Békés Megyei Hírlap, 1993. december (48. évfolyam, 280-307. szám)

1993-12-24-26 / 301. szám

1993. december 24-26., péntek-vasárnap KARÁCSONY Hajdani hadifoglyok vallomása pokolról, szenvedésről, kitartásról, „titkos” karácsonyokról A fiatalságuk egy szeletét rabolták el tőlük , Nádfedél,faluvég, Eljutok-e haza még? Vár otthon rám az édesanyám, Visszavár szép magyar hazám.” Régóta gyötör egy személyes emlék. Egy adósság nagyapámmal szemben, akit nem ismertem, nem ismerhet­tem. A második világháború végén esett hadifogságba, és soha nem tért már haza. Hiába várta itthon feleség, fiatal gyermek, szülőit, barátok, nem láthatta őket. Kósza hírek jöttek he­lyette, hogy az utolsó pillanatig re­mélt, bizakodott, de a szervezete fel­adta, meghalt, névtelenül pihen vala­milyen tömegsírban, távol a hazájá­tól, a családjától. Megfogadtam, hogy egyszer, talán képzeletbeli koszorú­ként, egy írással adózom emlékének és a többi elhunytnak. Beszéljenek hát a túlélők, akik dacoltak faggyal, éhséggel, betegséggel és kibírtak hosszú hónapokat, éveket a hadifog­ságban. Fiatalságuk egy nagy szeletét rabolták el tőlük, és ezt elfelejteni nem lehet. Nekünk, az unokáknak sem. Kovács György, Markos János, Lehoczky András, Jacsek György és Szlancsik Mihály, öt Békés megyei egykori hadifogoly szól elesett nagy­apáink helyett pokolról, szenvedés­ről, kitartásról és arról, milyen érzés a Mennyből az angyal-t énekelni, elsír­ni becsempészett fenyőgallyon díszel­gő konzervdoboz-darabok, pufaj ká­ból kitépett bélésfoszlányok mellett. Kovács György „Konzervdoboz-darabkákat és pufajkából kitépett bélésfoszlányokat aggattunk a fenyó'gallyakra” — Tizennyolc évesen, leventeként estem fog­ságba 1945 májusában és kerültem három évre Kijev mellé, Darnyicára. De amíg egyáltalán oda eljutottunk... Volt olyan, hogy öt-hat nap alatt 140 kilométert gyalogoltunk szakadtán, fáradtan, pocsolyából ittunk, ha egyáltalán ezt is hagyták, és, nem lövöldöztek figyelmeztető- leg a levegőbe, nem lökdöstek vissza a sorba. A táborban fűtetlen raktárakban aludtunk desz- kapriccseken, és akinek fekvőhelyül fűrészpo­ros zsák jutott, királyi kényelemben érezhette magát. Vasútépítésnél, romeltakarításnál dol­goztunk, de a szovjet újjáépítés kirakatpolitiká­jába is betekintést nyerhettünk Maximenko vil­lámkőműves által. Mínusz 25—28 fokos hideg­ben falazott és az egész országban mutogatták, hogy hat óra alatt rakott fel 11 ezer téglát. Persze, azt már nem tették hozzá, hogy a hadi­foglyok melegítették neki a vizet, homokot, hogy amit mások falaztak fel, azt is neki írták jóvá. Ez a szemfényvesztés, csalás akkoriban minden területen hódított, más kérdés, hogy a lakosság mit hitt el belőle. Nem felejtem azt sem, miként jutottam csajkához, kanálhoz, hogy a korpa- és zablevest, néha-néha a csalán­levest magamhoz vehessem. Kétnapi kenyér­adagomért cserébe gyártotta egy bádogos tár­sam, lopott alumíniumból. Olyan ez, mintha ma 20 ezer forintot adnék egy fazékért. Állandóan azt hajtogatták az őrök, hogy „Szkoro damoj!”, azaz hamarosan mentek haza, persze ha rossz kedvük volt, azt mondták, örökre itt maradunk. A karácsony? A görög keleti naptár szerint január7-ére esett, így ők nem ünnepeltek. Mi az erdőből csempésztünk be fenyőgallyakat. Összekötöztük egy rúdra, konzervdoboz-da­rabkákat aggattunk rá, és pufajkából kitépett bélésfoszlányokkal díszítettük, aztán eléne­keltük a Mennyből az angyal-t. Amikor haza­tértem. az tűnt a legfurcsábbnak, hogy a család­tagok körbejárnak, néznek, mintha nem ismer­nének. Igaz, kopaszra borotválták a fejem, a száraz kenyértől kitörtek a fogaim. Nekem is akadtak különös dolgok. Disznót tartottunk, és amikor vittem a moslékot, nem értettem, hogy adhatnak ilyen étket sertésnek. A ruháimon is elcsodálkoztam, hogy ezeket nekem ezután vi­selni lehet?! Jacsek György „Titokban, az első futamban lámpák helyett karácsonyfadíszeket gyártottak” 1945. január 17-én Pesten estem fogságba 20 évesen, majd három és fél évet húztam le Moszkva mellett. Öt percen, a lányok lassúsá­gán múlt, hogy rám találjanak egy kollégium­ban. Ha időben lelépünk, talán visszajutok Csa­bára, és megúszom. Ehelyett egy „kirakatláger­be” kerültem, ahol fűtés, fürdési lehetőség is biztosított volt. A vagongyárban dolgoztam és később, mivel tótul beszélek, tolmácsként „al­kalmaztak”. Soha nem felejtem, hogyan zabrál- ták el mindenünket, pénzt, órát, ruhát a zuglói gyűjtőhelyen az oroszok, hogyan aludtunk a hó leple alatt egy tyúkfarmon. A begyűjtésre jel­lemző sztori, hogy ha az őrök nem tudtak elszá­molni a létszámmal — mondjuk szökés miatt —, berángattak a vagonba házak udvaráról férfiakat, illetve vasutasokat. A karácsonyról eszembe jut. hogy dolgoztak hadifoglyok a moszkvai lámpagyárban, és egyszer titokban az első futamban lámpák helyett karácsonyfadí­szeket gyártottak, hogy „külsőleg” is méltóan ünnepelhessünk. Lehoczky András 1944-ben, Bergenbelsenben estem 22 évesen angol fogságba. A parancsnokunknak és egy angolul jól beszélő papnak köszönhetően olyan megállapodás született az angol egység vezető­jével, hogy „kikerülnek” bennünket és Bergen­„Fenyőfát, díszeket kaptunk kávéért cserébe a német lakosságtól” belsenben maradunk fogságban. Az egykori német katonai tisztiképzőn szállásoltak el bennünket, én a konyhán dolgoztam, tehát nem panaszkodhattam, hogy a legsanyarúbb sors jutott nekem. Porcelántányérban kaptuk a főtt krumplit és a savanyú káposztát, ha az angol parancsnoknak pontosan vittük tejes .teáját, em­berként bánt velünk. A jó világ addig tartott, amíg szökést nem kíséreltünk meg. Egy teher­autót szereltünk fel három hordó benzinnel és heten nekivágtunk. Több nyelvet ismerő csapat jött össze, de rossz előérzetünk támadt, talán meg is ijedtek néhányan, így feladtuk magunkat egy angol támaszponton. Úriember viselke­désükre jellemző, hogy nem büntettek meg, visszavittek oda. ahonnan elindultunk. Igaz, a konyháról a koncentrációs tábor hullaszállítói közé kerültem, de itt is biztosítottak védőfelsze­relést számunkra. A németek mielőtt elme­nekültek, 6 ezer embert kiéheztettek, majd mér­gezett kenyérrel etettek meg. A karácsonyt mi igazi fenyőfa mellett ünnepelhettük 240-en. Amikor ugyanis visszakerültünk tizenketten a konyhára, könnyen hozzájuthattunk a kávéhoz, amiért a német civil lakosság mindent megtett. A kávé volt a valuta, cserébe adtak fenyőfát, díszeket. Markos János „Amikor kiengedtek, első dolgom volt, hogy friss, magyar kenyeret egyek” Budán, harc közben estem hadifogságba 21 évesen. Mivel csendőrzászlóaljba tartoztam, megbélyegzetten kerültem Odesszába. Levet­ték a csizmámat is, zsákba takart lábbal hagy­tam el a hazát. Favágóként és útépítőként dol­goztam, de utóbbinak története van. Egy dísz­századot hoztak létre propagandából az odesszai táborban, markos legényekből, és az a hír járta, ők hamarosan hazamennek. Mivel a válogatásnál nem voltam ott, néhány társammal lefizettük a parancsnokot, hogy bevegyenek bennünket. Kiderült: hazamenetel helyett az útépítés várt ránk. Megfizettük a sorsunkat. Az őr szóról valami más is eszembe jut. Mindegy volt, ki csendőr, gátőr, mezőőr, rendőr, az őr benne szerepelt, minimum öt év hadifogság. Nekem a táborban is járt a szám, nem tűrtem, ha leköpdöstek, kaptam is verést bőven. Csak az első öt ütés fájt, a többi puffogott, már nem éreztem. Hogy szökni próbáltam-e? Olyan fo­goly nemigen akadt, aki meg ne próbálkozott volna ezzel, vagy legalábbis a gondolatával. A példák azonban visszafogtak, mert előttünk vertek agyon elfogott társakat, az őrök presz­tízskérdést csináltak ebből. Az élelemhiány is gátolt, hiszen a civil lakosságot is megfenyeget­ték, hogy ha segítenek, nem ússzák meg. A nagy távolságok miatt is meggondolandó volt a szö­kés. Csak többen lehetett belevágni. Én egyszer jutottam el a kivitelezésig, de a társam meggon­dolta magát. Az otthoniakkal vöröskeresztes lapok által tartottuk a kapcsolatot, de erre is csak egy-két év után nyílt lehetőség. Semleges témákról lehetett írni, másképp visszatartották a levelet. Különös, de a legfájdalmasabb kará­csonyt akkor éltem át, amikor hat év után haza­tértem. Ahelyett, hogy megcsókolhattam volna a magyar anyaföldet, ávós szuronyok kíséreté­ben a Mosonyi úti laktanyába zártak. Itthon voltam, mégis börtönben karácsonyoztam ami­att, hogy hajdan csendőrök közé osztottak be. Népellenségnek, hazaárulónak tartottak. Ami­kor kiengedtek, első dolgom volt a Keleti pálya­udvaron, hogy friss, magyar kenyeret egyek. Szlancsik Mihály „Akik kibírták, azok sem felejtenek, mert ezt nem lehet elfelejteni” FOTÓ: FAZEKAS FERENC Egy év egy hónapot töltöttem hadifogságban Donyeck mellett. Ha visszagondolok, most is beleborzongok, hogy 1200 hadifogoly közül télen négyszázan maradtunk meg. A többieket, mint a lisztes zsákot kupacba rakták, és hatal­mas gödörbe ásták el. Mindig döntések elé kerültünk és sokszor nem sikerült a legjobb lehetőséget választani, mert furfangot, csapdát sejtettünk. Például egyszer felsorakoztattak és azt mondták, álljon elő, aki beteg, hamarosan hazamehet. Nem mertem jelentkezni, mert azt hittem, ez a véget jelenti. Kiderült: akik kiáll­tak, tényleg hazajöhettek. Aztán hadifogoly­szanatóriumba vittek és egy újabb váratlan so­rakozó után azt mondták, vöröskeresztes irány­vonattal elindulhatunk. Napokig tartott, amíg összegyűlt a csapat, izgultunk, lestük, hogy jó irányba megy-e a vonat. A rengeteg megállás is idegölő volt, de végül csak hazakeveredtünk. Hadifogolytársaim nevében is kijelenthetem, hogy fasisztának, banditának neveztek bennün­ket a szovjet táborokban, a propaganda ontotta, hogy mi vagyunk az okozói a pusztulásnak, a veszteségeknek. Gyűlöltek hát a civil lakosok is bennünket. A hideg, az éhség, a betegség, a félelem mellett ezzel is meg kellett birkóznunk, hogy éljünk. Távol a hazától, a családtól, de mindig reménykedve, látjuk még az otthonun­kat. Akik kibírták, azok sem felejtenek soha, mert ezt nem lehet elfelejteni. Nyemcsok László

Next

/
Thumbnails
Contents