Békés Megyei Hírlap, 1994. augusztus (49. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-09 / 186. szám
1994. augusztus 9., kedd TALLÓZÓ Oroszból szerb lett — Chaplin és Hitler — Egy német nem lehet gyáva — Mindenki másként rúg be — A csontvázat eladták — Agyonlövetés helyett elásták a mozdonyt — A kivégzőosztag elérzékenyült — Vodkáért repülőjegyet szerzett — Nehéz a zsidókról beszélni Nemzetek és sztereotípiák a film világában Nem igaz, hogy minden sztereotípia (a közvéleménybe beivódott, általánosan elterjedt vélekedés valamiről, valakiről — a szerk.) káros. Hasznosak is lehetnek — megkönnyítik a kölcsönös megértést. A filmnyelvben a sztereotípiák nélkülözhetetlenek. Kötődünk bizonyos vonatkoztatási rendszerhez, hagyományhoz. (...) Egy rossz, egy jó A nemzetek ábrázolásánál a legtöbb sértődés és vita forrása nem maga a sztereotípia, hanem az, hogy az adott nemzetet olyan vonásokkal ruházzák fel, melyeket ez a nemzet nem fogad el. Másfelől ha egy nemzet képviselőjeként ellenszenves személyt választunk, akkor — függetlenül attól, mennyire szoros etnikai kapcsolatban áll az illető az adott nemzettel — ezt a rosszakarat megnyilvánulásának fogják fel. Ha egy kancsal lengyelt mutatnak, akkor — függetlenül attól, van-e keseszőke haja, széles arca, erős járomcsontja, vagy semmi „lengye- les” vonása nincs —, máris háborgunk azon, hogy honfitársunkat ellenszenvesnek ábrázolták. És ha az egyik lengyel rossz ember, akkor legalább be kell mutatni egy másikjó lengyelt is. Ugyanez más sztereotípiákra is érvényes. Ha a filmben szerepel egy rossz pap, akkor be kell mutatni egy másik, jó papot is, akkor már nem fognak kötözködni, hogy a film antiklerikális. Egy iszákos orosz mellett szerepeljen legalább egy antialkoholista orosz, így a mérleg egyensúlyba kerül. Talán nem mindenki tudja, hogy 1989-ig a lengyel filmekben szerepeltetett oroszok ábrázolása fölött orosz cenzor őrködött. Ahhoz, hogy egy lengyel filmben megjelenhessen egy orosz szereplő, a szovjet nagykövetség írásos hozzájárulására volt szükség. Egyszer, amikor Nyugaton akartam forgatni, az útlevélkéréshez be kellett mutatnom a forgatókönyvet. A filmben szerepelt volna egy öreg orosz: emigráns, matematika- tanár, pravoszláv hitű. Közölték velem: „Jobb, ha változtat a forgatókönyvön, mert ha ez a szereplő orosz, akkor el kell küldenünk a forgatókönyvet a szovjet nagykövetségre, és ott biztosan belekötnek”. Az oroszból szerbet csináltam, és így már csak a lengyel szűrőn kellett átjutnom. Erőszakol és lövöldöz Felháborodunk, hogy egy nemzetet univerzális negatív vonásokkal ruháznak fel, ha a nemzet sztereotípiájára ráillesztik az ellenség képét. Márpedig az ellenség mindig ugyanazt teszi: házakat gyújt fel, nőket erőszakol meg, lövöldöz, kegyetlen a gyermekekhez és az állatokhoz. És minden helyzetben így mutatjuk be, legyen az az Öbölháború, vagy Sienkiewicz történelmi regénye. Nem kevésbé univerzális a jó vezér sztereotípiája. Minden jó vezér szereti a gyerekeket, az őt körülvevő tömegből mindig karjára vesz egy kislányt, és megcsókolja a pofiját. Egyedül Chaplin, aki szkeptikus volt, tette meg Hitlerről szóló csodálatos filmjében, hogy e jelenet folytatását is bemutatta: a kislány, akit a vezér karjába vett, illetlenke - dik, és a vezér eme érzékeny jelenet után undorodva törül- geti a kezét. Fordított sztereotípiák Mulatságos a sztereotípiák megfordítása. Tőlem, a lengyeltől egy német azt várja, hogy a német ember vele egyeztetett sztereotípiája éljen benne. Ez a séma eltűri még a legrosszabb háborús tapasztalatokat is — például a német lehetett kegyetlen —, de nem viseli el azt, hogy egy német piszkos legyen, vagy gyáva legyen, vagy lopjon. Családom emlékezetében megmaradt egy ilyen tény, amely egyébként teljesen univerzális, hiszen az egész világon lopnak, nincs kivétel, különösen háború idején. Annak a németnek, méghozzá német tisztnek a története, aki suttyomban ellopta anyám gyűrűjét (meg is ölhette volna anyámat, de nem tette, tehát jó német volt, mert csak lopott, és még restellte is), a németeket teljesen megdöbbenti, mivel cáfolja a németekről kialakult sztereotípiát. De ha egy gyengébb nemzet képviselője lévén, igazán elevenükbe akarok szúrni, akkor egy másik történetet veszek elő, arról, hogy mi lengyelek bizony szeretjük a németeket. Apámat idézem, aki igen nagyra becsülte a német személyzetet: a német sofőr mindig rendben tartotta az autót, a német mosónő gyönyörűen mosott. Ha egy „úri” nemzetnek a fejére olvassuk, hogy volt ő szolganemzet is, hogy fiai külföldre mentek munkát és megélhetést keresni, akkor ezzel társadalmi sztereotípiát sértünk, bár a benyomás az, hogy nemzeti kérdésről van szó. Pedig csak másik társadalmi reprezentációt választottunk. Találóak a sztereotípiák Persze, a sztereotípia tényleg tükröz valamit az adott kultúrából. Szükségszerűen köze van a valósághoz, ez adja meg a hitelét. Érdemes megemlíteni néhány, immár nem nemzeti, hanem az egész szlávságra jellemző vonást. Van egy olyan tulajdonság, amely nemcsak a lengyelekre és oroszokra jellemző, de a csehekre is, sőt bizonyára a balkáni szlávokkra és az ukránokra is. Ezzel a tulajdonsággal a legtöbbször olyankor találkozom, amikor a bevett szokások, a józan viselkedés megsértésének esete forog fönn. Ez többnyire alkohol hatására történik. Nos, a borivástól leré- szegült olasz teljesen különbözik a bevodkázott szlávtól. Ennek okát állítólag e két szeszes ital eredetében kell keresni: a borszőlőt a nap érleli, a burgonyagumó a föld alatt nő. Persze létezik rozspálinka is, azaz ez a megfigyelés mégsem állja meg a helyét, bár én magam is gyakran elmondom az alkoholizáló szlávok és észak-európaiak védelmében. Az a teljes kiborulás, amely a szlávokra jellemző, ha berúgnak, attól is erősen különbözik, ahogyan például hasonló esetben a németek viselkednek. Másképpen rúg be a francia (és ritkábban), másképpen a görög vagy a dél-olasz. Lehet-e olasz ez a történet? A különböző országokat járva, gyakran elgondolkodom azon, milyen varázsa is volt a régi Európa sokféleségének. E sokféleségben különböző archetípusokkal lehetett találkozni. Mindig kéznél van nálam néhány jellemző sztori. Például arról a több mint 2 méter hosszú csontvázról, melyet egy természettudományi múzeumban láttam. A századfordulón egy szerencsétlen fiú furcsa betegségben szenvedett. Csak nőtt és nőtt, az orvosok nem jósoltak neki hosszú életet. A helyi egyetem előre megvette a csontvázát a fiú nagy szegénységben élő anyjától. A fiú valóban nemsokára meghalt, és az anya, hogy a szerződésnek pontosan eleget tegyen, sietve befogta magát a kiskocsiba, és vasárnap végighúzta a főutcán a kocsit, melyről messze lelógott ennek az irdatlanul hosszúra nőtt szerencsétlen fiúnak a monstruózus holtteste. Lehet-e olasz ez a történet? Szerintem nem. Természetesen Németországban esett meg, Münchenben. Brecht, Dürer jut az eszünkbe erről a történetről, amely a német kultúra összes jegyét hordozza. / Érzelmes hóhérok Rendkívül sok sztori van, mely csak oroszokkal eshet meg. Első pillantásra látjuk, hogy ilyen filozófiájú történetek csak Oroszországban születhettek. Egy orosz filmrendező barátom elmesélte nekem, hogy abban az ötvenes évek elején épült moszkvai házban, melyben lakott, egyszer vendégül látta az NDK-ból érkezett kollégáját. A német rendező belépett a lakásba, és felkiáltott: „Nahát, maga itt átrakatta a falakat!” Kiderült, hogy részt vett ennek a háznak az építésében mint hadifogoly. Majd — hogy kedvében járjon orosz vendéglátójának —, a német elmondott egy történetet az oroszok jóságáról. Mielőtt e moszkvai lakóházakat építették, a hadifoglyok Szibériában vasútat raktak le. Nem úgy dolgoztak ott, mint a németek szoktak, hanem mint az oroszok. Azaz csapnivalóan. (Itt a nemzeti séma a politikai rendszer sémájával „birkózik”: az NDK-beli németek saját országukban is hanyagul építkeztek, náluk is nagy darabokban hullott le a vakolat, és a vécék büdösek voltak. Itt egyszerűen a szocializmusról van szó, nem a német vagy orosz alkat miatt alakult így a munkához való viszony.) Egy szó mint száz: a síneket hanyagul fektették le a mocsaras területen. A mozdonyvezető pedig, aki a próbautat csinálta részeg volt, és teljes sebességgel ment. A sínek szétestek, a mozdony elmerült a mocsárban. Az orosz munkafelügyelő erre úgy döntött, hogy agyonlöveti a német hadifoglyokat. Elbeszélése e pontjához érve a német vendég ecsetelni kezdte orosz vendéglátójának, milyen jó ember is volt ez az orosz parancsnok. Amikor a németek a kivégzés előtt elkezdtek zokogni, leborultak, és átölelték a térdét, a parancsnok elérzékenyült, sírva fakadt, és kijelentette: megbocsát nekik, ha a mozdony alatt ásnak egy hatalmas gödröt, és a mozdonyt betemetik. Akkor azt mondhatja majd a feletteseinek, hogy próbaút nem is volt. Igen hasonló felépítésű történetet mesélt nekem feleségem családja. Időpont: az oroszországi forradalom. Valahol Ukrajnában egy földbirtokosnőt elhurcolnak a kúriájába, hogy kivégezzék. A földbirtokosnő még ebben a helyzetben is megőrizte lengyel nagyasszonyhoz méltó modorát, és tudjuk, hogy a hosszú éveken át szolgasorban élő emberekre ez gyakran nagy hatással van. Amikor arra készültek, hogy az istálló mellett agyonlőjék az úrhölgyet, az büszkén szemükbe nézett, és kijelentette: „Ti barbárok, még azt sem tudjátok, milyen egy rendes kivégzés. A halálraítéltnek teljesíteni kell az utolsó kívánságát.” Mire az emberek elfo- gódottan megkérdezték, mi az úrhölgy utolsó kívánsága. O pedig azt mondta. „Szeretnék veletek elénekelni egy ukrán dumkát” (kesergő népi históriás ének). El is énekelték, és úgy elérzékenyültek, hogy nem lőtték agyon az úr- hölgyet. Ez megint csak olyan történet, melynek értelme a szláv alkat sztereotípiájában rejlik. Kiérződik belőle a szlávok kegyetlensége és érzelmessége egyaránt. Hogyan omlott össze egy sztereotípia? Szólnom kell egy összeomlott sztereotípiáról is. Nemrég a Kennedy repülőtérre érkeztem egy lengyelekkel teli repülőgépen. Egyik tanácstalan honfitársam megkérdezte, hogyan utazzék tovább Floridába. Megmutatta a repülőjegyét, melyből kiderült, hogy nincs helyfoglalása. Elkísértem a helyfoglaláshoz, mivel én is Floridába készültem. Kiderült, hogy a Floridába induló gépeken óriási az tumultus, egy gombostű sem fér már el. Utitársam kesergett: „Most mit csináljak, én, aki egy szót sem tudok angolul?” „Hát nem tudom — válaszoltam — talán töltse itt az éjszakát a repülőtéren, reggel majd indul újabb gép.” De mint kiderült, a repülőteret éjszakára bezárják. Hideg téli nap volt. A pasas nagy gondban volt, én pedig egyre csak magyaráztam neki, hogy itt nincs mit tenni. „Ez jogállam, mindenre törvény van, és ha egyszer nincs hely a repülőgépen, akkor nem tehetünk semmit.” De ő csak hajtogatja: „Uram, maga ismeri Amerikát, biztosan lehet tenni valamit, csak beszélni kell valakivel. Hol van itt a főnök?” Mire én: „A főnök sem segíthet, »telt ház« van, rengetegen utaznak Floridába, és ön nem biztosította előre a helyét. Ez egy civilizált ország.” Honfitársam hallgatja, de csak nem hisz nekem. Aztán eltűnik. Már a repülőgép fedélzetén látom ám, hogy ő is felszállt, beszállókártyája is van. Kérdezem tőle, hogy csinálta ezt? „Hát tudja, csak úgy, ahogy otthon szoktam: vettem egy üveg vodkát, odamentem a főnökhöz, az ideadta a beszállókártyát és kész.” Ekkor megértettem, mennyire csalóka volt az én sztereotípiám. Az Egyesült Államokkal kapcsolatos minden ismeretem ostobaságnak bizonyult. Ennek az embernek volt igaza, aki ösztönösen tudta, hogy az emberek a világon mindenütt egyformák. (...) Zsidó tabuk A legkényesebb kérdés a zsidókra vonatkozó, azaz faji, etnikai és kulturális sztereotípiák kérdése. Minthogy a náci propaganda mérhetetlen sok hazugságot terjesztett, mind a mai napig igen nehéz a zsidókról szóló történeteket elmondani. Minden bírálat egy kissé a náci propagandához kötődik. így a zsidóság egész története bizonyos értelemben tabu lett. Igen nehéz ezt a témát filmen bemutatni. (...) A mi számunkra a második világháború előtt játszódó filmekben mindaz, ami a kereskedelemmel — különösen a kiskereskedelemmel — kapcsolatos, a zsidó kultúrával áll összefüggésben. A mai Lengyelországban viszont azt a légüres teret, amely a zsidó kereskedők elpusztítása után keletkezett, a lengyel lumpenproletariátus töltötte ki. És ezekből a seftelésekből, törökországi irhabuszokból születik meg ma—elkésve — a lengyel polgárság, melynek alpárisága olyan hihetetlenül nagy, olyan látványos, hogy filmre kívánkozik. Másfelől viszont ez a társadalom legdinamikusabb része, melynek jóvoltából a lengyel gazdaság — cáfolva minden logikát — felemelkedik. (...) Befejezésül visszakanyarodnék ahhoz, amit elöljáróban mondtam: a sztereotípia önmagában nem rossz, nem is káros. Egy szintézis része, szükséges, sőt elengedhetetlen nyelvi művelet. A probléma csak az, milyen sztereotípiákhoz folyamodunk, és mennyire érthetők ezek a sztereotípiák. Krzysztof Zanussi lengyel FILMRENDEZŐ (A varsói Gazeta Wyborcza című lapból fordította: Háry Judit) Nemzeti sztereotípiák ...és amerikaiak
