Békés Megyei Hírlap, 1994. június (49. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-27 / 149. szám
RÉKÉS MEGYEI HÍRLAP 1994. június 27., hétfő © Sándor Csaba, Mészáros Norbert és Csatlós Attila Országos bajnokok a csanádapácaiak A Magyar Sportlövők Szövetsége a közelmúltban rendezte meg Budapesten az általános iskolások országos bajnokságát nyílt- irányzékú légpuska húszlövéses versenyszámban. Békés megyét a korábban megyei bajnokságot nyert Csanádapácai Általános Iskola háromfős fiú, valamint a békési Dr. Hepp Ferenc Általános Iskola leánycsapata képviselte, igen eredményesen. A csanádapácaiak triója, Sándor Csaba, Mészáros Norbert és Csatlós Attila országos bajnoki címet szereztek 517 köregységgel, míg egyéniben is a dobogóra állhatott a csapat két tagja, Sándor és Mészáros. Felkészítő tanáruk Bánfi Mihály. A békési leányok, Kovács, Benkő, Fehér összeállításban az 5. helyet szerezték meg 470 köregységes összteljesítménnyel, akiket Varga István és Király Gyula készített fel. Ugyancsak a fővárosban, a Mexikói úti lőtéren rendezte meg a Magyar Technikai és Tömegsportklubok Országos Szövetsége a Köztársaság Kupa országos bajnokság 25 méteres pisztolyszámát, amelyen a hatfős megyei csapat, az ifjúsági korú Betkó Zsuzsa és Fodor János, a junior Mecskó Zsuzsa és Földesi Zoltán, valamint a felnőtt korosztályú Rattai Katalin és Mándi Attila a 3. helyezést érte el. A 2. helyezett Csongrád megye mögött csupán négy köregységgel maradtak le a fényesebb éremtől. A felnőtt nők versenyében a békéscsabai Rattai a dobogó második fokára állhatott 181 körös összteljesítményével. Szeretnék, ha a szponzorok ígéreteit tettek is követnék Borgula János: „A sors igazságot szolgáltatott” Gyurkó Mihály Véget ért a pontvadászat a Békés megyei I. osztályú labdarúgó-bajnokságban is, ahol az utolsó fordulóra maradtak az izgalmak a feljutást és a kiesést illetően egyaránt. Mint ismert, a bajnoki címért kiélezett küzdelmet folytatott a Mezőberényi FC és a Tótkomlósi TC. Utóbbi jobb gólaránnyal vezette a tabellát, s kedvezőbb sorsolása révén már-már elkönyvelhette a végső sikert. A mezőberényiek pedig nem tehettek mást, mint belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba, azaz megszerezni minden lehetséges pontot. Végül is ez hozta meg számukra a sikert, no meg az, hogy a Komlós pontot vesztett hazai pályán a kiesés rémétől fenyegetett Szeghalom ellen. — Noha a döntés nem a mi kezünkben volt, de hogy maradjon némi esélyünk a bajnoki címre, ahhoz minden meccsünket hoznunk kellett — mondja Borgula János, a Mezőberényi FC vezető edzője, majd így folytatja: — Nem számolgattunk, nem rajzolgat- tunk, s nem próbáltunk befolyásolni másokat, csak a játékkal törődtünk, s lám, a sors igazságot szolgáltatott. Az utolsó fordulóban felszabadultan játszott a gárda, s megmondom őszintén, nem számítottam ilyen magabiztos győzelemre a kompletten kiálló Medgyesegyházával szemben'. Igaz, a Komlós pontvesztésére sem, még ha a kiesés ellen küzdő Szeghalom is volt az ellenfele. — De azért titkon reménykedtek a rivális Tótkomlós pontvesztésében? — Reméltük, persze hogy reméltük, de korábban is mondtam már, hogy nem volt célunk mindenáron a bajnokság megnyerése, s amikor Medgyesegyházán véget ért a mérkőzés, akkor is csak a győzelemnek örültünk, s nem hittük volna, hogy bajnokok leszünk. De most, hogy így alakult, örülünk a sikernek, amely végül is az egész évi munkánkat minősíti, s mint kiderült, nem volt hiábavaló. Úgy érzem, — s ne tűnjek szerénytelennek a véleményemmel — hogy a megyei I. osztályú bajnokságot a legegységesebb futballcsapat nyerte á pályán lejátszott mérkőzések és a megszerzett pontok alapján is, s nem a zöldasztalnál eldöntve! A játékunkat illetően visszhangunk sem rossz. Egyik csapattal szemben sem voltunk sportszerűtlenek, nem hagytunk maguk mögött sehol sem keserű szájízt mérkőzéseinkkel kapcsolatban, s úgy hiszem, mind a tizenöt gárdával korrekt volt és maradt a kapcsolatunk. — A mezőberényi szurkolók, a vállalkozók többsége vágyott a sikerre. Számíthatnak- e a támogatásukra? — A városban valóban sokan örülnek a bajnoki címnek, a feljutásnak, s szeretnénk, hogyha a szponzorok ígéreteit, szavait tettek is követnék, mert nagy szükség lesz a támogatásukra. A futballcsapat mindenképpen teljesítette a célkitűzést, most már rajtuk a sor! — Biztosított-e az NB III-as szereplés, Ón marad-e a kispa- don? — Nemrégiben zajlott le az elnökségi ülésünk, amelyen a magasabb osztálybeli feladatok, elvárások voltak terítéken, s kerestük a pénzforrásokat, amelyek a működéshez szükségesek. Ez mintegy 2,5 millió forintos összeget jelent. Ugyan reményt keltő a polgár- mester, Cservenák Pál Miklós úr biztatása, de számunkra egyelőre nem elegendő, hiszen a bajnoksághoz pénzre van szükség. Mindenesetre bízunk abban, hogy az elképzeléseink találkoznak és hogy a támogatók mellénk állnak. Jólesnek a bátorítások is, de ezzel együtt nem gondoltam volna, hogy a bajnoki cím ennyi gondot okoz a városnak, a szakosztálynak és jómagámnak, de még visszatérünk majd erre a témára, ha megérkezünk Németországból. Egyelőre úgy néz ki, hogy továbbra is vállalom az edzőséget, de ennek részemről anyagi, s más vonatkozású függvényei vannak, amelyek meghatározók az NB III-as létjogosultságot illetően. A jelenleginél kultú- ráltabb körülményekre van szükség, gondolok itt a pálya, az öltöző és környékük rendbetételére és karbantartására. — Mikor kezdik el a felkészülést? — Július 11-én kezdjük a munkát, ebből egy hetet napközis rendszerben, amelyet már meg is szerveztünk úgy, hogy a játékosok mindegyike a szabadsága terhére vállalja. Előreláthatólag tíz előkészületi mérkőzést vívunk, köztük a Békéscsabai Előre FC-vel, amellyel a pályaava- tónk, valamint a bajnoki aranyérmünk átvétele keretében találkozunk majd. A Mezőberényi FC megyebainok labdarúgócsapata. Állnak balról: Borgula János edző, Ramos János pályaedző, Braun, Hegedűs, Vrbovszki. Maléth, Kohut J., Czinanó A., Gézárt, Krcsmarik, Jakab, Kohut Z. Guggolnak: Adamik, Boldizsár, Hankó Z., Sajben, Rácz, Darócz, Szász. A felvételről hiányzik: Sziráczki, Lenkeffi, Vidovenyecz, Pecze, Kreisz, és Bokor Harminc év a kézilabdapályán „Dacból csináltam tovább, de nagy örömmel” JÁVOR PÉTER Amikor Komáromi bevetődve veszi be a martfűiek kapuját. Barnácz Lajos kitűnő fotós felvétele még 1966-ban készült a MÁV—Martfű rangadón ÍV Ritka jubileumot ünnepelhet e napokban ^ Komáromi Mihály, a kitűnő kézilabdázó: éppen harminc évvel ezelőtt kötelezte el magát kedvenc sportágával a 45 esztendős beállós, aki még ma is aktív tagja, motorja az NB Il-es Csaba Mirelité együttesének. Ritka manapság az olyan csupaszív játékos, aki hobbiból, igazi amatőrként, túl a negyedik x-en rendszeresen edz és mérkőzésekre jár ebben a nem éppen könnyű sportágban, holott választhatná a „békésebb” kocogást, úszást, teniszezést is. De ő a beállósok ideg- és testőrlő kenyerét eszi manapság is. De nem én vagyok az egyetlen — mondja szabadkozva. — Mondhatni példaképem, Kovács Gyuri néhány fordulóval ezelőtt még ott volt a pályán ötvenévesen is. — Abban azért megegyezhetünk, hogy te is példaképe lehetnél sok mai fiatalnak... — Azt nem tudom, kinek lehetek példaképe, de én önmagamért űztem ezt a játékot mindig is. A saját örömömre... Atlétika, foci, kézilabda — Hogyan lettél éppen kézilabdázó? — Békéscsabán a kettes suliba jártam, ahol testnevelőm, Fehér Dezsőné, azaz Sárika néni, aki egyébként szomszédunk is volt, szeretette meg velem a sportot. A kezdetben az atlétikával köteleztem el magam, majd a MÁV ifi labdarúgócsapatának kapusa lettem, amellyel városi bajnokságot is nyertünk. Aztán 1964- ben, 15 évesen egy alkalommal Gi- czey Gabi varázsára ott találtam magam a kézilabdázók között, akik ugyancsak a MÁV-pályán edzettek. Nem is váratott soká magára az első sikerünk, Szikora András edző irányítása mellett elnyertük a megyei ifjúsági bajnoki címet. Ettől kezdve szekérrel sem lehetett elhúzni a pályáról. 1965-től pedig már a felnőtt csapattal együtt edzhettem, s néha szóhoz is jutottam.-—Gyorsan ívelt a sportkarriered, hiszen 1967-ben már utánpótlás-válogatott voltál... — Még Kende György edző hívott meg az ifjúsági válogatottba. Lehet, többre vittem volna, ha akkoriban valaki megfogja a kezem, keményebben irányít. De sajnos nehéz munkahelyi problémáim miatt nem tudtam rendszeresen a fővárosba utazni a válogatott edzéseire. így egy időre el is felejtettek. —Sőt jött a katonaság... — Két év Szalvay, majd újra a vasutasokkal NB IB és NB II. Hat éve játszottam már, amikor 1972-ben bekerülhettem az akkori nagy Vízmű SC- be. Ezek voltak a legszebb éveim, ez volt sportpályafutásom csúcsa. Hat év a Vízműben, ahol többek között Hankó György isirányította a munkát, s az NB I-ig meg sem álltunk. Annak a csapatnak tagjává válni kitűntető cím volt. Igazi, családias volt a hangulat. No meg olyanokkal játszhattam együtt, mint a mindig észből játszó Benkő Árpi, a nagy bombázó Feifrik Feri, a ziccerölő Rácz Jani... A fúzió nem segített az előrelépésben —Az Előrével való fúzió azonban megtörte pályafutásodat. — Valóban. Két évig még játszottam a közös csapatban, de aztán a lila-fehér vezetők egyik napról a másikra leírtak Gregor Lacival együtt azzal, hogy öreg vagyok. Volt ez 15 esztendeje... S még ma is játszom... — Nem is menned kellett, hanem egyenesen küldtek... — Hatalmi szóval Újkígyósra „vezényeltek”. Pedig Mezőhegyesre szerettem volna menni, ha már Békéscsabán nem volt szükség rám. Vigasztal, hogy egy év után mehettem Mezőhegyesre, ahol pályafutásom másik csodálatos öt évét töltöttem. Végül következett a Mirelité, ahová 1989- ben hívott Dukál Zoli. Az a Dukát Zoli, akivel egykoron még a MÁV-ban is együtt játszottam, s neki köszönhetem, hogy beállós lettem. Tudniillik, olyan fantasztikus labdákkal tömött két évtizeddel ezelőtt, amit csak egyszerűen be kellett hullajtani a kapuba. — Minek köszönhető ez a „makacs" kitartásod? — Harmincévesen, amikor leírtak, megfogadtam, hogy még bizonyítok, Dacból csináltam tovább, de örömmel. S be akartam bizonyítani: nem vagyok „trotty” ember. —A kézilabda nem tartozik a ,,kényelmes” sportágak közé. Annyi pofont lehet kapni, mint egy bunyómeccsen... — Volt is jó néhány sérülésem. De ez is a játékhoz tartozik. Ám sokat köszönhetek Gyulai, Bardócz és Dányi doktor uraknak, akik mindig „összeraktak”, s folytathattam a játékot. A sérülés sohasem rettentett el, még 45 évesen sem. Kamillából lehet valami —Meddig még? — Amíg jólesik. Lehetnénk most is nagyon jó csapat, hiszen Szabó Karcsi személyében kitűnő edzőnk van. csak a mostani fiatalok többségénél nem az első a sport. Igaz, valamennyien amatőrök vagyunk, nem pénzért csináljuk... Szóval addig csinálom, amíg örömöm lelem benne. Talán még két évig... Aztán az öregfiúk csapatában folytatom... —S civilben? — Huszonkét esztendeje a vízmű karbantartó villanyszerelője vagyok. Ahol egykor kézilabdáztam. S amely vállalatnak, a mindenkori vezetőinek, Kendra Jánosnak, Szarvas Jánosnak, Hosszú Szilárdnak sokat köszönhetek. Mert mindannyian támogatták a sportot, a sportolókat. — A családban „öröklő- dött-e” a sportszeretet? — Feleségem nem lelkesedett a sportért, ám látja mit jelent ez nekem, ezért mindig is támogatta a sportolásomat, kitűnő hátteret biztosítva. Nagy bánatomra Krisztián fiam, aki ma már 22 éves, nem lett kézilabdázó, pedig voltak olyan álmaim, akkor hagyom abba az aktív sportolást, amikor egy csapatban játszhatom a fiammal. Lányom, Kamilla 12 esztendős. O az Előrében Tobak Laci serdülő csapatának tagja két éve. Azt mondják: lehet belőle valami...
