Békés Megyei Hírlap, 1993. december (48. évfolyam, 280-307. szám)

1993-12-20 / 297. szám

MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM

1993. december 20., hétfő

A kék és lila gőzök-ködök mögött a semmi ásít

Mit árul el rólunk az íráskép?

Fény adóként ismerhettük meg az elmúlt évben a könyvíró, országszerte tanfolyamokat vezető Biegelbauer Pált Békéscsabán. A nemzetiségi klubházban nemrégiben ezúttal írásképelemzéssel foglalkozott. A testet-lelket megmutató szakterületről és más, titokzatosnak tűnő dolgokról adott interjút lapunknak.

Biegelbauer Pál: A grafológia által a valódi intimitásba nem lehet betekinteni fotó: fazekas ferenc

— Miért nevezi tevékenységét írásképelemzésnek, nem azonos a grafológiávál?

— A grafológia szóban benne rejlik a tudomány kifejezés, az írásképelemzést nem tekinthetem ennek. Nem felel meg a felvilágosodás kora óta tudománynak nevezett ismérveknek. Tudománynak csak azt tarthatjuk, ami egzakt és mennyiségiesíthető. Amióta a kibernetika tudománnyá vált és ami számítógépen leképezhető, az valóban egzakt. Több kísérlet is volt arra, hogy az íráskép elemzését számítógépre vigyék, de így erről érdemi információt nem lehetett elmondani. Általános ismérveket igen — sokan ennek is örülnek —, de azt, amit az írásképelemzés takar, nem. Ha az agyat komputernek tekintem és a jelenlegi miniatürizálás szintjén próbálnám szimulálni az agyműködést, ahhoz földgömbnyi tér kellene. Nincs olyan számítógép, amely képes lenne utánozni az agyműködést.

— Mit mond a hozzáértőnek az íráskép?

— Az írásképből nemcsak a személyiségjegyekre, karakterjegyekre, hanem a testi állapotra, tehát a testi-szellemi adottságokra lehet következtetni. Nemcsak az adottsághalmazra, hanem a pillanatnyi állapotra is. Az írásképelemzés állapotleltár a jelenről és a tendenciákról.

—Irásképvizsgálattal régóta foglalkoznak. A szakterület iránt érdeklődők milyen irodalmat találnak?

— Nagyon gazdag és igen jó irodalmat. Mindazonáltal amit ma tudunk, annak nagy hányada messze nincs könyvben lefektetve. Az írásképelemző vagy grafológiai iskolák — igen sokféle van — a maguk megközelítésmódján jól tükrözik a pszichés adottságokat, a jellemet. A testi adottságokra vonatkozó irodalom viszont rendkívül szegényes, mindig az érdeklődés perifériájára szorult. A békéscsabai hallgatókkal inkább a testi adottságok tükreként nézzük az írást. Módszerem nem az, hogy ez vagy az a vonal- vezetés mit jelent. Szempontokat adok, melyekből nincs is sok. Ha így figyelik ezután az írást, bármilyen grafológiai könyvet vesznek kézbe, azok nem mondanak újat. Sok tanítványom van, nagy grafológusok is eljönnek előadásaimra, mert megközelítési módom más, mint a könyveké.

— Ez a saját koncepció hogyan alakult ki?

—Volt egy jó mesterem, akinek úgymond a lábainál ültem évekig. Természetgyógyászati, diagnosztikai és terápiás módszereket tanultam nála. Egyik diagnosztikai módszere volt az írásképelemzés. Úgy tanított, hogy szinte csak szempontokat adott. Aki rádöbbent az

összefüggésekre, a tudás örökké az övé maradt. Amit magunk fedezünk fel, az a sajátunk, míg amit más készen tálal, jóllehet csak megjegyezzük. Az

összefüggések felismerése után a szakirodalom következett, ami az utóbbi évekig nem volt hozzáférhető, csak a két világháború között megjelenő könyvek. A legtöbbet az igen jó német szakirodalomból tanultam, kevesebbet az angolból és az oroszból.

— Az emberek nem szeretik, ha más rájön, ki kicsoda.

— Mindenki fél attól, ha valaki betekint intim szférájába. De megnyugtathatok bárkit, a grafológia által a valódi intimitásba soha. Kétségkívül sok dolgot meg lehet mondani. Olyasmit is, melyre az illető nem gondolt vagy téveszméi vannak! A leggyakoribb téveszme, hogy sokan gyengének tekintik magukat. Holott nem így van. A valódi erős egyéniségek mindig csöndesek, halkak és alig mondanak nemet. Ha igen, olyan, mintha betonfalba ütköznénk. Aki állandóan nemet mond és határozott egyéniségnek tűnik, az mindig a gyenge személyiség ellentétes látszata.

—A mondás szerint: aki kiabál, az fél.

— így van. Az írásképből valóban megmondhatók a testi, a pszichés adottságok, azok állapota: itt a grafológiai irodalom illetéktelenségbe megy át, amikor bármiféle erkölcsi vonatkozásokat meg mer állapítani. Annyit például lehet, hogy valakinek kiváló kommunikációs képességei vannak, hogy ragyogóan tud kapcsolatot teremteni. De azt már nem, hogy

bolti eladó-e, gyóntatópap, orvos vagy világszélhámos. Nyugodt szívvel és lélekkel nem lehet állítani, hogy adottságát mire használja valaki. Az írás csak ezekről tanúskodik. Adottságait pedig jóra és rosszra is használta már az ember. Ha valaki becsületesen általában a jót választja, kis dolgokban nem egyszer a rosszat. Tehát íráskép alapján erkölcsi ítéletet mondani óriási felelőtlenség! És nem is igaz. Az írásképismeret haszna nem elsősorban mások adottságainak felismerésében, hanem valaki önnön maga értékének megismerésében rejlik.

—-Hogyan lehet írásból testi dolgokra következtetni?

— A jelek rajzolatában benne van a tudattalanul ábrázolt probléma. Mindig az egész írásból indulunk ki, minden egyes jelnek csak az egész összefüggésében van jelentéstartalma. Kiolvashatók belőle betegségek, de akár szeretkezési szokások is. Ugyanazt a jelet használhatja — elnézést a hasonlatért —a kéjgyilkos és a szent, hiszen mindkettő ösztöntöltése a nagyon erős érzelmi állapot átélése. Aki jól tud szeretkezni, az egész személyiségét átadja — nagyrészt lelki kapcsolat a testi.

—A test és lélek határán mit állapíthat meg a természetgyógyászat?

— Diagnosztikai módszere háromféle. Az egyik, hogy a rész mindig magában hordozza az egészet. A test legelemibb egysége, a sejt valamennyi információ birtokában van. Átfogó analízise még várat magára. Vannak testünknek kitüntetett részegységei, amelyek jól meg- fejthetően magukkal hordoznak tényeket. Mindent tükröz a lábfej, a fej, a nemiszerv, a mellbimbók, a kézfej. A fejen is

tükrözi a testet a fül, az ajak, az arc, a szem szivárványhártyája, a fogsor... A másik csoport arra alapul, amikor kivetítünk magunkból valamit: egy ceruzát például mindenki másként farag meg. A leggyakoribb ki- vetülés többek között az írás, a rajzok. A harmadik titokzatosan hangzik: bioenergia... Az anyagcsere során a lebontott anyagból energia szabadul fel. Ez nemcsak a testi funkció fenntartására elegendő, árasztjuk is magunkból. Mindenkinél így van. Mintegy burok vesz bennünket körül, ami nem azonos a kék, lila ködökkel, gőzökkel. Az ilyen misztifikálás mögött a semmi ásít. Lehet diagnosztizálni a bioenergiával, ha „átlépem” a burkot és a másik teste fölött áthúzom a kezemet. A meleg-, hideg-, fény-, hang-, illat-, nyomásészlelés érzékszervi hallucinációk, hiszen például a hőmérséklet ugyanaz, mutatja a hőmérő. A mégis karakteresen érzett dolgok használhatók, ha valaki tudja, mit jelentenek.

—A kék-lila gőzökről mégis hallani.

— Ez az elvarázsolt értelmiségiek hülyesége. A természet- gyógyászatban természetgyo- gyósoknak nevezem azokat, akik a ködöket emlegetik. Sejtelmük sincs a keleti filozófiák szemléletbeli másságáról, a jól hangzó szavak mögött nem tudják, mi rejlik. Hosszú időt igénybe vevő tanulmánysor végén megsejti az ember... Vallás- filozófiát is tanítottam egyetemeken és tapasztalhattam, olyanok beszélnek a keleti filozófiai szemléletmódról, akik még a nyugatit sem ismerik.

— Ón szerint bioenergiával lehet gyógyítani?

— Lehet, de mivel itt energiaátadásról van szó, kell a hozzáértés, nem elég a jó szándék. Mert bioenergiával ugyanannyit lehet rontani, mint használni. Nincs jó erő, vagy rossz erő—erő van. Boldog, boldogtalan cselekszik bioenergiával, és sajnos azt kell mondanom, nagyrészt többet ártanak, mint használnak.

Szőke Margit

Vagabund üzenet a magyarságról

Sarusi Mihály békéscsabai író rendhagyó útiregénye

A Vagabundkorzó őszinte hangjára negyed századdal ezeló'tt nem volt kíváncsi senki fotó: fazekas ferenc

„Minél többet látok, annál jobban szeretem hazámat. Ez a feszt visszatérő végső következtetés. Bármi idegeny csodába merítkezem, bármi otthon soha föl nem lelhető szépségbe mártózom, feszt MAGYAR- ORSZÁG jut eszembe, vagyis hát az OTTHON, hogy mennyire szeretem, soha-soha el nem hagyom. Hogyhát én már mindörökre magyar vagyok. MAGYAR. Másnak: torkig.”—írja a békéscsabai író legutóbb megjelent könyve, a Vagabundkorzó első kötetének vége felé. A nemzedéktárstól (az egykori iskolatárstól) már-már sajgó hazaszeretete felől érdeklődtem először.

— A mi korosztályunkat internacionalista szellemben nevelték, a hazaszeretetei azonosnak tartották a nacionalizmussal, ezért beszélni sem volt ajánlatos róla. Négykötetes műved első darabja már a hatvanas évek végén kész volt, benne az idézett vallomással.

— Nem is vállalta a kiadását senki. Pedig akkori verseimnek, elbeszéléseimnek kiadót keresve ezt is megmutattam a szerkesztőknek, s hiába minősült mind közül a legjobbnak, visszakaptam. Erre az őszinte hangra akkoriban nem volt kíváncsi senki. Bevallom, volt időszak, amikor magam is eldugtam, nehogy valakinek a kezébe kerüljön, mert egyes részek—például a Baltikumról, a

Moszkváról írottak -— akkoriban, de még tíz évvel ezelőtt is nagyon meredeknek tűntek. A hazaszeretetei egyébként a szüleimtől tanultam, s még akkor is azt érzem, hogy a Köröspart a legszebb, ha az eszemmel tudom, hogy nem így van.

—Bár a kiadó könyvednek a Rendhagyó útiregény alcímet

adta, te magad csavargókönyvnek tartod, s a négy kötet azt bizonyítja, hogy valóban mérhetetlen szenvedély űzött, hajtott egyik országról a másikra Alma-Atától Barcelonáig.

— A világjárás vágyát valószínűleg anyai nagyanyámtól, Viki mamától örököltem, magam arra emlékszem, hogy például hatodikos koromban már egész komoly térképgyűjteményem volt, s ma is szenvedélyesen böngészem a térképeket. Mire útnak indulok, már minden a fejemben van, ezért soha nem tévedek el. Az úti céljaimat a lehetőségeim és a kíváncsiságom közösen határozták meg. Először csak kis-Magyarorszá- got jártam be megyéről megyére, majd a történelmi Magyarországot, s ahogy a lehetőségek engedték, elindultam távolabbi tájak felé is.

— S mindenhol a magyarságot kerested, ami számomra Erdélyben, a Délvidéken vagy a Felvidéken még érthető is, az viszont már meglepett amikor Franciaországban járva „a török elől provánszi földre szaladt magyar falvak francia sóhaját” vélted hallani.

— Valóban az érdekel külföldön a legjobban, hogy a fajtám, a magyar ember hogy boldogul. A magyarság nyomát kutatva jobban megismerem egy másik nép életét, mintha csak önmagában próbálnám felfedezni a szokásaikat. A magyarság asszimilálódásának mikéntje alapján ismerem meg a befogadó országot. Azon keresztül nagyon hiteles képet lehet szerezni egy népről, ahogyan a kisebbséggel bánik.

— Csöppet sem voltak veszélytelenek az útjaid, mert stoppal járva, sokszor a szabad ég alatt eltöltve az éjszakákat, ráadásul egy súlyos baleset után, ami sokáig vasmellény hordására késztetett, próbára tetted saját egészséged, de gyakran szúrtál szemet a hatóságoknak is, hiszen ültél fogdában, mint kémgyanús az Ipoly mellett, börtönben Szabadkán, s mégis konokul újra és újra elindultál, mert ahogy írod: „költ ez a portya, gyepűportya Göncöl szekerén, apostolok lován, idegistrángon”.

—A magyar életet kerestem. Az volt a rögeszmém, hogy ezt kell megismernem és másoknak is hírt hoznom róla. Nem lehetek más, mint ennek az életnek az írója. A legtöbb író önmagáról ír, nekem azonban nem magamról kell írnom, hanem a magyar életet felmutatnom másoknak. Nem az én fájdalmaim érdekesek, azok mellékesek. Tudom, hogy a posztmodem stílus korában az én úgynevezett mély magyar írásaim szokatlanok, engem mégis az izgat, hogy mit éreznek határon belül és a határon túl élő magyarok, mit akarnak, mitől érzik jól vagy rosszul magukat.

— Nagyon egybecsengőek a találkozásaid és a végkövetkeztetéseid. Először végtelenül örülsz az egykori magyar településekkel, tájakkal való találkozásnak, becézgeted a Ga- ram-partot, az aranyos Csallóközt, szinte simogatod, magadhoz öleled a csángó vagy éppen ormánsági falvakat, majd elsiratod őket, keserves tort ülsz a boldog felfedezések, rátalálá- sokfölött.

— A fogyatkozásunkra való rádöbbenés mindig megrázó volt. A másik nagy fájdalmam, hogy miért nem képes egyik nép a másikat elviselni. Itt Csabán senkinek sem szúr szemet egy szlovák. Ezért nem tudom elfogadni, hogy a határon túl olyan nehezen viselik el a másságot.

— Könyvednek nemcsak a tartalma szokatlan, formája is. Az első kötet szabadversek, prózaversek sorozata, a többi pedig próza.

— Ez a négy kötet huszonhat év termése, s ahogy közben emberként változtam, változott a stílusom is. Nagy írói hatással volt rám Walt Whitman, az amerikai prózavers mestere, aki megírta Ámerika eposzát. Csavargóregényem későbbi kötetei valamelyest rokonságot mutatnak Jack Kerouac: Úton című könyvével, mert én is csak annyit mutatok fel a bejárt vidékekről, amennyit útközben egy csavargó megláthatott belőlük.

—Ismerve téged, nem nehéz megjósolni, hogy sem a csavargást, sem az írást nem tudod abbahagyni. Várható a Vagabundkorzó folytatása?

— Egy-egy veszélyesebb útról hazatérve bizony megígértem a feleségemnek, hogy többet nem megyek sehova, de az ilyen fogadkozásokat egyikünk sem vette komolyan. Szerencsére folytatódtak az utak és az írások is. Már megjelenés alatt van bizánci utazásom története, amerikai kirándulásomon készült feljegyzéseimet pedig éppen ezekben a napokban csi- szolgatom.

A „hírvivő magyar futár” tehát újra és újra elindul, de nem azért, hogy sznob turista módjára elájuljon a Pireneusoktól avagy Párizstól, hanem szerte a nagy világból — népünk nyomát felfedezve—hazafusson, s hírül adja: mégis csak a békési táj a legszebb, az egyetlen otthon.

Lenthák Márta