Békés Megyei Hírlap, 1994. május (49. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-19 / 117. szám
1994. május 19., csütörtök Szatirikus melléklet- És mit mondjak az adórendőrségnek, hová ment az igazgató úr...? ETIKAI VIZSGÁN: - Hát én ilyen esetben leütném az utast, mint a taxiórát!- Nem és nem... Nem tudok rájönni a titkára: vajon mitől nem versenyképesek a magyar borok a világpiacon?! WM- Nézze, főnök, nem könnyű egy fegyvergyárnak mosógépre áttérni! Hazardírozni pedig kell? - Dupla vagy semmi! Főiskolás tanulmányaim egyik legszebb vizsgaidőszakára készültem, az utolsóra. Bár a mondat állítmánya most nem húzandó alá kétszer, mert mi tagadás, gyakran már engedtem ti kora nyári örömöknek, vagy éppen a lázas semmittevés béklyója láncolt magához. Nem történt ez máshogy azon a késő májusi délutánon sem. Semmitmondó tekintettel feküdtem - minő skandalum - a sodronyos ágyon, értelmet álcázó öregdiáki blazírttal számoltam meg a legyeket a falon, elképzelve közben esti kicsapongásaim vérforralóan izgalmas programtervezetét. Az elmét pallérozó tudományos ismereteknek még az árnyéka sem zavarta meg ezt a kollégiumi idillt. Egészen addig, míg a két méternek csupán pár centi híján lévő szobatársam, a Köti hozzám nem lépett, és kérlelhetetlen hangon közölte:- Öltözz! Megyünk elővizsgázni! Ez a határozott hang annyira meglepett, hogy azonnal egyetlen fehér ingem keresésére indultam, de még mielőtt érettségi öltönyöm babrálásához fogtam volna, világosság szökött fejembe:- Elővizsgázni?! Egyáltalán miből?- Most jövök a tanszékről; 14 órától lehet vizsgázni műanyag-alakításból és műanyag-alakító gépek technológiájából. Beírtalak téged is. Jó, nem?- Hát, jó. Csak azt tudnám, hogy mi a fenét fogok én ott csinálni. Egy előadáson sem voltam, még az előadót sem ismerem - válaszoltam lakli jótevőmnek. Mire ő:- A „Gumitalpat”! - dallamos járása, sportos, nagy ívű léptei miatt, no meg a vegyipar tiszteletéből ezt a szépen Repülni jó Szárnyal a kedv, örök felhajt tóerőnk, gyufaszál csupán a templomtorony, zsugorodik alattunk szülőfalunk. Karunk erős, bizakodva verdesünk. Lobogónk Daidalosz, noha nem ő találta fel a spanyolviaszt. Ismerős a táj. (Nem tudjuk, másnak mit jelent.) Nekünk szülőhazánk. Repülni jó! Fölötte fölöttébb, hogy rálátásunk legyen. Eh, mi ez? Máris landolunk? Mire föl? S még inkább: mire le? A leszállópálya tágul, koppanunk nagyot a betonon. Az igézetnek vége, szűnik a varázs. Földet értünk oly hirtelen, mint derült égből a felmondólevél. S repülünk ismét, immár mindahányan. -whangzó nevet kapta az extrude- rek, fröccsöntő gépek szakavatott előadója. Jó ember az. Gyere csak velem nyugodtan. Hatott az invitálás. Minden mindegy alapon szépen „kiglancoltam” magam, pár pillantást vetettem a számomra óhéber nyelvezetűnek tűnő tankönyvbe is. Önbizalmam azonban csak a tétel kihúzásáig tartott. Le- s felmenő rokonságom egészségi állapotának összes pozitívumát egy lapra feltéve fogadom, hogy fogalmam sem volt, mit jelentenek a tanszéki pecséttel ellátott papírfecnin a szépen egymás mellé gépelt szavak. Ez azzal együtt járt, hogy az én Köti barátom le- s felmenői - ellentétben az enyéimmel - valószínűsíthetően hosszú ideig élénk csuklási rohamokkal küszködhettek. „Gumitalp” tanár úr valamit észrevehetett ebbéli gyötrődéseimből, mert segítve továbblépésemet, kezembe nyomott egy műanyag nyulal vagy kacsát, és így szólt:- Mutassa meg, kérem, hogy hol van ezen a pecsételődési pont? Pecsét plusz pont. Ez nem lehet olyan nehéz - gondoltam. Kerestem a munkadarabon egy félcentis, körnek tetsző feketeséget és jól megalapozott mű- anyagipari ismeretem összes zsenialitásával ráböktem:- Ez az! Hát és még egyszer hát... Nem az volt. Kiderült, hogy ujjhegyünk enyhe megnedvesí- tésével, körkörös mozdulatok után a feketeség semmivé válik. Kosz volt csupán. A tragikus végkifejlet körvonalai már markánsan kirajzolódni látszottak. Tételemről „összehadovázott” zagyvaság pedig még jobban megtette hatását. Már nem csak én, de „Gumitalp” tanár úr is zavarban volt:- Ez még az egykettedhez sem elég - mondta szinte bocsánatkéréssel felérő hangsúllyal. Erőmet összeszedve, diákrutinom utolsó energiatartalékait mozgósítva reagáltam. Még húsz év távlatából is „szemet csípőén” szemtelenül szóltam:- Elővizsgázni csak olyanok szoktak, akik nagyon tudják az anyagot. Ez egy ideig meg is tette hatását. Pót-pótkérdések özönét kaptam, de pozícióim csak egy óriási kérdőjel erejéig javultak, amit a tanár úr noteszének az „elővizsgázók” rekeszébe pirosított oly gyönyörűen.- Ez mit jelent? - szemtelen- kedtem tovább.- Jöjjön vissza a vizsgaidő- szak végén, úgyis csak akkor lehet beírni az indexbe a jegyét. Majd meglátjuk akkor! Az igazsághoz tartozik, hogy más tantárgyakból már-már „eminensi” régiókba tornásztam fel magam, éppen ezért egyáltalán nem volt számomra mindegy, hogy milyen eredmény „biggyeszkedik” fekete könyvecském műanyag-alakítás fakkjában. Ezek a dolgok jártak a fejemben, amikor már lenge nyári ancúgomban a tanszék felé araszoltam, hogy beírassam főiskolai létem utolsó kollokviumi kalkulusát. Odaértem. Szóltam, kit keresek. Nyílt az ajtó, beléptem, és öt hét távlatából ismét bemutatkoztam „Gumitalp” tanár úrnak. Ekkor gyulladt ismét ki egy utolsó reménysugár, mert a nevemet tartalmazó címszónál kobakját va- kargatva kérdően meredt rám. Kérdezte a hatalmas, piros kérdőjel okát.- Miért is adtam én ezt magának? Egy életem, egy halálom - gondoltam: eljött a te napod, Miklós!- Négyötödre álltam! - vágtam ki nagy merészen. A tanár úr mélyen a szemembe nézett, és valamit matatott az indexemmel. Sokáig, veszélyt sejtően sokáig. A végén csak megszólalt:- Jöjjön vissza egy óra múlva! Ez az egy óra életem egyik legnehezebb időszaka volt. Elképzeltem, hogy miután a tanár úr rájött turpisságomra, hívatja a hatalmasságokat, és döntenek szemtelenkedésem „jutalmáról", ami legrózsásabb elképzeléseim szerint sem lehetett más, mint páros lábbal történő kirúgás. Ez a hiedelmem csak erősödött, amikor visszatérve a tanszékre, a tanár úr nem engedett be az irodába. A folyosón nyomta kezembe a könyvecskémet, nyomatékkai hozzátéve:- Tűnjön el innen, ne is lássam... Visszatérve szobámba, egykedvűen pakoltam össze holmimat. Fájdalmasabb látványt nyújthattam, mint Nyilas Misi búcsúzáskor, mert szobatársaim kérdezték, hogy mi a bajom.- Valószínű, hogy lebuktam a „Gumitalpnál”. Bele sem néztem az indexembe, mert úgy kirúgott, hogy a lábam se érte a földet. Mély és szívszaggató volt az együttérzés. Szinte fájt a csend, amit aztán a „Gyed” tört meg, miután belelapozott könyvecskémbe.- Tudod, mi áll itt, te marha? Ötös - jeles! — ordított felém Gyetvai. Percekig nem lehetett féket szabni a röhögésnek. Minden jó, ha jó a vége - mondhatom most már -, de én azért restellem ma is tettemet. Mert mi lett volna akkor, ha valóban emlékezett rám? Vagy drága „Gumitalp” tanár úr! Lehet, hogy így is történt? - percze A VÉG: - Itt van néhány külföldi befektető, főnök, azt mondják, a veszteségek ellenére is hajlandóak megvenni az üzemet. Minden nagy tabu mellett található egy kis tabu. Manapság már a tabu témák is az utcán hevernek.
