Békés Megyei Hírlap, 1994. április (49. évfolyam, 77-101. szám)
1994-04-09-10 / 83. szám
1994. április 9-10., szombat-vasárnap 0 MEMENTO Kovács Erzsébet felvétele Halló! Beszélgessünk! Mindenkit lecseréltek Nem tudom, hogy miért beszélnek MSZP-s veszélyről, arról, hogy a már meglévő gazdasági hatalom mellé most megszerezzük a politikait is. Úgy vélem ugyanis, hogy az elmúlt négy évben szinte mindenkit kimozdítottak a helyéről, akár volt szakértelme, akár nem. (Gál Zoltán, az MSZP parlamenti frakcióvezetője) Hatalomátmentés Többen mondták már nekem, hogy ilyen nagyságú hatalomátmentésre, amilyen manapság folyik, még az előző rendszer utolsó hónapjaiban sem volt példa. (Eörsi Mátyás, az SZDSZ országgyűlési képviselője) Kiegyenlítődés Nekünk a szocializmus nem a bolsevikokat és nem a sztálinizmust jelentette, hanem valószínűleg azt, hogy valamiféle kiegyenlítődés is kellene a világba. (Jancsó Miklós rendező) Küzdelem, győzelem Egy férfi nem akkor tabu egy nő számára, ha tudja, hogy nős, hiszen ez napjainkban nem jelent igazán gátat. Ez legfeljebb veszélyt jelent, kényelmetlenséget, de a nők, ha a kényelmetlenségeket nem is szeretik, a veszélyt igen. Szeretik a küzdelmet, és főleg a győzelmet. (Dr. Lux Elvira) Békési tallózó Erkelnek szándékában sem volt Himnuszt írni. Bartay András, a Nemzeti Színház igazgatója „fogta meg az utcán”, s beszélte rá. Egressynek kívánja az „örömet hagyni”, hiszen a Szózat szerzője e téren is befutott ember, az ő Szózata meg ismeretlen maradt — hárítja el a megtiszteltetést. (Heti Magyarország) Fürkésző' Dedinszky Gyula „írások Békéscsaba történetéből, néprajzából” című könyvében bukkantunk az alábbi sorokra: „Hivatalosan 1718 Békéscsaba újraalapításának az időpontja. De ez csak azt jelenti, hogy akkor érkeztek ide a Felvidékről az első telepesek. A levándorlás folyamata azonban a következő évtizedekben is tovább tartott, 1740-ben már kb. 2700 volt az új Békéscsaba lélekszáma. Ez a több, mint száz helységből összeverődött nép érthetően vegyes és ugyancsak százfelé húzó, kavargó, viszálykodó tömeg volt, rengeteg hibával, erkölcsi fogyatékossággal. Nagyon kellett egy erős kéz, mely ezt az embermasszát összedolgozza, egybe kovácsolja. Ezt a feladatot végezte el eredményesen a község új papja, Tes- sedik Sámuel, aki 1744-ben lett az evangélikus gyülekezet lelkésze...” — Jó napot kívánok, a Békés Megyei Hírlap munkatársa, Tóth Ibolya vagyok. László Gyöngyit keresem. — László Gyöngyi vagyok Szarvasról, jó napot kívánok. —Arra szeretném kérni, ha nem tartom fel, hogy beszélgessünk egy kicsit. A telefonkönyvben a neve mellett az áll, hogy tanítónő. Mivel telik most a tavaszi szünet? — Gyeden vagyok, immár ötödik éve—van egy egyéves kisfiúnk és égy négyéves kislány — úgyhogy itthon telnek a napok. Jövőre szeretnék visszamenni dolgozni, a szarvasi Petőfi Sándor általános iskolában tanítottam a gyerekek érkezése előtt két évet. Azóta a háztartási tapasztalataimat bővítem, nem is ártott, mert nem nagyon tudtam főzni. Szeretem voltaképpen, csak azért néha már az ember idegeire megy az egyhangúság. Éppen ezért elkezdtem gitározni és angolt tanulni. Régi vágyam mindkettő, és munka mellett nem jut rá idő, pedig fontos. — Milyen a hétköznapi , .menetrend” ? —. Reggelikészítés, aztán a szokásos házimunka, könnyű ebéd. Magunknak inkább vacsorára készítek kiadósabbat, a férjem ízlése szerint. A gyerekek sokat betegeskednek, a lányom hazahozza az óvodából. Most is éppen betegek. A férjem vállalkozó, fóliás paradicsommal foglalkozik, sokat van távol. Ezért is nehéz egyedül, nincs kire hagyni a gyerekeket. Családi házban lakunk, a szomszédaink többségében idős emberek. Egyszóval várom már, hogy visszamenjek dolgozni, hiányzik az iskola, a gyerekek. — Hogyan teltek a húsvéti ünnepek? — Nagy készülődéssel. Festettünk tojást, szépen sikerült, vendégek jöttek, régi csoporttársam a főiskoláról. A sonkát édesanyám készítette, én házi rétest nyújtottam-sütöttem. —Akkor ugyan jól megtanulhatott sütni-főzni, mert a rétesnyújtás tudományát kevés fiatalasszony ismeri. Végül hadd kérdezzem a nyári te?~vekről. — Lakásfelújítás lesz ezen a nyáron nálunk. Nyaralásra nem gondolhatunk, legfeljebb pár napos kirándulást, ha teszünk a környéken. „Szeretettel Ránki Dezső ’94. III. 28.” — A békéscsabai Vigadóban adott felejthetetlen hangversenye után írta olvasóink emlékkönyvébe kézjegyét Ránki Dezső Liszt Ferenc-díjas, Bartók Béla—Pásztory Ditta-díjas, Kossuth-díjas zongoraművész, a Zeneművészeti Főiskola docense, az Országos Filharmónia, a Berlini Filharmonikusok, a lipcsei Gewandhaus Zenekara, az amszterdami Concertgebouw Zenekarának szólistája, több nemzetközi díj és nagydíj tulajdonosa Száz éve született Derkovits Gyula Szombathelyen, 1894. április 13-án született és Budapesten 1934. június 18-án halt meg Derkovits Gyula festő, grafikus. Apja műhelyében asztalosmesterséget tanult. Korán kezdett rajzolni, majd egy címfestó' festeni tanította. Az I. világháborúban bal karja megbénult. 1916-tól Budapesten élt. A nyomor és a betegség vetett véget életpályájának. Expressszio- nista művész volt, de élete utolsó éveiben teljesen egyéni stílust teremtett. Témája a dolgozó ember, a szegénysors volt, sokszor festette meg önmagát. Nagy grafikai képsorban örökítette meg Dózsa György népét — 1514 című fametszetsorozatatát később rézkarcba vitte át. Lyka Károly így ír Derkovitsról „Festészetünk a két világháború között” című kötetében: „Tudományának elemeit Kernstok magániskolájában szerezte (1918—19), utána néhány évet Bécs- ben töltött egy ott élő magyar polgár támogatásával. Itt ismerkedett meg az expresszionista művészettel, amely erősen h'atott rá és amelyből egy s más tanulságot le is vont. Egyébként ugyanannyit köszön hittel teljes önművelésének.- Budapesten letelepedve keveset törődött az idevaló festőkkel, kissé érdes érintkezési módja ebből a sorból alig szerezhetett neki barátokat, gyanakvó természete sem volt erre alkalmas, gyakori betegsége örömtelenné tette életét. Gyűlölte a pénzes embereket annyira, hogy okot adott egy mendemondának, hogy egy ideig elijesztő árakkal akarta meggátolni, hogy képei tőkés emberek birtokába kerüljenek. Ez természetesen nem sikerült, gyűjtői keresték és szívesen vásárolták szép alkotásait...” Derkovits Gyula: Nemzedékek Fekete fehéren Itóka ötvenért A pincér pezsgőt ajánlott. A választékában ugyan volt bor, sör és pálinka is. De a pincér ajánlata volt a nyerő. Mert egy pohár pezsgő minimum ötven forintot ér, kettő már százat, három százötvenet, négy pohár pezsgő pedig legalább kétszázat, vagy annál is többet. Ugye semmit nem értenek az egészből? Kérem, ne keseredjenek el, vasárnapig én sem értettem. De akkor lányom jóvoltából megvilágosodtam. A piacon a gyerek „levágott” ötven forinttal, s a pénzen sorsjegyet vett, mert „tök jó” játszani, s ha a szerencse hozzá szegődik, még nyerhet is. Az ötvenes mellé egy „bélás” is ugrott, egy régi kettes, mert annak sima az oldala, s jó (természetesen: „tök jó”) vele kapargatni. Szóval elkezdődött a játék, s vele elérkezett a megvilágosodás. Mert az első mozdulat után azt mondja a lányom: egy pohár pezsgő kellene neki. Még magamhoz se tértem az ámulatból, már folytatta: sör van, ...bor is van, ...még egy sör, ...és egy pohár pálinka. Az értetlenség kiülhetett az arcomra, mert a kezembe nyomta a sorsjegyet. A vesztes dacával még odabökte: „Nem nyert!” Rápillantottam a szerencsepapírra és mindent megértettem. A kezemben egy ITÓKA sorsjegy lapult. A tetejére rányomva: A PINCÉR AJÁNLATA. Ha a sor végét lekaparjuk, akkor megtaláljuk, mit is ajánl nekünk a pincér. A mi sorsjegyünkön egy pohár pezsgőt kínált. Ha a sorsjegy további, lekaparandó részén legalább egy azonos italt — esetünkben pezsgőt — találunk, akkor minimum ötven forintot nyerünk. Talán mondanom sem kell, az ITÓKA csak játék. Sorsjegy felnőttnek, gyereknek egyaránt. Aki megveszi és lekaparja, még nem lesz alkoholista. De azért tényleg azt gondolják a sorsjegy forgalmazását engedélyező illetékesék, hogy az alkoholfogyasztásban dobogós Magyarországon ilyen játékokra van szükség? S tudnak-e erről a Népjóléti Minisztériumban, s ha tudnak, mit szólnak hozzá? Egyáltalán, jámak-e néha piacra? Árpási Zoltán
