Békés Megyei Hírlap, 1994. március (49. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-19-20 / 66. szám
1994. március 19-20., szombat-vasárnap EXKLUZÍV mm MEGYEI HÍRLÁP Szolgálni reflektorfényben és a sötétkamrában Kalapos László színművész, fotográfus értékrendjéről, bűntudatáról, világlátásáról —Csak a mély megélésnek van értelme. Akár játszom, akár fényképezőgépet veszek a kezembe, igyekszem a dolgok velejére hatolni. A képeimben a részleteket, a csendet mutatom meg, olyan dolgokat, amelyek előtt megáll és elámul az ember. A szerepekben, a legkisebbekben is a lényegre kívánom felhívni a néző figyelmét, s a lehe— Egy örökké elégedetlen ember. Nemcsak a munkámmal vagyok elégedetlen, a magánéletben is maximalista vagyok, s a hibákért rengeteget ostorozom magam. Nemcsak a kicsikért, a nagyokért is, például az élet ballépéseiért. Sok-sok bűntudat van bennem a szüleimmel szemben, akik már meghaltak. Konok, rossz kamaszfiú volgasan a fejem, mert bizonyos tévhitek így kívánták. Sikk volt dohányozni, hát rászoktam. Nem akartam kilógni a társaságból, hát velük tartottam az ivásban. A mi pályánkon gyakran van szükség arra, hogy a felszínt hangsúlyozzuk, átsminkeljük a lényeget egyszerűen azért, hogy fogyaszthatób- bá váljunk. A gondjainkat meg„A gondjainkat megtanultuk leplezni, mert kénytelenek vagyunk.” „Az én koromban a magánélet boldogsága már több, mint a szakmai siker.” tőségekhez képest a legnagyobb egyszerűséggel, szűkre szabott gesztusokkal. Kalapos László színművész tizenkettedik évadját tölti a Békés Megyei Jókai Színházban, s most indult útjára első önálló fotókiállítása a Vigadó Galériából, hogy tegnaptól a Körösi Csorna Sándor Főiskolán, majd a gyulai Mogyoróssy Könyvtárban megsejtessék a képek egy ember világlátását, vallomását önmagáról, érzéseiről. —Milyen ember bújik meg a színházi maszk, a képek mögött? tam, sok gorombaságot elkövettem ellenükre. Szerető, de szigorú apámtól pontosan megtanultam az erkölcsi normákat, de csak már most, felnőtt fejjel tudom, hogy azok szerint kellett volna élni. Apám gyerekkoromban a búzatábla szélén hívta fel a figyelmem a fejét magasan tartó, de üres, és a mélybe hajló tele kalász közötti különbségre: „Jegyezd meg, hogy csak az üres kalász lengeti magasan a fejét — mondta. — Amelyik tele van tartalommal és adni tud, az alázattal meghajlik. így élj!” S mennyit lengettem én is matanultuk leplezni, mert kénytelenek vagyunk. Például azon a napon, amikor anyám közölte velem a déli órákban telefonon apám halálát, délután a Timúr és csapatában játszottam el egy szerepet, este pedig a Vénusz selyemben című operettben egy bohém papot. A közönség nem arra fizetett be, hogy Kalapos Lászlót nézze a bánatával. Ez egyedül az én dolgom. Sajnos idővel már nemcsak a közönség elől takarjuk el érzelmeinket, hanem egymás elől is. — Mikor döntötte el, hogy színész lesz? „Nézze meg ezeket a mohákat Kölcsey szatmárcsekei síremlékének oszlopán. Nekem ez volt szép, ez a kis élet a kövön.” „Az Egri Székesegyház előtt álló szobrok sem érdekeltek, csak a köpeny redői. Számomra ennek a hullámzása a szép, az izgalmas.” — Tizennégy éves koromra már megérett bennem a szándék. Apám Hódoscsépányban volt néptanító — pár hónapos voltam, amikor Miskolcról odaköltöztünk a Hódos partjára —-, s mint ilyen, a tűzoltóparancsnokságtól az amatőr rendezésig mindent csinált. Kilencéves koromban visszakerültünk Miskolcra, s akkoriban én már állandóan színházasdit játszottam. Voltam azután diákszínjátszó, amatőr, majd Rózsahegyi Kálmántól tanultam meg a mesterséget. — Fényképezőgépet mikor vett először a kezébe ? — Gyerekkoromban, s ugyancsak apámnak köszönhetően, aki fotózott is. Ráadásul hamarabb tudtam laborálni, mint fényképezni. Apám behívott a sötétkamrába, hogy segítsek neki, s így a technikai fogásokat elég korán elsajátítottam. Komolyan, igényesen fotózni azonban csak felnőtt koromban kezdtem. Arra viszont egész későn, már itt Békéscsabán, Vára- di Zoltán fotográfus barátom képei hatására jöttem rá, hogy a nagy totál képek mennyi fölösleget tartalmaznak. Másként kezdtem fotózni, s barátaim ösztökélésére egy kiállításon való részvétel után küldtem el képeimet az országos fotóbien- náléra, ahol hármat be is mutattak. Ez persze még nagyobb lendületet adott elhivatott szenvedélyemnek, ami számomra sokkal több, mint hobbi. Valójában ez is a lényegem, amiről tudom, hogy csinálni kell.-—Képei legtöbbször valaminek csak egy kis darabját, vagy éppen a legkisebb részletét mutatják meg... — Színészként is a részletekkel illeszkedem az egészbe, s fotósként is azok a részletek érdekelnek, amitől az egész összeáll. Nézze meg ezeket a mohákat Kölcsey szatmárcsekei síremlékének oszlopán. A teljes oszlopot soha le nem fényképeztem volna. Nekem ez volt szép, ez a kis élet a kövön. Vagy az Egri Székesegyház előtt álló szobrok sem érdekeltek, csak a köpeny redői. Számomra ennek a hullámzása a szép, az izgalmas. Manapság — „Mennyit lengettem én is magasan a fejem, mert bizonyos tévhitek így kívánták.” az anyagiak megszerzéséért folytatott rohanásban — az emberek nem tudnak elidőzni egy szál virágnál két percet, megcsodálni egy levél erezetét. Pedig ez a két perc, ha van érzékünk hozzá, óriási ajándék. — Hogyan fér meg egymás mellett a színpad reflektotfénye és a fotólabor sötétkamrája ? — Abszolút ellentétek, de nem zárja ki egyik a másikat, szerintem ragyogóan kiegészítik egymást. A színpad egy társasjáték, ahol nemcsak a magam munkájáért vagyok felelős, hanem a többiekéért is. A sötétkamrában viszont csak én vagyok, senki más. Ronthatok és javíthatok, és mindenért csak én felelek. Nyugalmat is jelent, amellett, hogy az ember izgatottan keresi a legjobb megoldást. Kétségtelenül más világ, mert a színpad látványosabb, népszerűbb, ez kevésbé. Ennek ellenére nagyon szeretem és tökéletesen bele tudok feledkezni. —Miskolcról, a hegyek közül jött el, s maradt meg egy alföldi városban. — Ebben nem kis része van a magánéletemnek. Mert bár többször váltam, de Istennek hála, a jelenlegi kedvessel tíz éve élek együtt, ami nagy kincs. Van kihez hazamenni, és egy olyan környezetbe, ami számomra a legmegfelelőbb. Én, aki valamikor egy fél órát sem bírtam otthon ülni, ma ott tartok, ha levettem magamról az utcai ruhát, hadsereg kell hozzá, hogy kimozdítsanak. Életemben először megtaláltam azt a fajta szeretetet, nyugalmat, amelyben létrejön valami megfogalmazhatatlan, de nagyon lényeges dolog két ember között. Az én koromban a magánélet boldogsága már több, mint a szakmai siker. Már nem vágyom rangos színházak tagjává lenni, hanem egyszerűen színésznek lenni valahol. A csabai közönségnek pontosan olyan igénye van a színházra, mint másoknak. Ahol lehetőségem van, ott szolgálok. Hiszen az egész életünk szolgálat: most én neked, azután te nekem. Ez teszi teljessé az életünket. Szeretem a kollégákat, a várost, kedvesek itt az emberek. Hol lenne ennél jobb? Lenthár Márta A PORTRÉKAT LEHOCZKY PÉTER KÉSZÍTETTE
