Békés Megyei Hírlap, 1994. május (49. évfolyam, 102-126. szám)
1994-05-12 / 111. szám
o „Soha többé nem kerülhet sói a borzalmakra” Beszélgetés Farkas Elemérrel, az orosházi zsidó hitközség elnökével Vágréti János festőművész olajképeiből és tusrajzaiból látható kiállítás május 13-tól 29-éig a németországi Mainburgban. A szülőváros, Békés megye és több hazai tárlat, az osztrák, lengyel, román, szlovák és japán kiállítások után ez lesz a második német közönség előtti bemutatkozása a békéscsabai művésznek. A meghívás Bereczki (Kossack) Katalin, külföldön élő keramikusnak, valamint Joachim és Helene Tschacher papírszobrászoknak köszönhető. A német házaspár március végén járt Békéscsabán, kiállításuk nyűt a Meseházban, és akkor ismerkedtek meg Vágréti János munkásságával. A képen: Küzdés Mit ér a középfokú óvopedagógusi képzettség? ítélet közalkalmazotti munkaügyi perben Felvételi elbeszélgetés a Waldorf-csoportban A békéscsabai Ligeti sori óvoda május 24-én, kedden délután 17.00 órától várja felvételi elbeszélgetésre azokat a szülőket, akik gyermekeiket a Waldorf-csoportba szeretnék beíratni. Az érdeklődők bővebb felvilágosítást az óvodavezetőtől kérhetnek munkanapokon reggel 8.00 órától délután 16.00 óráig. II. Békéscsabai Ásványkiállítás Másodszor rendeznek a megyeszékhelyen ásványkiállítást és vásárt: május 21-étől a Helyőrségi Klubban látható a bemutató. A Békéscsabai As- ványgyűjtő Kör tagjai által szervezett kiállításon ásványok, kőzetek, csiszolt ékkövek bemutatójában gyönyörködhetnek. Mód nyílik az ásványok cseréjére és eladására is. Hogyan szerezzünk szponzort? A szponzor, szponzorálás kifejezés idegenül cseng a magyar nyelvben, de ma már az egyik leggyakrabban használt szavunk, hiszen az élet számos területén találkozunk szponzorokkal, illetve szponzorkeresőkkel. A békéscsabai Kő- váry Szervező, Lebonyolító és Manager Iroda most azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy a kulturális, egészségügyi és szabadidős tevékenységben érdekeltek számára előadássorozat keretében — Hogyan szerezzünk szponzort? címmel — szakemberek segítségével összefoglalja a szponzorálással kapcsolatos ismereteket. A rendezvény helyszíne a megyei művelődési központ Békéscsabán, időpontja pedig május 19—20. Kucsera Norbert szervező elmondta, hogy az előadássorozaton — melyre az ifjúsági házban lehet jelentkezni — terítékre kerül, hogy mi a szponzorálás lényege, milyen eseményt, rendezvényt érdemes szponzorálni, mely rendezvények lehetnek vonzóak a szponzorok számára, mik a reklámozás és a szponzorálás különbségei, hogyan lehet hosszú távon is eredményes a kapcsolat a szponzorral, milyen a magyarországi vállalatok, cégek gyakorlata, milyen alapítványi, pályázati lehetőségek vannak. Ny. L. Farkas Elelmér a lakásán fogad — mely egyben a hitközség irodája is —, gondosan előkészítve az ötven esztendővel ezelőtti tragédiáról fennmaradt kevés használható anyagot. Csak 1946-ban költözött ide Fehér- gyarmatról, ezért az orosházi zsidók tragédiáját elsősorban a túlélők elbeszélései alapján tudja rekonstruálni. Dolgunkat nehezíti, hogy a kiváló orosházi helytörténészek egyike sem dolgozta fel a helyi zsidók mintegy 150 éves történetét. — Orosháza társadalma hogyan viszonyult a zsidósághoz a holocaustot megelőzően? — A városban az 1840-es évek óta élnek zsidók. Először a békéscsabai, majd a szegedi fe- lekezethez tartoztak, 1881 óta nem működik önálló hitközség Orosházán. A zsidó polgárok megbecsült tagjai voltak a helyi társadalomnak, valamennyien a tehetősebbek közé tartoztak. A hitközség iskolát is tartott fenn, melyben kiváló pedagógusok tanítottak más felekezet- beli gyermekeket is. Az öregek elmondása szerint sosem került sor incidensekre faji vagy vallási alapon, sőt nagyon jó viszonyuk volt más egyházak képviselőivel. Fürst Ervin evangélikus lelkészről a mai napig meg szoktunk emlékezni, mert a get- tósítás idején felemelte szavát hittestvéreink érdekében Székács István főispánnál. — A zsidótörvények hatására változott a korábbi jó viszony? —A lakosság továbbra is élte addigi életét, csak egy igazán kirívó esetről számoltak be: Da- ubner Sándor cukrász és mozitulajdonos üzletén szerepelt a felirat: „Zsidókat nem szolgálunk ki”, illetve az, hogy , .Zsidók az előadásokat nem látogathatják”. Ez a helyi nyilas állította össze azt a listát is, amelynek alapján 1944. május 10-én 38 férfit túszként elszállítottak. Közülük csak ketten tértek vissza: Nádas Géza és Bárány Aladár. — Hány áldozatot tartanak nyilván? — Sajnos, pontos adataink nincsenek. A temetőnkben lévő siratófalra 760 név került, de 800-ra tehető azok száma, akik a fasizmus áldozatai lettek. 1200 családot hurcoltak el innen, ebből mintegy 180 család került vissza Orosházára. A Amíg kikérik a véleményünket fontos dolgokról, addig nincs mitől félnünk FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER többiekről nem tudjuk, hogy vajon elpusztultak-e valamelyik koncentrációs táborban, vagy sikerült kivándorolniuk. Annyit sikerült megtudnom, hogy 1944. május 10-én a 38 túszt bevitték az orosházi csendőrlaktanyába, majd onnan Gyulára, végül a Debrecen melletti Szentgyörgypusztára kerültek mezőgazdasági munkára. Innen június 25-én a debreceni téglagyárba szállították őket, ahol — ez Nádas Géza önéletrajzából derül ki — találkoztak otthoni családtagjaikkal, ismerőseikkel, akiket az orosházi gettóból hoztak. A téglagyárból vitték tovább mindannyiukat. Az orosháziak egy csoportja Bécs- be került—ezek nagy része él ve került haza —az Auschwitzba deportáltak közül kevesen tértek vissza. Az orosházi gettó a Druc- ker-féle fatelepen volt, ez a gimnázium és a bíróság közötti részen terült el. Az SS-ek és a csendőrök a csecsemőktől a magatehetetlen öregekig mindenkit összeszedtek és katonai teherautókon a gettóba szállították őket. Brutális kegyetlenséggel bántak velük, pénzt és az aranyakat követelték. Az orosházi keresztények megpróbáltak vizet és ennivalót vinni szomszédjaiknak, ismerőseiknek, de ezt az őrök nem engedték. Sajnos olyan nevet nem tudok mondani, aki — mint az előbb említett Fürst lelkész úr — valami kimagaslót tett volna hittestvéreinkért, azonban összességében elmondható, hogy az orosházi polgárok megpróbáltak segíteni. — Mi lett az orosházi zsidóság sorsa? — Akik túlélték a borzalmakat, a továbbiakban összetartottak. Igyekeztek kultúráltan élni, visszaállítani a hitéletet, megtartani az ünnepeket. Az ortodox és neológ zsidók békésen megfértek egymás mellett. Hitközségünk idővel kiegészült azokkal a szerencsétlenekkel, akiket az új rezsim is üldözött, akiket az ötvenes években erre a vidékre telepítettek. Az 1956- os forradalomnak sajnos volt némi antiszemita felhangja is egyesek részéről, ezért sokan megijedtek és emigráltak. Templomunkat a hatvanas években eladták a tanácsnak, majd továbbadták az Afésznek. A szövetkezet hagyta, hogy teljesen tönkremenjen az épület. Ez is közrejátszott abban, hogy mára nagyon kevesen vagyunk. , —Ön személy szerint hol élte meg a náci terror időszakát? — 1943-ban vonultam be munkaszolgálatra Fehérgyarmatról Hangonyba. Otthon maradt a tizenhárom hozzátartozóm, akik közül csak a húgom és az öcsém maradtak életben, a többiek Auschwitzban haltak meg. A húgomat — aki közvet- - lenül a gázkamrából mászott ki egy teherautó alatt — annyira megviselte a haláltábor, hogy a mai napig nem heverte ki. 1944- ben sikerült megszöknöm, de pechemre szovjet hadifogságba kerültem. 1945 februárjában— más választásunk nem lévén — hadifogolytársainkkal beléptünk a Vörös Hadseregbe, így kerültünk haza. — Az utóbbi időben ismét felerősödtek az antiszemita hangok. Hogyan reagál erre a zsidó társadalom? —Nézze, én megbecsült ember vagyok Orosházán, jóban vagyok mindenkivel. Igaz, hogy Budapesten saját szememmel láttam a horogkereszteket a házak falain, a megbecs- telenített temetőket, zsinagógákat, a földalattin randalírozó fiatalokat — ez valóban aggasztó jelenség. Én azonban úgy látom, hogy amíg ökumenikus istentiszteletre hívnak bennünket, zsidó rabbikat, kikérik a véleményünket fontos dolgokról, addig nincs mitől félnünk. Meggyőződésem, hogy soha többé nem kerülhet sor az ötven évvel ezelőtti borzalmakra. Korbely György Április 20-án ítéletet hirdetett Kovácsné dr. Kubicza Ildikó bíró a Gyulai Munkaügyi Bíróságon egy sokakat érintő és feltehetően nagy visszhangot kiváltó közalkalmazotti munkaügyi perben. Mint ismeretes, a közalkalmazotti törvény bevezetése országszerte komoly vitát keltett, különösen annak bérezési von- zata. Abban egyetértettek az érintettek, hogy a közalkalmazottak (ezen belül a pedagógusok is) a társadalom számára alapvetően fontos feladatot látnak el, ami bizonyos garanciák nélkül elképzelhetetlen. Emiatt munkavégzésük körülményeit a közalkalmazotti törvény bizonyos esetekben a Munka törvénykönyvétől eltérően szabályozza, a viszonylagos létbiztonságot bértáblázat és előmeneteli rendszer garantálja. A problémát az okozta, hogy a bértáblázat bevezetése, melyben jelentős szerepet játszott a szakszervezet fellépése is, főleg a kistelepüléseken jelentős terheket rótt az önkormányzatokra, nem egy esetben kényszerlépésekre késztetve azokat. Ezéken a településeken ugyanis az oktatási intézmények fenntartására biztosított, fejkvótarendszerű állami támogatási forma nem elegendő az intézmények működtetésére és a bérek kifizetésére. Egy dél-békési település ön- kormányzata is arra kényszerült, hogy az oktatási rendszer zökkenőmentes működtetése érdekében a közalkalmazottakat a lehetőség szerinti legalacsonyabb bérvonzattal rendelkező bérkategóriába sorolja be. Ezt egy középfokú végzettségű óvónő nem fogadta el, aki az 1950-es évek végén szerezte meg az akkori legmagasabb szintű oklevelet. Miután a munkáltatói egyeztetés nem vezetett eredményre, magasabb fizetési osztályba sorolásáért bírósághoz fordult. Keresete azon alapult, hogy a 138/1992. sz. kormányrendelet állítólag kimondja, hogy az ilyen típusú óvónőképzőkben szerzett végzettséget főiskolaiként kell elfogadni és ezeket a nevelőket emiatt a felső közalkalmazotti osztályba kell sorolni. Ehhez bemutatta a Regionális Oktatásügyi Központ ezt megerősítő állásfoglalását is, melyet minisztériumi forrásokra hivatkozva adtak meg. A munkáltató ellenkérelmében több érv mellett kimutatta, hogy az idézett rendelet szövegéből az következik, hogy csak a főiskolán szerzett végzettséget kell elfogadni felsőfokúnak, hiszen az „óvónőképző” szó tartalmát már az 1966-ban kiadott értelmező szótár is felsőfokú intézménykét jelöli meg. Emellett hangsúlyozta azt is, hogy noha ez az óvónői réteg jelentős érdemeket vívott ki a magyar óvodai nevelés területén, a végzettségi elven működő közalkalmazotti bérrendszerben méltánytalan és törvénysértő lenne középfokú és felsőfokú végzettséget egyformán díjazni. Ezt azzal egészítette ki, hogy nem vonja kétségbe alkalmazottja érdemeit, de nem áll módjában a kötelező minimumnál magasabb munkabért fizetni, mert ezzel az intézmény működőképességét veszélyeztetné. A bíróság döntésében a munkáltató igazát mondta ki, az alábbi indoklással: ,A 138/1992. Kőim. sz. rendelet melléklete értelmében az óvodapedagógus felső és közép közalkalmazotti osztályba is sorolható, amelyből logikusan következik az a megállapítás, hogy főiskolai végzettség, illetve felsőfokú szakképesítés hiányában az egyébként óvodapedagógusnak minősülő munkakör a felső közalkalmazotti osztály helyett a közép közalkalmazotti osztályba sorolandó.” Az ítélet V. 9-én jogerőre emelkedett. K.B. Li ogy a csudába lehet pártsemleges cikket írni? Talán Mikszáth-i tehetséggel és derűvel lehetne. Nos, annyiban magam is hasonlítok a nagy palóchoz, mint minden öregedő ember; több emlékem van, mint a fiataloknak. így hát — évtizedek távlatából is — fel tudom idézni a régi választásokat. (Csak azt ne kérdezze senki tőlem, hogy hány választás volt Magyarországon.) Az bizonyos, hogy én a második világháború után éltem át az elsőt. Már jóval a novemberi választások előtt utcára kerültek azok a kis plakátok, melyeket ez a szöveg koronázott: Hogyan szavazzunk? Úgy szavazzunk — olvasták falumban az öreg parasztok—hogy a 4-es kockába tesszük a keresztet. (Aki netán nem tudná, a 4-es listán a kommunisták indultak.) Valahol bizonyára bevált ez a fogás, különben miért alkalmazták volna a Moszkvából hazatért elvtársak. Nálunk még az analfabéták is kiröhögték a plakátot. Az emberek nem szeretik, ha lóvá akarják őket tenni. Nota bene: sem akkor nem szerették, sem most nem szeretik. Tény, hogy az 1945 novemberében tartott választásokon csak 17 százalékot kapott a kommunista párt. Vagyis a választók 83 százaléka nem szavazott rá. Persze mások is túllőttek a célon. Ízléses választási propaganda nincs is tán a világon. Nem sokkal később a kereszten Kortes Krisztus szenvedő Krisztus képével toborzott híveket az egyik — akkor igen tekintélyes — párt. Ne haragudjatok, de ez blaszémia— jegyezte meg apám, akinek egész életében fogalma sem volt a pártfegyelemről. A magyar politikai kultúrának azonban mégsem ez volt a mélypontja, hanem a „kékcédulás” szavazások. Ez a választási csalás 1947 éta sem ment feledésbe. Sok egykori kékcédulással beszélgettem. Az akciót a hajdani miniszterelnök — Hegedűs András—is szégyenkezve emlegeti. A kékcédulásokkal számos településen végigrobogtak a párt teherautói, s a kommunista aktívák mindenütt volsoltak. Az egésznek egyébként semmi értelme nem volt; még aznap kiderült, milyen átlátszó a trükk. Hogy mindez már érdektelen? Csak politikai kultúránk miatt említem. Mert az most is... Gyanítom, hogy Európát nem annyira egy-egy párt szavazati eredményei érdeklik, mint inkább a magyar társadalom erkölcsisége. Mi — a magyarok nagy többsége — a demokrácia erősödését várjuk a választásoktól. S ehhez bizony az szükséges, hogy a másik, a harmadik, a tizedik, a huszadik pártban is emelkedett erkölcsiségű, tisztakezű, okos emberek tömörüljenek. Olyanok, akik nem saját pecsenyéjüket akarják megsütni, hanem honfitársaiknak akarnak — belátható időn belül!—jobb életet teremteni. Ki-ki, saját pártja éredekében is, csak akkor tehet jó szolgálatot, ha erről nem feledkezik meg. Mert nem villogni, ágálni, hanem használni, szolgálni kell. Ehhez persze kérhetjük Isten segítségét, mint minden más munkánkhoz, de tanúnak talán mégse hívjuk a Megváltót választási összejövetelekre. Az ő országa nem e világból való... Gyarmati Béla Vágréti János képei Mainburgban
