Békés Megyei Hírlap, 1994. június (49. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-03 / 129. szám
1994. június 3., péntek SZÍNES W*\ Mkés MEGYEI HÍRLAP Egy babysitter viszontagságai Mai világunkban egyre több fiatal próbál szerencsét külföldön. A munkanélküliség, a nyelvtanulás vagy éppen a kalandvágy az, ami ilyen döntésre készteti ennek a generációnak a tagjait. Újsághirdetés, közvetítő irodák, egy jó ismerős biztos tippje alapján kelnek útra fiúk és lányok Nyu- gat-Európa kisebb-nagyobb országaiba, esetenként a tengerentúlra. Van, aki megtalálja amit keresett, mások gazdag tapasztalatokkal ugyan, de kissé csalódottan lépnek ismét magyar földre. Beszélgető partnerünk, Kiss Ilona az utóbbiak közé tartozik. 1991 augusztusától 6 hónapot töltött Svájcban és Németországban, mint babysitter. —Hogyan került külföldre? — Egy általános iskolában dolgoztam már 4 éve, amikor a kolléganőm azzal keresett meg: nem akarok-e Svájcba menni? A rokonai kerestek 3 éves kislányuk mellé babysitten. Nem sokáig gondolkoztam. A szerény díjazás mellett is vállaltam a feltételeket. Úgy gondoltam, jó lesz megismerni Nyugat-Európának ezt ajci- csiny, gazdag és szép országát, az ottani életet, az embereket. Csábító volt, hogy valami más, új következhet az életemben. — Beszélne részletesebben a feltételeikről? — Magyarul szépen és jól beszélő lányt kerestek a kislány mellé, aki rendszeresen foglalkozik vele. Emellett a házimunkában kisebb segítséget kértek. Szerény összeget ígértek zsebpénznek. De állták a biztosítást, ők utaztattak, ígérték, hogy megismertetnek az országgal. Úgy éreztem, mivel pedagógus vagyok, megfelelek ezeknek az elvárásoknak. Az utazás előtt két hónappal személyesen találkoztunk itt Magyarországon. Nagyon szimpatikusnak találtam őket. — Svájc melyik részén éltek? — Zürich alatt 50 km-re, Luzemben. Egy gyönyörű turistavárosban. Ennek egy kertvárosi részében éltek. Csodálatos helyen, egy háromszobás lakótelepi lakás lett az új otthonom. A házakat gondozott parkok, játszóterek, rendezett utcák vették körül. A negyedik szobának is nevezhető teraszról egy 2000 méter magas hegycsúcsra, a Pilátusra nyílt kilátás. —Hogyan teltek az első napok? — Megérkezésem napján máris megkezdődtek a dolgos hétköznapok. A kislánnyal egy szobában szállásoltak el. Minden nap egy újabb meglepetést tartogatott. A gyermekekkel való törődés, foglalkozás már eleve lekötötte időm és energiám nagy részét. Emellett kellett megoldanom a házimunkákban való segítséget. Egyedül mostam, takarítottam. És vasaltam, mosogattam rendszeresen. Ritkán, de főznöm is kellett. Háziasszonyom a végletekig precíz, aprólékos volt. Elvárásainak nehezen lehetett eleget tenni. Tevékenységemet rendszeresen kritika és nemtetszés fogadta. Nem tudtam velük megértetni, hogy a kislány nevelését, a vele való rendszeres foglalkozást és a házimunka pontos, hibátlan elvégzését nehezen tudom egyszerre sikerre vinni. — Mivel foglalkoztak „vendéglátói” ? — Az anyuka éjszakai műszakban dolgozott egy öregek otthonában, emellett irodákban takarított és iskolába járt. Férje egy takarítóvállalat sofőrje volt, vele csak esténként és hétvégeken találkoztam. Sokat voltam egyedül, illetve a gyerekkel, sok dolog hárult rám. — Volt-e honvágya? — Ezt előre senki nem tudja igazán, mit fog érezni. Az első napoktól kezdve gyötört a honvágy. Nehezen viseltem a bezártságot, a szabadságom korlátozását. Sokszor voltam letört, rosszkedvű, fáradt. Az első napoktól szorgalmasan írtam a leveleket haza, családtagjaimnak, kiterjedt baráti körömnek. Néha megengedtem magamnak pár perces rövid telefonokat, az utcai fülkékből, otthon tilos volt használnom a készüléket. — Mi jelentette a kikapcsolódást? — Estéként a teraszon elszívott pár szál cigaretta. Ilyenkor volt csend és nyugalom. Néha megnéztem egy tv-mű- sort vagy sétáltam egyet a kisvárosban. De ezek a nyugalmas, esti órák sem tartottak sokáig, mivel hamarosan bevezették a 10 órás „takarodót” részemre. Hétvégeken általában szabad voltam egy-egy délutánra. A beígért közös kirándulások helyett egyedül magamnak kellett felfedezni a környék szépségeit. Svájc csodálatos! Luzernt egy tórendszer, havas csúcsok veszik körül. Kikötője, óvárosa, parti kis vendéglői, a teraszok, gyönyörű üzletsorok lenyűgöztek. Újra és újra felfedeztem ezeket a csodákat, jóllehet a negyedik-ötödik alkalommal már nem tudtam igazán élvezni ezeket a kirándulásaimat sem. Gyötört a honvágy. Nem hiába lestem napot, a postást. Hetente több levelet is kaptam otthonról. A valamivel több, mint 1000 km-ről egyszerre minden szépnek tűnt, mindennél többet jelentett volna, ha újra otthon lehetek. — Mindez nagy alkalmazkodóképességet kívánt. — Igen, én megpróbáltam alkalmazkodni az ő szokásaikhoz, életvitelükhöz, mindent megtettem, hogy elfogadjanak. Qk nagyon nehezen kötöttek kompromisszumot, velem ellentétben egyáltalán nem voltak toleránsak semmiben. Megtanultam hallgatni, bólogatni, csendben, szó nélkül végezni a dolgomat. El kellett fogadnom, hogy ebben a helyzetben mindenben csak nekik lehet igazuk. Felruháztak egy seregnyi olyan negatív tulajdonsággal, amelyek soha nem voltak rám jellemzőek. Az ő hatásuknak köszönhetően valóban magamba zárkóztam, ideges és ingerlékeny lettem, hibát hibára halmoztam a perecíz, pontos munka rovására. A kislánnyal időközben nagyon megszerettük egymást. A szomszédokkal (akik svájciak voltak) is baráti kapcsolatom alakult ki. Kedvesek, érdeklődőek voltak. A hidegnek, zárkózottnak mondott svájci emberek az utcán rámköszöntek, mosolyogtak, a boltokban segítőkészek, előzékenyek voltak. Nagy lelki csatát vívtam saját magammal. Maradni akartam, megmutatni, hog végig tudom csinálni. Küzdenem kellett, hogy megmaradjak önálló egyéniségnek, ne legyen belőlem egy érzéketlen robot, egy gép. — Hogyan került Németországba? — Három hónap elteltével már a tűrőképességem határán voltam, amikor megtörtént a „csoda”. Egy baráti, magyar családnak szüksége volt egy babysitterre a két éves unoka mellé. Még Svájcban találkoztam velük. Természetesen nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak. Elmondták, hogy ők biztosan tudnának gondoskodni a szórakozásomról is, nem lennék ennyit egyedül, hiszen ők nagy család, sokat kirándulnak, társasági életet élnek. Németországban egy Stuttgarttól kb. 20 km-re lévő kisvárosba kerültem. Együtt laktak a nagyszülők 16 éves lányukkal és a velem egykorú lányukkal, aki a kisfiú édesanyja volt. — Hasonló tapasztalatokat szerzett? — Az első hónap közöttük várakozásomon felül nagyon jól sikerült. Imádtam a kisfiút! A nap nagy részét vele töltöttem. Minden gondozási munkát én láttam el körülötte. Hamar elfogadott, megszeretett, nagyon a szívemhez nőtt, élveztem a vele való foglalkozást. Itt is megvoltak a napi kis munkáim, amelyek rendszerességgel ismétlődtek. A nagyszülőknek is segítettem a munkájukban. Hetente két- szer-háromszor eljártam velük takarítani különböző irodákba, gazdagabb német családokhoz. Az ő díjazásuk is szerény volt, de ezekért a munkákért még kisebb ajándékokat is kaptam. Le volt kötve minden percem, de itt jól éreztem magam, értékelték, becsülték a munkámat. —Hogyan telt a szabadideje? Elvitték kirándulni, igyekeztek gondoskodni a szórakozásról, ahogy ígérték? — Ha nem is úgy, ahogyan először beszéltek róla, de azért bevontak a család életébe. A kisfiú anyukájával néha elug- rottunk esténként egy kávéra, üdítőre. Elvittek vásárolni, ami külön élményt jelentett. Néhány alkalommal elkocsi- káztunk Stuttgartba. Esténként napirenden voltak a közös tévézések a nagyszülőkkel, megbeszéltük a napi eseményeket, jól megértettük egymást. Összebarátkoztam 16 éves lányukkal is. Nagy élményt jelentett, hog részese lehettem a nagy karácsonyi készülődésnek, vásárlásnak. Az utcák, a terek, az áruházak már hetekkel az ünnep előtt díszbe öltöztek. Házigazdáim is lázasan készülődtek. Karácsony előtt 2 nappal készültem (a család egy részével) hazafelé, így már az indulás előtti napon „előkarácsonyt” tartottunk. Ekkor engem is megajándékoztak, csodaszép ruhaneműket kptam. — Mennyi időt töltött itthon? — Két hetet töltöttem Magyarországon. Jó volt találkozni a családdal, barátokkal. Örültek nekem. Feltöltődtem, új erővel, bátran vágtam neki az új évnek. Visszatérésem után egy csapásra változott meg minden. —Mi lehetett ennek az oka? — A mai napig gondolkozom rajta, nem tudom. A család életében változások történtek. A kisfiú anyukája az ünnepek alatt rátalált egy fiatalemberre, ideje nagy részét vele töltötte. Még több tennivaló hárult rám és a nagymamára, aki többször betegeskedett. Velem ingerlékeny, agresszív lett. Most már egy jó szót sem kaptam a segítségért, szinte gépként kezeltek ők is. Kritizáltak, egyre kevésbé felelt meg, amit csinálok. Elmaradtak a kirándulások, sehová nem vittek, időm nagy részét a lakásban töltöttem. Kezdtek az állapotok a svájcihoz hasonlítani. Egyre jobban elmérgesedett a helyzet, családi viták kereszttüzébe kerültem. A fiatalok azt tervezték, hogy összeköltöznek, a kisfiút is magukkal viszik. Feleslegessé váltam. Ezekben a február végi napokban ismét minden vágyam az volt, hogy hazakerüljek, az egyéim között legyek, éljem a saját, otthoni életemet. Kisebb huzavonák, viták után nagy megkönnyebbülésemre március első napjaiban hazaérkeztem. —Hogyan tudott itthon „újrakezdeni" ? — Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam. Hamar visszatértem a régi kerékvágásba. Élveztem a személyi szabadságom, a hétköznapok természetes, apró örömei számomra ekkor nagyon sokat jelentettek. Sikerült túltennem magam a kinti, negatív élményeken. A pozitív, kellemes élményeket igyekeztem elraktározni. Hamarosan állást találtam, minden rendeződött. —Megbántad? — Nem. Nagy erőpróbának tekintem. Sok-sok tapasztalatot szereztem. Jobban megismertem önmagamat, és egy más világot, a kinti magyarokat. Sokmindent tanultam és nagyon szép helyeket láttam, amit lehet, hogy másképp nem tehettem volna meg. — Mit tanácsolsz azoknak, akik elindulnak, hogy hasonlóan próbáljanak szerencsét? — Valóban próba, szerencse. Sokrsok türelem és kitartás szükséges a szerencsén kívül. Mindenkit bíztatok, próbálkozzon, lehet, hogy sikerül pénzt keresni, új életet kezdeni ott a messzeségben. Fontos dolog, hogy senki ne induljon el szerződés, írásba fektetett feltételek, munkaköri leírás nélkül. így talán kivéd- hetőek azok a hibák, amelyekbe én beleestem. Ennyi a történet. Egy babysitter élményei és viszontagságai, tanulságul az utána következőknek. És egy üzenet mindenkinek: nem mind arany, ami fénylik. Fodor Mariann Megtanultam hallgatni, bólogatni, csendben, szó nélkül végezni a dolgomat. El kellett fogadnom, hogy ebben a helyzetben mindenben csak nekik lehet igazuk. Felruháztak egy seregnyi olyan negatív tulajdonsággal, amelyek soha nem voltak rám jellemzőek. Az ő hatásuknak köszönhetó'en valóban magamba zárkóztam, ideges és ingerlékeny lettem, hibát hibára halmoztam. Mire a Nap felkel, Ön már olvashatja a
