Békés Megyei Hírlap, 1994. július (49. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-02-03 / 154. szám
GYULAI VÁRSZÍNHÁZ ’94 1994. július 2-3., szombat-vasárnap Az előadás egyik leglátványosabb jelenete. A rudak felhasználásával történő tánc az egyik legnehezebb részlete volta táncjátéknak „A világ irreális látomás, melyet mi emberek egy életen át keresünk” Balettest a várszínpadon A mintegy másfél órás előadás fő gondolatát a tánc, mint szertartás adta. A koreográfus értelmezése szerint ugyanis a tánc az, ami elvezethet ama bizonyos magasabb rendű valóság felé. Az est az Időről szól, mely velünk együtt születik, bennünk él és velünk hal meg. „A darab két öreg szereplője sem nem komikus, sem nem tragikus. Gyökértelenül bolyongnak, s csak időnként villan fel bennünk az elvesztett paradicsomi lét boldog illúziója. A többi szereplő a szégyen és a gyalázat ördögi szolgái, rajtuk kacagnak, s az az érzésük, hogy az egész élet egy nagy kártyajáték.” Az előadás vége hatásos koreográfiára, Ravel Bolerójá- nak zenéjére ér véget. (Kár, hogy ezt a hatást nagymértékben gyengíti — bár feloldja — a modern gépzenére rendezett tapsrend.) Valkay jó érzékkel választotta vezető táncosait, akik fegyelmezett, minden mozdulatukban átgondolt koreográfiát táncoltak. Különösen figyelemreméltó a főszerepet táncoló balerina teljesítménye. A klasszikus balett elemei helyett inkább a modem, olykor a jazzbalettbe hajló mozdulatokat választotta, mely így tudott igazán harmonizálni a zenével. A vár patinás falai ellenére kitűnő lehetőséget adott a fény és a látványelemek ötvözésére, melyet a rendező rutinosan ki is használt. A jelmezek egyszerűségükkel, de ugyanakkor pontos kifejezőerővel szolgálták a táncosokat. M.K. A balett műfaja nem újdonság az ódon vár falain belül, bár ritka vendégnek számít. Szerdán a Kolozsvári Állami Magyar Opera balettkara mutatkozott be a gyulai közönségnek Érted van a Boleró című táncjátékával. A több tételes előadás kitűnő alkalmat adott a fiatal, de már egységes balettkar önálló bemutatkozására. A Debussy, Ravel és Vange- lis zenéjére koreografált előadás gondolata pár évvel ezelőtt született azzal a meggyőződéssel, hogy a világ irreális látomás, de egy olyan magasabb rendű valóságalappal rendelkezik, amit mi emberek egy életen át keresünk-kutatunk — fogalmazta meg Valkay Ferenc koreográfus a táncjáték lényegét. A balett Ravel Bolerájának zenéjére ért véget. A díszlet eleméül szolgáló vöröses színű, az egész színpadot betöltő lepel hatásosan fejezte ki a rendező gondolatát Hab a tortán Avagy: Nem időszerű a Havasi-szobor felállítása? Havasi István neve örökre összeforrt a Várszínházzal Átok ül a gyulai képviselő- testületen, amikor művészeti ügyeket tárgyal. Az utóbbi hónapok eseményei legalábbis erre mutatnak. A fiaskó Koszta Rozó elidétlen- kedett díszpolgári címével kezdődött, majd folytatódott azzal, hogy a magas testület feleslegesnek tartotta pályázat kiírását a város főterére szánt emlékmű elkészítésére. Szakmai kompetencia nélkül adott megbízást az egyik képviselőnek, ugyan „szo- borjon” már egy emlékművet Gyula központi terére. Most pedig a testület feltette a pontot az i-re. Döntése hab a tortán. A minap úgy határoztak, Havasi István, épp egy éve elhunyt szín- igazgató szobra — emlékkő bronz maszkkal — nem illik se a Dürer Terem melletti parkba, sem a szoborsétányra. „Nem időszerű a szobor felállítása”, „vannak Havasinál méltóbbak, akiknek még nincs szobra Gyulán”, „különben is” — ilyen és ehhez hasonló vélekedéseket lehetett hallani önkormányzati berkekből a nem városi pénzből(l) elkészített Havasi-szobor felállítása körüli vita kapcsán. Úgy látszik, a kíméletnek és a tapintatnak ideje Gyulán lejárt. Mondjuk hát ki azt, amit mindenki tud a városban: tisztelet a kivételnek, többségében olyanok szavazták le a színigazgató szobrát, akik feleannyit nem tettek a városért, mint ő, akik negyedannyira nem voltak ellenállók, mint ő, akik egyáltalán nem álltak ellen semminek és senkinek. Havasi István neve — mint köztudott — elválaszthatatlanul összeforrt a Gyulai Várszínházzal. Három évtizedes színházszervező, színigazgatói munkája adott ehhez alapot. No meg az a szívós, lehetetlent nem ismerő küzdelem, amellyel Havasi európai színházat teremtett Gyulán. Mert mi más lehetett volna az a színház, ha nem európai, amelyben — egy csatlós ország vidéki nyári színházában — sorozatban játszottak nemzeti darabot, ahová a magyar drámaírók legjobbjai dolgoztak, ahol a rendezők legkiválóbbjai „csináltak” színházat. Havasit — ezt mindenki tudja — a határainkon kívüli szellemi élet jobban ismerte, mint az itthoni. Azazhogy az itthoni is megtanulta nevét, amikor nagy szövetségeket kötve Márai- darabot igyekezett műsorra tűzni. Pechjére és pechünkre a harmadik T megakadályozta ebben. Hosszan lehetne még sorolni a köztéri szoborra „méltatlan” Havasi érdemeit. De felesleges, mert sorsa eldöntetett. A dolog természeténél fogva az ítélethozóké a dicsőség. Egyelőre. (—tán) Goldoni-vígjáték bemutatója Gyulán Carlo Goldoni, a legnagyobb olasz és az egyik legnépszerűbb európai vígjátékszerző, művei — A két úr szolgája, A hazug, A fogadósné, A kávéház —jól ismertek és gyakran szerepelnek a magyar színpadokon. Ritkábban játsszák A chioggiai csetepaté című komédiáját, amelynek tegnap este volt a gyulai várszínházi bemutatója. „Az emberi magatartásformákat a maguk teljes mozgékonyságában és történeti valóságában érhetjük itt tetten azokban a sokrétű, eleven figurákban, akiket Goldoni a maguk minden gyengéjével, de egyszersmind — és ezek az ő szavai — a maguk valamennyi erényével, teljesen ábrázol. Egyszerű, valósághű, valószerű és konkrét történet formájában, belülről átvilágítva mesél nekünk a hétköznapi emberi kapcsolatokról, megőrizve az idő — egyetlen koraőszi nap — és a hely egységét: a színhely Chioggia, ez a negyvenezer lelket számláló Adria- parti halásztelepülés, amelynek lakói közül harmincezren lányok és asszonyok. A mű alapjául szolgáló szerelmi történet, a maga ellentmondásos kísérő jelenségeivel, azaz nehézségeivel, sőt, adott koron túlmutató többértelműségével példaértékűen érzékelteti az érintettek sorsát és helyzetét... A chioggiai csetepaté bátorságot öntött belénk, hogy ebben a szeretetlen, szeretetre képtelen társadalomban élve még higgyünk valamiben — példának okáért a maga teljes ellentmondásosságában felfogott, gondjaival együtt szemlélt ember alapvető jóságában, vagy abban, hogy igenis lehetséges boldogság, még ha csak egyetlen óráig is.” (Giorgio Strehler) A chioggiai csetepaté próbáján Carlo Goldoni kevésbé ismert darabjai közé tartozik A chioggiai csetepaté, melyet Gyulán Iglódi István rendezett, tegnap este volt a premier. Fülöp Zsigmond és Peremartoni Krisztina a próbán Iglódi István rendező Csetepaté Chioggiában — és próba esőben. A tikkasztó kánikula után végre csütörtökön este megérkezett az eső, és nem kímélte a próbáló társulatot sem Az oldal fotóit Kovács Erzsébet készítette
