Békés Megyei Hírlap, 1994. május (49. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-05 / 105. szám
HÉKÉS MEGYEI HÍRLAP EXKLUZÍV 1994. május 5., csütörtök Tvrtko, a frontriporter Ott egy fiatalember a fényben, a Jókai Színház deszkázatán. Hunyorog a reflektorok felé, miközben szellemesen (elvégre Rádiókabaréban van) és illedelmesen válaszol a riporter kérdéseire. Néha visszakérdez, kissé eltöpreng, 22 évesen is megtanulta a kimondott szó erejét, felelősségét. Tudja, mit jelent egy jókor elejtett „köszönöm” és megkóstolta a börtön poklát is a front mögött. Akár helyet is cserélhetnének persze, lehetne ö is a kérdező, hiszen maga is újságíró, mi több, a fogalom szinonimájának legklasszikusabb meghatározása illik rá: riporter, mint Egon Erwin Kisch, Faliad vagy Robert Capa. Ezért is tünteték ki 1992. márciusában Pesten Pulitzer-díjjal. ben a Horvát Televízió segítségével, részben saját technikával. Későb sajnos a híradósokkal megromlott a kapcsolatom, bár nemigen sajnálom. — Honnan a „bátorság”, hogy egyedül is képesnek érezted magad a legnagyobb nyilvánossághoz szólni...? — Semmilyen iskolát nem végeztem, 21 évesen nem is nagyon végezhettem. Viszont igyekszem pótolni, kétszer felvettek a zágrábi egyetemre, most mégis New Yorkba járok, saját erőmből, sajnos vagy szerencsére kevés időm van. Az első félévet sikeresen vettem, autodidakta módon tanulok, mindig valahol Bosznia, Horvátország és Magyarország között. Visszatérve a kérdésre, azt hiszem nem volt időm igazán felkészülni a pályára, akárcsak a népeknek a háborúra. — Nem félsz a lövészárokban? — Ha valaki sokáig csinálja, akaratlanul is kialakul benTegnap reggel még Dél-Szer- biából, Gorazsde alól, a Drina völgyéből jelentette... szóval egyenesen a frontról jött. Kétséges volt, hogy ideér-e egyáltalán, de sikerült s ha minden jól megy, a másnapi szegedi előadáson is „fellép”. Sokat köszönhet a Hócipőnek, azaz újságíró számára a legtöbbet, vagyis a nyilvánosságot, ha tud, árkon-bokron igyekszik hát vissza mostanában egy- egy előadásra. Azzal búcsúzik: „holnap reggel indulunk Albániába, a koszovói szerbek és az albánok között rettentően feszült a viszony, ezt próbáljuk megkutatni”. Az előadás vége felé már a hátsó sorokban, a sötétből drukkol a Rádiókabaré sikeréért és ahogy Nagy Bandó valamilyen apropóból kiejti a szót: horvátok— hallom, amint önkéntelenül tapsolni kezd. A tűzoltópáholyban beszélgetünk néhány percet. — Ki is vagy te, Tvrtko? — Horvát nemzetiségi vagyok, egy a kilencvenezerből s ejy a Baranyában élők közül. Őseim háromszáz évvel ezelőtt költöztek át Pécsre. Bár én nem szeretem ezt a megjelölést, hogy nemzetiségi kisebbség, szóval magyarországi horvát, így írjad. Épp olyan büszke vagyok magyar állam- polgárságomra is. Van egy 25 éves nővérem és egy hónapja boldog nagybácsi vagyok. És esküszöm, eddig több interjút adtam, mint amennyit készítettem... — Biztosan jól emlékszel a napra, amikor haditudósító lettél... — Kilencvenegy júniusában érettségiztem és négy nappal kélsőbb elmentem a TV Híradó stábjával tolmácsként délre. Később, amikor ők már nem mertek lemenni, akkor önállósítottam magam. Rész„Újabbkönyvemendolgozom" Munka közben a horvát gárdistákkal Az eszéki rádió pincéjében készítette rólam ezt a képet az ifj. Kricskovics A., pesti fotóriporter ne a túlélési képesség. De félek és eszem ágában sincs meghalni. Egy dologgal tudok csak védekezni, hogy eszeveszett dolgokba nem megyek bele. Hogy voltam-e életveszélyben? Legalább ötszázszor és el is mentem utána mindig a templomba. — „Segített” vagy inkább gond volt a kritikus helyzetekben, hogy sokan esetleg azt gondolták: mit akar itt ez a gyerek...? — Nézd, embere válogatja, hogy szimpátiát vagy antipáti- át vált ki, de inkább segített az életkorom abban, hogy hozzájussak egy telefonhoz, átjussak egy szinte mindenki előtt tilos területen. Ne hasson szerénytelenségnek, de olykor az volt az érzésem, hogy már az én személyiségemnek is volt némi propagandisztikus hatása, nemcsak a boszniai háborúnak... De komolyabbra fordítva a szót, jól emlékszem, hogy amikor elmondtam az eszéki tévében, hogy nincs hús, akkor éppen Békéscsabáról indultak el az első élelmiszer-szállítmányok. No azért sokat segített, hogy a horvát mellett jól beszélek szerbül, oroszul és angolul... — Mondhatjuk azt, hogy ösztönösen, tehetséged vitt el a frontra? — Nem érzem magam annak. Dolgozok, nem rám tartozik annak megítélése, mekkora tálentumból merítettem... És nem tartom magam újságírónak, a munkával és nem a szakmával szemben köteleztem el magamat. — Minden mást megtudhatnánk a két éve megjelent Tűz- vonalban című könyvedből, de azt nyilván nem, hogyan tovább? — A napi tudósítások mellett egy második könyvön dolgozom és — ha majd megtörténik a szerintem sokak által várt tévébeli rendszerváltás — szeretnék a Televízió hasznára is lenni. — Kedves ifjú kollega! Az írott sajtóban még a Kovács nevet is gyakran eltévesztik, nemhogy a tied... — Akkor lebetűzöm inkább, jó?! — Viktor, Ulbert, János, Ilona, Tamás, Ipszilon. Külön Tamás, Viktor, Róbert, Tamás, Károly, Olga. — Vujity! Meddig tart még a háború a volt Jugoszláviában? — Akár húsz évig is. Azzal búcsúzunk, hogy kísérje szerencse újabb nagy kalandját is, a cikkhez szánt képeket pedig — saját archívumából — majd elküldik szülei Pécsről. íme, elküldték. Fábián István A KÉPEK A V UJITY TVRTKO ARCHÍVUMÁBÓL valók Gyerekként a háborúban, közvetlenül érettségi után „Ennek a képnek a hátuljára azt írtam: »Háborúban békésen megmérkőzni«”