Békés Megyei Hírlap, 1994. augusztus (49. évfolyam, 179-205. szám)
1994-08-08 / 185. szám
1994. augusztus 8., hétfő KISEBBSÉG-POLITIKA A határokat érintő „lemondás” megijeszt Mi jó a magyar kisebbségnek? A brassói „fekete templom" a XV. században épült A Kárpát-medence népeinek elemi érdeke fűződik ahhoz, hogy talpra állásuk idején erőtartalékaikat ne az egymás elleni torzsalkodásban morzsolják fel, hanem azokat a szebb jövő szolgálatában egyesítsék. Míg a körkörösen megcsonkított Magyarország minden különös kívánalom nélkül hajlandó a közös sors kialakítására, addig a területéből megnövekedett, életre kelt utódállamok a Trianonra ráduplázó Párizs után, a határok védelmét szolgáló nemzetközi határoz- mányok ellenére, hetven év elmúltával még alapszerződés megkötésére is csak akkor hajlandók, ha Magyarország nyilatkozatot tesz: lemond a határok megváltoztatásáról. A lemondás jogi fogalom, jognyilatkozat. Attól az érdekeltek joghatályt várnak. A jelek viszont arra mutatnak, hogy a politikusok közt mind a túloldalon, mind a mi oldalunkon sokan vannak, akik nincsenek teljesen tisztában a lemondás jogi jelentőségével. Amikor felvetem a kérdést, a lemondás jogi boncolásába kezdek, nem akadékoskodás szándéka vezet. Nem tagadom, minden sovinizmus nélkül, magyar önérzetemet alaposan megsértené egy lemondó nyilatkozat. A békediktátum szerepét játszó trianoni és párizsi békeszerződést követően további megaláztatásunkként jelentkezne, hogy most már, majdnem egy század elteltével, arra, ami úgyis kötelez, amit elfogadni voltunk kénytelenek — bár zász- lólengetés nélkül—magunk is ünnepélyesen áment mondjunk. De most nem erről, nem az érzelmekről van szó. Az utódállamokat sem az érzelmek, hanem a biztonság kívánalma vezeti. Éppen e gyakorlati célkitűzéssel kapcsolatban kívánok rámutatni, hogy a szóban forgó lemondás mint jog- nyilatkozat felesleges, nem éri el a célját (elnézést a pongyola, de találó megállapításért), éppen a megtételt indítványozó fél irányában visszafelé sül el. Végül az indítványozott, a kívánt értelmű lemondás nem is volna érvényes. Első kérdés: a teljes jogi hatály kívánalmával, a határmódosításról való lemodást kitől kell igényelni? Közelebbről: ennek az igénynek miért vagyunk mi, miért Magyarország az egyedüli céltáblája? Érdekeltség szempontjából is csak másodlagos szerepet játszhatunk. Minden határnak két oldala van, a Trianonban megállapított határnak is. És a határainkon túl él minden harmadik magyar. (Erdély egyedül is nagyobb, mint a megmaradt „anyaország”!) A magyar állam az említett magyar kisebbség feje felett nem nyúlhat át, a háta mögött, e kisebbség terhére, e kisebbséget kötelező egyetlen joghatályos jognyilatkozatot sem tehet. Ne higgyük, hogy egy-egy államban a jogi személyiséggel nem rendelkező kisebbség merőben csak a jogi tárgy szerepét játszhatja. Eltekintve attól, hogy már az első világháborút követő békeszerződés határokat mozgató (bár sok vonatkozásban csak hangoztatott, valójában kaján) alapja a kisebbségek önrendelkezési joga volt, a kisebbségi jog az utolsó évtizedekben jelentős minőségi fejlődésnek indult. De téves volna azt hinni, hogy a kérdésnek csak az utódállamokban élő magyar kisebbség a jogi érdekeltje. Nyilvánvaló, hogy az utódállamok a lemondásra vonatkozó jognyilatkozatot tőlünk, mint a történelmi Magyarország jogutódjától kérik. Csakhogy a történelmi Magyarországtól elcsatolt területeken nemcsak magyarok, hanem más nemzetiségek is éltek. Márpedig a határkérdésnek valamennyien érdekeltjei, a határkérdésnek valamennyi érdekeltje helyett aligha nyilatkozhatunk. Már csak azért sem, mert valójában az utódállamokhoz került területek (magyar és más nemzetiségű) lakosságának a képviselete (megsértve ezzel a történelmi Magyarország alkotmányát) nem volt jelen a trianoni szerződést elfogadó országgyűlésen — hatvanhárom megye sorsa felett alig húsz megye döntött. Tudom, a kérdés felvetése groteszk — van-e például Erdélyben olyan román nemzetiségű állampolgár, aki nem a kialakult Nagy-Romá- nia mellett voksolna. Igen ám, csakhogy merő jogkérdés a kiindulópont is, nem is szólva arról, hogy Kelet-Közép-Eu- rópában egy évszázadon belül meglepő fordulatoknak lehettünk tanúi. Sopron német lakossága a Magyarországhoz való tartozásra szavazott, Moldávia román lakosságának jelentős része nem kívánja a román anyaország uralmát. Abban sem vagyok biztos, hogy a valamikor önálló Erdély eredeti román lakosságának egésze a vagy-vagy kérdés felvetése esetén egy önálló Erdély helyett a Havasalföldre szavazna-e. Második kérdés a lemondás jogi természete. Ha az utódállamok valóban azt az igényt terjesztik elő, hogy tegyünk lemondó nyilatkozatot: a határok megváltoztatását nem kívánjuk — ezzel hálót repesztő öngólt lőnek. E lemondás igénylése a határok megváltoztatására irányuló (esetleges) igényünk, jogunk elismerését jelenti. (Hogy mondhat le valaki arról, ami nem illeti meg?) S ezen nem változtat az sem, ha kiderülne, hogy a megtett lemondásunk jogilag nem érvényes. Miután a legtöbb békeszerződés leglényegesebb, a szerződés érvényességét érintő része a feleket (így a vesztest is) kötelező határmegállapítás, az utódállamok a lemondásra vonatkozó igényükkel a békeszerződések egészét megkérdőjelezik. Érdekünkben áll-e ez? (Annál kevésbé, mert — eltekintve a tényleges állapot tényleges erejétől — egyébként is komoly aggály merült fel arra nézve, hogy változatlanul fennállnak-e még a trianoni, illetve párizsi szerződések. A kérdés első felvetői éppen cseh félhivatalos körök. Ugyanis az egyik utódállam, a cseh és a szlovák kettéválása, a másik darabokra hullása folytán nem léteznek többé az eredeti szerződő felek, illetve az egyiknek a Dunát érintő súlyos határsértése jogi bombaként üthet rést a határokat megállapító szerződésrendszeren.) A lemondás egyoldalú jog- nyilatkozat. Lehet ugyan ajándékozás a célkitűzése, de az esetek nagy részében valamilyen már nyújtott vagy a jövőben esedékes szolgáltatás fejében kerül rá sor. Adotfesetben milyen indok vezetne minket arra, hogy ingyenes szolgáltatást nyújtsunk, kvázi ajándékozással jutalmazzuk az elmúlt hetven évet? Egyébként is a lemondás szükségtelen, mert a trianoni és párizsi békeszerződések határozottan megállapítják a határokat, a határok biztonságát további nemzetközi határozatok is védik. A nyilatkozat adására nemhogy a jog, de még az erkölcsi szabályok sem köteleznek. Ha a lemondást mint aggályt oszlató többletet mégis igénylik tőlünk, azért ellenszolgáltatás jár. Jól tudjuk, lemondásunk előfeltétele az országaink közti állapot normalizálására irányuló alapszerződésnek. Ha elmarad a lemondás, nincs alapszerződés, és a határainkon kívül rekedt hárommillió magyar továbbra is bizonytalanságban marad. Ne szégyelljük kimondani: a magyar kisebbség túsz szerepét tölti be, és így a magyar kormány (mind a kormányváltozás előtt, mind ma) kényszerhelyzetben van. Ez a kényszerhelyzet viszont eleve érvénytelenné tesz bármilyen tartalmú lemondást. (Ne tévesszen meg senkit: egy vesztes háború után megkötött békediktátum elfogadására is kényszerhelyzetben kerül sor, de ezt a nemzetközijog érvényesnek tekinti. Más a helyzet a békekötést követő joglépésnél. Ezeknél a nemzetközi jog is levonja a kényszerhelyzetben megtett joglépések érvénytelenséget eredményező konzekvenciáit.) Végső soron feltehetjük a kérdést: kinek az érdekét szolgálja egy eleve érvénytelen jognyilatkozat követelése, illetve megadása? Egy tárgyilagos, jogilag képzett, a logika szabályai szerint gondolkozó kívülállóban felmerül a jogos kétely: milyen újabb tény tette indokolttá, szükségessé a már ki-alakult jogállapottal összhangban álló, változást nem jelentő lemondást? És a kétely, mint a szú, vájatot vág az ép testben is. A kétely által megmozgatott fantázia csapong, felveti többek közt az utódállamok, a lemondás követelésével nem az aggodalmukat fejezik-e ki: az egyik utódállam kettévált, egy másik részeire hullt, nincsenek már meg a békeszerződések eredeti szerződő felei, nem omlott-e össze a trianoni—párizsi szerződésrendszer? Nemzetközi tapasztalat: nem szabad túlértékelni egyetlen jognyilatkozatot, joglépést sem. Bármennyire ünnepélyes és hangos, vérrel nem táplált jognyilatkozat, szerződés, komoly ellenlökésre összeomlik. Különösen ismeretes ez a román állam előtt, amelyik mind az első, mind a második világháborúban eltért az őt kötelező, nem is egyoldalú jognyilatkozattól, hanem kétoldalú nemzetközi szerződéstől. Át nem érzett jognyilatkozatok helyett fontosabb az érdekazonosság megtalálása, az érdekek kölcsönös figyelembe vétele (és a békediktátumok helyett) valódi békeszerződés kötése. Őszintén mondom, minden, a határokat érintő és lemondásra vonatkozó igény megijeszt. Az utódállamok nem teszik magukévá a művelt nyugat-európai népek törekvését a határok szellemesítésére? Ha a határ elveszti a határ, az elválasztás szerepét, ha az átlépés nem teszi szükségessé, hogy csomagunkat valóságos irattárral növeljük meg, a határátlépés idejére nem kell kétnapi hideg élelemről gondoskodni, akkor értelme sincs az elhalványult, közigazgatási szintre süllyedt határok tologatásának. Nyilatkozatok helyett találjunk egymásra, hagyjunk fel az előítéletekkel, ne csak a temetőben feküdjünk békésen egymás mellett, az életet is szolgálja a béke világa. Dr. Bernáth Zoltán (Magyar Nemzet) Marosvásárhely I 989. december 27-én# amikor azt hittük, hogy a román—magyar történelmi kiegyezés küszöbére érkeztünk
