Békés Megyei Hírlap, 1994. január (49. évfolyam, 1-25. szám)
1994-01-11 / 8. szám
1994. január 11., kedd EXKLUZÍV iRÉKÉS megyei hírlap Besétált talpig rózsaszínben... A világjáró kerékpáros szerint a jó emberek a folyók menténéinek Zsigmondi Gábor 19 országból ó'riz újságot, fényképet, videót FOTÓ: FAZEKAS FERENC Ámulva néztük, amikor tetőtől talpig rózsaszínben besétált szerkesztőségünkbe. Falhoz támasztotta rózsaszín kerékpárját, majd az emeleti szobában türelmesen várt egy újságíróra, aki meghallgatja őt. Világjáró kerékpáros vagyok — mutatkozik be, a nevem Zsigmondi Gábor. Nem az útjaimról akarok beszélni, hanem valami másról... Elsorolja magáról az általa fontosnak tartott tudnivalókat: 45 éves, 9 éve kerékpározik foglalkozásszerűen, 96 ezer kilométer áll mögötte, amit 19 országban tett meg. Negyedik kerékpárját nyüvi, a mostanira 50 kilogrammot pakolhat. Svájcban, Franciaországban, Olaszországban 16 hágóra tolta fel soros biciklijét, a legmagasabb 2860 méter volt. Sajtómúltja 700 újságcikk, 600 rádió- és tévészereplés. — Szolnokról jöttem, kórházban voltam tüdő- és mell- hártyagyulladással — mondja. — Megfáztam, mert nem vagyok megfelelően felöltözve. A téli holmim majdnem nyári... Amióta biciklizek, mennyit változott a világ! Ezért nem lehet most már kerékpározni... Nyáron kollégiumokban is szoktam aludni, s a gyerekek megkérdezik tőlem: Mi lenne, ha elmennének 2—3 hétre biciklivel? Mondtam, csúnya meglepetésekben lenne részük itthon is, nyugaton is. Nem segítik az embert, mindenki teljesen magára van utalva. Az első években még alig kellett csomagot vinnem, pénzzel is támogattak. Olaszországban kezdtem, Párma városában... —Azt mondta, a kerékpározás a foglalkozása. Hogyan lehet ebből megélni? — Franciaországban me- nekülként éltem 1975-től. Olaszországba 1984-ben telepedtem át. Sajnos nem engedtek ott megmaradni, hiába volt munkám. Lényegében rákényszerültem a kerékpározásra. Ha az ember elmondja a médiáknak merre járt, mi újság, ismert személy lesz. Nem elég azonban havonta egyszer szerepelni, szinte mindennap kell... 1984—87-ig nemcsak anyagilag ment jól, a rádiót, tévét, újságot is jobban érdekelte a dolog. Svájcban például 200 újságot is „összehoztam” a 3 év alatt. Szinte minden városban kiadtak helyi napilapokat, volt ahol 2—3-at is. — Node hogy lesz ebből pénz? Letagadják, hogy magyarok — A megismertség által... Olyan is volt, hogy az újságíró felhívta a kolostort, a polgár- mestert vagy bárkit, adjanak a világjárónak szállást. Addig telefonáltak... Ma már nem teszik meg. Nem azért, mert sajnálják a pénzt a telefonra, az emberek változtak meg. Ez a probléma. 1987 után megcsappantak az adományok. Nyugaton most már a három- csillagos hotel a legolcsóbb, benne mindennel, ami szép. Az ügynököknek lehet, kell a komoly felszerelés, a telefon, a telefax, de nekem erre nincs szükségem. Pár éve még megkérdezték, komfortos vagy komfort nélküli szobát ké- rek-e? Most nem kérdezik. És ha valakinek nincs pénze, nem tud hová menni. —Pillanatnyilag milyen állampolgár? — Magyar, annak ellenére, hogy 18 éve elmentem. Nyolc évig menekült voltam, de az nem Magyarország volt, hogy ajnározzák a menekülteket! Itthon naponta tapasztalom, én azért nem kapok, mert magyar vagyok... Kint sem kaptam se pénzt, se lakást, se ruhát. Ha nem dolgoztam, nem volt semmi. Akkor még nyelveket sem tudtam... Tanácsolom a mostani kivándorlóknak, legalább egy nyelvet tökéletesen beszéljenek, lehetőleg az illető országét... Amikor dolgoztam, akadt valami kisszoba, amikor nem, kint aludtam valahol. így szoktam rá a vándorló életre. Nyári időszakban drágák voltak a kispanziók, nem bírtam fizetni. Négy évig autóstoppoz- tam, így szoktam rá az utazásra. Spanyolországban, Olaszországban jártam, beutaztam Franciaországot. Mesés kalandjaim voltak... Amikor 1984-ben nem tudtam megmaradni Olaszországban, egy barátom mondta: Szerepléssel együtt meg lehet élni a kerékpározásból... A barátomhoz Pármába évente elmentem, kötetszám vittem neki az újságot. Valóban fényesen ment. A skandináv lapokban is szerepeltem, noha az angol tudásom száz szó, de kézzel-lábbal elmagyaráztam, ki vagyok. — A kinti magyarok nem segítettek a letelepedésben? — A kinti magyarság zárt társaság, azokkal nem lehet számolni, hogy szállást adnak, hogy támogatnak. Félnek az újaktól. Például Franciaország egyes megyéiben 10—20 ezer magyar is él. De hiába is nézi ki valaki a telefonkönyvből a Kovács vagy a Kiss nevet, letagadják, hogy magyarok. S ha nem, akkor se hívják meg egy tál levesre se. Zárt kolóniái vannak az 56-osok- nak, a 45-ösöknek, a még előttieknek. Még egymást se „csípik”. Aki például 1956 után ment ki mint menekült, vagy más okból, mind kémnek nézik. Vagy hogy őt megölik. Furcsa felfogásaik vannak. Én menekült voltam, de sose féltem senkitől, a magyar követségen is voltam. Rémmeséket mondtak, hogy elrabolnak, hazahoznak Kádárhoz... — Miből élt Franciaországban ? — Mosogatóként, kertészként, autószerelőként dolgoz.tam. Ebből azonban nem lehetett spórolni, megnősülni. Volt úgy, hogy hónapokon át kiflin, kávén éltem, mert a pénzt szobára, a munkába járáshoz buszjegyre kellett költeni. Tiszta útlevéllel — Tehát eleinte eltartotta a kerékpározás. — 1987-ig csodálatos volt... 1985-ben elmehettem Norvégiába, Svédországba, Finnországba, a sarkkörön túlra. 1986-ban Görögországban voltam, majd 2 évig itthon. Ezalatt megszűntek a külföldi kapcsolataim, nem sikerült megtalálni a jó barátokat: elköltöztek, meghaltak, nyugdíjba mentek... Az a világ megszűnt. 1986-tól megint magyar útlevelem van, most cseréltem újra. Olyan, mint bárkié, nincs benne, merre jártam. S az emberek nem hisznek nekem. Sokan azt mondják, mit biciklizget itt maga össze-vissza? Mit koldul, nem szégyelli magát? Ha úgy nézzük, munkanélküli és hajléktalan vagyok. Azért, mert tiszta a ruhám és nem gyalog jövök, hanem biciklivel, most ez a baj? Békéscsabáról, az evangélikusoktól, a reformátusoktól érkeztem ide — ők kidobtak, de a katolikusok most támogattak. Azért érdekes, ha bemegy egy plébániára, hivatalba, nyugaton is, Magyarországon is, telefon, telefax, számítógép, minden van. A titkárságon egy csomó nő és férfi dolgozik. Lassan az irodák, a személyzet többe kerül, mint amit nyújtanak. Erre megy a Caritas, a Vöröskereszt, meg a Máltai Szeretetszolgálat pénze és tudása is. — Annak idején miért ment ki Franciaországba? — Világot akartam látni. Nem a rendszerrel volt bajom, bár nem értettem egyet velük. Nem foglalkoztunk egymással. Akkoriban nem lehetett szabadon járkálni, csak ha kint maradt valaki. —Minek jött haza? — Legutóbb március 15-én jöttem be az országba, azzal a határozott célzattal, hogy itt fogok meggazdagodni! Hogy újra el merjek menni nyugatra... A múlt télen tapasztaltam Portugáliában, hogy életveszélyes fillérekkel elindulni. Már sikerült megvenni a ruhámat, túlnyomórészt nyári holmit. Megvan az új kerékpárom is, elöl-hátul rugózik, rózsaszínű...-—Miért az? — Fiatalít, meg este jó a feltűnő szín. Nem ütnek el. Adománykörúton — Ha jól értem, nemigen kedvelik újabban a hívatlan vendéget. — Ma már nem mernék a hágókra vállalkozni. Ki vagyok éhezve. Régebben adtak a szalmában, a szénapadláson helyet, meg egy tányér levest. Mostanában vizet se lehet kérni, mert kutyával jönnek meg fegyverrel, meg elektromos kerítésük van. Meg se lehet közelíteni az embereket. Már Magyarországon is hasonló a helyzet... Németországban, Svájcban, Ausztriában irodára költenek, Olaszországban riasztóra, infravörös sugárra, kaputelefonra, távirányítású ajtóra, vasrácsra. A többszörös vaskapu meg a kukucskáló olyan, mint a börtöné. Spanyolországban is láttam, hogy a kívülről ócska házat vasrács védi. Nem tudom, mi lehet belül... Granada környékén például divat a gyönyörű szökőkút, a pálmás, csempés ud- •var. Vasrács van ott is, ahol egyszerű munkásemberek laknak. Nem hiszem, hogy ekkora lenne a bűnözés. — Muszáj magának kerékpározni? — Ez az életem! A munka- keresés, a letelepedési engedély miatt indult, aztán rájöttem, úgyse adnak. Most már szeretném a 100 ezer kilométert megtenni, nemsok hiányzik. Sajnos, az egészségem nagyon megromlott... —Gyakran kidobják? — Tavaly fél évig a francia- országi Lourdes-ben, a búcsújáró helyen voltam. Egy papnál dolgoztam kertészként. Onnan Portugáliába, Fatimába mentem, egy másik búcsújáróhelyre, majd Spanyolországba, Santiago de Compos- tela-ba. Útközben nem nagyon fogadtak. Ahogy közeledtem Éatima-hoz, az utolsó faluban azt mondták: forduljak vissza, menjek máshová! —Ki mondták? — A papok! Ennyire megbántani egy zarándokot... Ott kóvályogtam a kolostorok között. Norvégiában felkészül az ember, száz kilométerekre nem talál lakott helyet, de errefelé? Arra büszkék az emberek, hogy nincs barátság? —Most merre? — A Dunántúlról visszajöttem az Alföldre. A nyáron már voltam itt. Kellemetlen, hogy ugyanazokhoz kell elmennem, adjanak valamit. Biztosan kidobnak, mert voltam ott. Ahol meg nem voltam, azért nem próbálkoztam, mert úgyis kidobnak. A térképemen berajzolom, hol támogattak. Ahol igen, oda pénzeszacskót rajzolok, ahol nem, halálfejet. Feketével jelölöm, ahol nagyon veszedelmesek, ott pirossal. Ugyanígy satírozom az útvonalat is. Megvan a Magyarország- és Európa-térké- pem. Szigetszerűen élnek jóemberek és nem azok — még egy megyén belül is. A nyugatot is beleértve a folyók mentén általában jószívű emberek laknak, meg ahol jegenyefák és szomorúfűzek vannak. A hegyek közötti, eldugott falvak hidegek, ott nem adakoznak. Talán mert meg kell küzdeniük az éghajlattal. A másság nehéz —Pontosan merre tart? — Püspökladány felé megyek, azután vissza a Nyírségbe, Kisvárdára is. Ott születtem. Lehet, hóvihar lesz és az a baj, hogy nincs téli holmim. Egy dzseki 5-6 ezer forintba kerül. A segélyszervezeteknél nincs vagy ódivatú ruhák vannak. —Abba kellene hagynia! — Lehetséges... Az az érzésem, erre akarnak kényszeríteni az emberek. Irigykednek, mert családosok, mert nem jöhetnek. S ha nekik nincs, akkor nekem miért lehet biciklim? Mintha kötelező volna megházasodni! Dehát nekem nem is azért nincs családom, mert biciklim van... —Arra nem gondolt, hogy a nincsben nincs mit adni? — Néhány éve karácsonykor a papok még elhívtak magukhoz. Most azt mondják, ne zavarjam őket öt napig, mert ünnep van. Hogy estére nincs semmim? Sajnálják... Aztán miért van, hogy májustól októberig pénzzel, szállással segítettek, például a polgármesteri hivatalok, az üzemek? Ezt a kerékpárt is társadalmi munkában hoztuk össze augusztusban, több helyen. Most meg mutatom a papírt, hogy kórházban voltam. Kiröhögnek és azt mondják, zsarolok... —És nem így van? — Nem! Ha szállást, ennivalót kérek, az nem zsarolás! Adományt várok, nem ígérem, hogy megadom... — Végül is mi lesz magával? — A biciklim, az óriási sporttáskám megvan. A terveim alapján csinálták Baján. A Bermuda-háromszögbe készülök, immár két éve. Bor- deaux-ból 10 napig tart a hajóút, 5600 francia frankba kerül. Ezt még össze kell gyűjtenem. — Miért adnának magának erre pénzt? — Apránként összejönne, ahogyan a nyáron is sok cég adott zoknit, cipőt... Két éve belső hangot hallottam. Azt mondta, nyugodjak bele, nem fogok megnősülni. Feladatom van, fel kell fedeznem valamit, s közölnöm az emberiséggel. Rá két hétre azt mondta a hang: Szállj le gyorsan a bicikliről és toldd! Ez mentette meg az életemet. Vonatnak ment egy kamion, elém vágódott. Ha a biciklin ülök, végem. Hajszálon múlt az életem. — Mit kellene fölfedeznie? — Gondolom a Bermudát. Régóta érdekel. Könyveket olvastam, hol tűnt el a hajó, a repülő... Valakinek azt is csinálni kell, amit én. Egyszer azt mondta a kisvárdai plébános: ilyennek is lenni kell. Igen, nem lehet mindenki egyforma. Csak az a baj, hogy a másságot egyre nehezebben viselik el az emberek. Pár éve még csak mulattak rajtam, most már nem adnak, és nem azért, mert nincs pénz. Az újságírók is csak a saját véleményüket mondják, hogy mennyit güriznek, én meg szórakozom. De amikor 2500 méteren ki kell kötni magam éjszakára egy fához, én alszom ott. A hóviharban is én biciklizek, én találkozók farkasokkal. Azt mondja, a más pénzén? Az csak arra elég, hogy eljussak valahová, például komppal Svédországba. Feltalálni már nekem kellett magamat. Ki tudja, hol jár azóta a rózsaszínruhás férfi? Igaz, meghagyta édesanyja miskolci címét, telefonját, de nem érdeklődöm utána. Zavarba ejtő lényét,— gondolom — mindenki másmilyennek látja. Talán elítélik őt. De ne feledjük, a vándorokhoz minden korban igyekeztek irgalmasak lenni... Már csak annyi ígéret köt hozzá, hogy közzé tegyem: szeretne egy hosszú jégeral- sót. Rózsaszínűt. Szőke Margit
