­zönséged...” A jazz valójában egy nagyon furcsa életet él, de száz éve él és élni fog. • Szüksége van-e a BDB- nek is állandó próbákra? — Kétfélére is. Egyénileg mindenki legalább napi egy, két órát gyakorol otthon, de az együttes próbákat sem lehet nélkülözni, főleg, mert mi elég dinamikusan fejlesztjük a re­pertoárunkat. Mintegy hu­szonöt órányi koncertprogra­munk van, azt hiszen ezzel a világon is egyedül állunk, is­merem a kollegákat. Na most, ha két órányi dalt elhagyunk, mert elavult, meguntuk, akkor ugyanennyit hozzá is teszünk és ennek az „ára” legalább ha­vi négy próba, amely rabszol­gamunka a javából. • Nem félnek a konkurenci­ától. — A legkevésbé sem! Sok neveltünk van már, akik közül a legismertebb a Pop Jazz, az Old ‘s Mobile, a Ki Mit Tud-os Lucky Boys. A legkomolyab­ban állíthatom, hogy legalább tíz nagyon jó együttes kezd kiforrni itthon, amelyek ott ta­posnak a nyomunkban. Igazá­ban a zenészek tudják, hogy mit jelent: mi húsz éve minden kottánkat ingyen odaadjuk a kollegáknak, bármelyik klu­bestünkön szívesen látunk a színpadon bárkit, gyakorol­hatnak és beszállhatnak. Saját fesztiváljainkon pedig fel is léptetjük őket. Ezzel csak utal­ni szeretnék arra, hogy örülünk, ha segíthetünk vala­kinek, legyen csak sok együt­tes a nyakunkon, hiszen egy­szer mi is át kell adjuk a helyünket. Azt viszont talán szerénység nélkül mondha­tom, a mi erejűnk nagyobb an­nál, hogy valami rosszízű helyünkbe lépésről szó lehes­sen, ahogy ezt gyakorta szok­ták forszírozni, főként külföldi újságírók. És ma már tudjuk, legalább húsz éves kemény munka kell ahhoz, hogy vala­miféle nemzetközileg mérhe­tő teljesítmény összejöjjön. Bevallhatom, ha én annak ide­jén egyszer az életemben ilyen támogatást kaptam volna, ta­lán sírva is fakadok... • És a családban akad-e követő? — Akadhatna, de nagyon nem szeretik az én életstíluso­mat, mert valószínű, belegon­doltak, hogy az életemből ed­dig négy évet gépkocsiban töl­töttem, hárommillió kilomé­tert utaztam. Hogy fárasztó? Igen, nagyon, de alkat kérdése is, hisz’ találni embert, aki nyolcvan évesen is kiválóan síel és ötvenévest, aki a hegyre sem bír felmászni. Szerencsé­re az én embereim nem csupán kiváló zenészek, alkatilag is bírják a gyűrődést. Való igaz. A szarvasi kutató­intézeti kastélykert „kosáras báljának” népe minden aggoda­lom nélkül és nagyvonalúan lép túl azon, hogy a bál rendezése néhol döcögős, mert Benkóek zenéje egyszerűen lenyűgöző. Fábián István Vers, játék, kicsiknek Weöres Sándor: Magyar etűdök Nézd az ablakában Lúd anyát, kirázza a pelyhes takarót: „Ej te rojtos, rongyos takaró, mért vagy te is, mint én, oly fakó?" NL efp efs djp Pettyes kata, bontsd ki a szárnyad, a szárnyad: hol a malom, ahol őrlik a tiszta búzámat? Pettyes kata, szállj-szállja toronyra, tetőre: hol a falu, hova visznek engem esküvőre? db sL. Eresz alól fecskefia ide néz, oda néz: van-e hernyó, hosszú kukac, ízesebb, mint a méz? Csőrét nyitja ám, buzgón, szaporán. Kis bendőbe mindenféle belefér igazán. ^ ^ ^ Tűzben fa parazsa volnék, vízben puha moha volna volnék, szélben jegenyefa volnék, földön apám fia volnék. q^g q^g Piros kendőt vettem, párnám alá tettem, így jött csodás álmom, csak elfelejtettem. Hej te piros kendő, az álom veszendő, a megszegett szép szó csak elfelejtendő. ,Jesszusom! Mivel fogok én porszívózni?” A két, látszólag egyforma kép között öt eltérő részletet fedezhettek fel. Melyek ezek? (A Neue Kronen Zeitung alapján)

Next

/
Thumbnails
Contents