Békés Megyei Hírlap, 1993. december (48. évfolyam, 280-307. szám)

1993-12-31-1994-01-02 / 307. szám

<►

1993. december 31-1994. január 2., péntek-vasárnap

SZILVESZTER

$■ BKKKS MEGYEI HÍRLAP

A demokrácia létérdeke az egyértelműen tiszta választás

Közéleti diagnózis Szabad György szemével

Szinte naponta hallhatunk, olvashatunk kétes ügyletekről, visszaélésekről, hivatali korrupciókról. A választási kampány kibontakozása, a politika porondján élesedő küzdelem arra int, hogy fölerősödhetnek a társadalmi morált, a közélet tisztaságát veszélyeztető folyamatok. Jogosak-e ezek az aggályok? — kérdeztük dr. Szabad Györgyöt, az Országgyűlés elnökét. Bár a tanár úr — sokan a t. Házban is így aposztrofálják, mert prominens politikusok sora volt tanítványa az egyetemen — közismerten szigorú morális mércét állít — elsősorban önmaga, de mások elé is, nem mindenben osztja a közállapotokat illetően megfogalmazott aggodalmakat.

„A látóhatár peremén megjelenik az a remény, hogy amit Nyugatról hallottak — valóra válhat, ha a rendszer korrekciója helyébe a rendszer fölszámolása lép”

— A társadalom jelentékeny részével együtt magam is azt vallom: nem elég, ha tisztul a közélet — az igazán kívánatos az, hogy tiszta legyen! A történelmi szakasz, amelyben élünk, magyarázza, hogy ezt még nem állíthatjuk, noha — s ez talán meglepően hangzik — a közállapotokat az utolsó években s kivált a szabad választások óta erőteljesen tisztulónak látom. E több szakaszban végbement, végbemenő tisztulásnak természetesen volt előjátéka...

/

Uj emberek felül, új remények lenn

A histórikus-házelnök közelmúlt történelmünk filmkockáit idézi. Az Illyés-poémát, az Egy mondat a zsamokságról-t, amely művészi erővel hitelesíti a tényt: diktatúrában csak olyan értelemben lehet tisztaság, mint a viszonylag jól takarított börtönben, a konszolidált vallatószobában vagy siralomházban. Hozzáteszi, hogy a diktatúra különböző szakaszaiban a zsarnokság más-más távolságra volt a tisztaságot megérlelni képes köz- életiségtől. Egyes vonatkozásokban legtávolabb éppen akkor, amikor már válságát élte, s — ahogy fogalmaz — „a jövőt lesők egy része már gyűjtötte a jópontokat az átmenetre...”

— A múltbeli szerep megtagadásának és a jövőre készülésnek is hosszú a lépcsősora — fejtegeti. — 1956 számos fejleményét és számos szereplőjének mozgását már meghatározta az a körülmény, hogy sokan akkor döbbentek rá: talán mégsem így lesz az idők végezetéig... Ez pedig tagadhatatlanul odavezetett, hogy a moralitás és a hatalom konfliktusában a hatalom oldalára való helyezkedés mellett — ilyen vagy olyan meggondolásokból — megjelent az erkölcs követelményeivel való számvetés is.

Napjaink morális előképét vázolva Szabad György elmondta: 56 sokkhatása megrázta a diktatúrát olyan értelemben is, hogy többé sem a világban, sem Magyarországon nem lehetett ugyanaz, mint annak előtte volt. Itthon lazítani kellett a láncokon, a politikai óvatosság új elemei tűntek fel, s a robbanás megismétlődésétől való félelem jegyében keresni kezdik a nép jobban tartásának feltételeit is. A helyzet ahhoz volt hasonlítható, mint amikor a börtönben, koncentrációs táborban javítanak a koszton, s a fegyőröket még büntetik is, ha a „megengedhetőnél” szigorúbbak...

— Ilyen körülmények között a közember — aki csak az őt közvetlenül érő hatások alapján ítéli meg a közéletet, s aki a szabadság világáról csak a régiek nosztalgiázásából kap hírt — a változtatásokat, a rendszer korrekcióit a rendszer reformja reményének tekinti és erkölcsösnek ítél minden olyat, ami a diktatúrát elviselhetőbbé teszi.

— 1987-ben kezdődik és 1988—89-ben teljesedik ki az a szakasz, amikor valami már érzékelhető arról, hogy a rendszer reformját sejtető közéleti törekvés ígéretes versenytársra talál s ez a rendszer felszámolását ígérő lehetőség. A látóhatár peremén megjelenik az a remény, hogy amit Nyugatról hallottak — valóra válhat, ha a rendszer korrekciója helyébe a rendszer fölszámolása lép.

— Ez magyarázza azt, hogy az első szabad választásokon

— az előkészítésnek, a közéleti szereplők megválogatásá- nak, a pártok szelekciós tevékenységének és a választók ismeretszerzésének oly rendkívül rövidre szabott időszakában — a szavazók jó 90 százalékban új embereket küldtek a parlamentbe. Új emberek felül, a közélet porondján — új feltételek és remények lenn... Ez az a szakasz, amikor a szülőanya kínjai, fájdalomkiáltásai között — annyi halott gyermek után, nem elsőszülöttként— megszületik a nagy jövőjű gyermek, a magyar demokrácia.

„Csak” disztingválni!

— Ebben a történelmi szituációban éri hazánkat a térség régi rendszereinek összeomlása, annak minden megrázkódtató következményével, és megérlelődik természetesen az átalakulás követelménye. Tudnivaló, hogy a korhadt gerendák lebontása — mint a városrendezés valóságában is — sokkal nehezebb, olykor sokkal veszélyesebb, mint egy új építmény emelése.

— Mindez azonban közvetlenül nem magyarázza azt, hogy megszaporodtak a társadalom, a gazdaság és a politika legkülönbözőbb színterein az erkölcsi normákat sértő jelenségek.

— Hadd emlékeztessek rá: Magyarországon a most elhunyt Antall József volt az első és egyetlen miniszterelnök, akinek kormányzása idején egyetlen embert sem végeztek ki. Ez, ha úgy tetszik, a halálos ítéletet eltörlő jogszabály következménye. De látni kell: ez a nagyon humánus intézkedés

nem feltétlenül népszerű. Jómagam is rendre kapok leveleket, amelyeknek írói a halálbüntetés visszaállítását, a sokkal szigorúbb ítélkezést szorgalmazzák. Okkal kérdezhető: miért viszonyulnak így az emberek az átalakulás idején tapasztalható bűnözéshez?

— Egyfelől természetesen azért, mert valóban van bűnözési hullám. A terror eszközeinek felszámolása egyebek közt azzal is jár, hogy a bűnöző kevésbé fél a megtorlástól, hiszen az emberi jogi törvények a védelem korábban nem ismert lehetőségeit nyitják meg számára. S megtapasztalva a jogállamot — e lehetőségekkel vissza is él. Másfelől régiónk átalakulása, a határok átjárhatóbbá, sőt átjárhatóvá tétele odavezetett, hogy szökött fegyencek, katonák, nemzetközi bűnszövetkezetek szintén élnek a számukra adott vagy kínálkozó lehetőségekkel.

— A kérdés azonban nem elsősorban az, hogy nekünk mindez jó-e vagy rossz? Hanem az: visszatérjünk-e emiatt a határzárak rendszeréhez, az utazási tilalmakhoz, stb. vagy próbáljunk „csak” disztingválni. Nos, a mai kormányzat ez utóbbit választotta.

— A jelen problémái elől való kitérés szándéka nélkül is föl kell azonban tenni a kérdést: vajon a mai politikai közéletben több-e az erkölcsileg kifogásolható motívum, mint volt a másikban? Ne feledjük: á közvélemény számára a világos megítélést sajátos optikai csalódás nehezíti. A régi rendszerben ugyanis a nómenklatúra bűneinek elpalástolására kialakult egy finom, majdnem tökéletesen záró mechanizmus. Egy-egy botrány kiszüremlett rajta — az is inkább már csak a fellazulás időszakában —, minden más a párnázott ajtók mögött vagy börtönben, kínzókamrában, vesztőhelyen ért véget. Volt persze, aki megúszta az ejnyeejnyével, volt, aki pártmegrovásban részesült, s volt, akinek vétkeit talán csak az objektív történetírás fogja föltárni. A politika az emberek számára a jól szervezett függöny-fölleb- bentés színházi alkalmaira, a néppel való azonosulás előadásának jelenetsorára korlátozódott. Az eltérés ettől olyan ritka volt, mint a hamis hang az opera színpadán... S ha mégis megesett, azonnali süllyesztő és megfelelő zenei effektus volt a kompenzáció.

Vegyes kép a közélet színpadán

— Ilyen előzmények után a közvélemény hirtelen és váratlanul szem- és fültanújává válhatott annak, hogy a túlnyomó részükben tisztességes, jó szándékú, illemtudó, magukat demokratáknak tartó emberek a hitük szerinti igazságért nyílt színen vitatkoznak. Sőt — hajba kapnak és nem átallják indulatos szavakkal is rongálni egymás idegeit. Vagyis a pártközponti döntéseket művitákban helybenhagyó álparlament helyett a demokrácia szokásos élete került — szinte átmenet nélkül — a képernyőre. Olyan közönség elé, amelynek tudatában egyfelől a pártállam an- ti-parlamentarizmusa élt, másfelől a korábbi diktatúra parlament-ellenessége. Nem meglepő, hogy mindez még az 1944-ben az ellenzéki pártokat betiltó, majd ellenük a terror eszközeit alkalmazó diktatúrát és a nemzeti egységet a parlamenttel konfrontáló nyilas gyűlés eszmebódulatát megismert emberek számára is megdöbbentő volt.

— Voltak és vannak azonban a törvényhozás életében olyan közjátékok, vitaszakaszok, amelyek stílusukkal és tartalmukkal egyaránt ártanak a törvényhozás hitelének és presztízsének.

— Ahogy említettem: a pártoknak és a választóknak egyaránt kevés idejük volt 90-ben a szelekcióra. Érthető tehát, hogy a közélet színpadán megjelentek a parlamentáris követelményekhez nehezen alkalmazkodó — vagy alkalmazkodni nem is akaró —, tapsra, feltűnésre, poénkodásra vágyó személyiségek is. Jó alkalmat kínálnak az antiparlamentáris erőknek, hogy rájuk — az összességében törpe kisebbséget alkotókra — utalva próbálják lejáratni a parlamentet és mindazt, amit a parlamentáris demokrácia jelent.

Egymás lejáratása

— Az anyagi természetű visszaélésekről, jogtalan előnyszerzésekről szóló hírek azt sugallják, hogy az erkölcsi környezetszennyeződés a közélet felsőbb régióit is veszélyezteti.

— A reális megítéléshez figyelembe kell venni, hogy az újonnan alakult vagy újjáalakult pártok közötti harc nem mentesült az egymás lejáratására irányuló törekvésektől. Ennek jegyében sötét anyagi manipulációkkal, korrupcióval, visszaélésekkel vádolták egymást, s a dolog természetéből fakadóan e vádak nagyobb hányada a kormánypárti oldalon elhelyezkedő politikusokra hullott.

— Úgy vélem, a közéletben szerepet játszók, közéleti pozícióba jutottak esetében szinte a világ minden szabad országában fölharsanó vádakról van szó, amelyeket úgy általában elhárítani nem is igen lehet. Ezek kapcsán azonban felfogásom szerint etikai követelmény az, hogy a vádoló pontosan nevezze meg, hogy kit és mivel vádol. S amennyiben a felrótt cselekedet a jogállam jogszabályaiba ütközik, vállalja vádjának jogi útra terelését is.

— Jómagam egyértelműen erkölcstelennek és bebizonyított vád esetén lemondatandó- nak tartom azt a politikust, aki jogszabályokat sértő, büntetendő anyagi visszaélést követ el. Nemcsak gondolom, hanem ha kell, minden szinten és fórumon képviselem is, hogy a politika ilyen szereplőit minden kedvezés és elnézés nélkül marasztalják el. De ugyanilyen követelménynek tartom, hogy ilyen vádak általánosságban ne hangozhassanak el, s hogy a médiumokban — konkretizálás nélkül — ne legyen helyük! Tehát a rágalmazás, a becsületsértés, az alaptalan vádaskodás épp úgy nyerje el a jogállam jogszabályai szerinti büntetést, mint adott esetben a vétkes tett, a bűn és a visszaélés.

A demokrácia próbatétele a választás

—- Tapasztalatom szerint sunyi vádaskodással, a rágalomárián túltevő mocskolódással sajnos tele van a közéletünk, de nagyon kevés konkretizált, személyre szóló, bizonyítékokkal alátámasztott vádemelést ismerek.

— Személy szerint egyébként amellett vagyok — s örömmel mondhatom, a választott tisztségviselők között e téren nem állok egyedül —, hogy kormányzati oldalról több kezdeményezésre van szükség a közélet megtisztítására, minden visszaélés földerítésére, bizonyítás esetén pedig a kemény megtorlásra.

— Szilárd meggyőződésem, s ezt nagyon sok múltbeli tény ismeretében állítom, hogy mai közéletünkben megközelítően sincs annyi korrupció, hatalommal való visszaélés, kapzsiság és harácsolás, mint amennyi a múltban — akár a lakásügyek és egyéb, az anyagi haszonszerzés kategóriájába tartozó ügyekben is — retrospektiven bizonyítható lehetne, noha elévülés, amnesztia és egyéb okok miatt ma már nem büntethető. Azt hiszem, a tények ilyen fajta szembesítése korunk és sajtójának még meg nem oldott nagy feladata. De morális kötelesség és ki nem használt lehetőség is — a nemzet közéleti erkölcsének javítása érdekében.

— Elnök úr, már jócskán bennjárunk a választási kampányban. Lehet, épp ennek részeként fogalmazódik meg, hogy a vezető politikai erőknek nem igazán szívügyük a választások normális időben és rendben történő megtartása.

— Azt tartom, hogy a demokrácia próbatétele és legfontosabb intézménye az időről időre periodikusan bekövetkező választás, amelynek törvényes lebonyolítása az átmenet, a demokrácia legitimációja. Demokrácia csak ott van, ahol a népakaratot kétség- bevonhatatlanul tükröző választás lehetősége fennáll és lefolytatása megtörténik! A demokráciának, minden demokratikus erőnek — legyen bármilyen következménye az illető pártra, irányzatra — több mint illemtani követelménye: létérdeke a választások egyértelmű tisztasága és — mint nálunk is lesz—törvényes időpontban és módon való lebonyolítása.

— Nagyon bízom benne, hogy a pártok között eddig létrejött megállapodások és a reményem szerint ehhez történő csatlakozások — s netán a további biztosítékokat megteremtő kiegészítések — hozzájárulhatnak ahhoz, hogy érvényesüljön a magyar parlamentáris demokrácia, amelyet a diktatúrákat megdöntő országokban viszonylag a legmagasabb szintre emelkedettnek ítélnek a szabad országok megfigyelői. Más szóval: bízom abban, hogy a következő parlamentnek senki sem vetheti joggal a szemére, hogy nem a népakarat kifejezője. A népakaratról pedig remélem, hogy választásról választásra haladva egyre nagyobb és egyre körvonalazottabb erkölcsi igényt támaszt azokkal a pártokkal és személyekkel szemben, amelyeket és akiket képviseletével bíz meg a magyar átalakulás és Magyarország felemelkedése érdekében — fejezte be nyilatkozatát Szabad György.

Bajnok Zsolt Ferenczy Europress