Békés Megyei Hírlap, 1993. december (48. évfolyam, 280-307. szám)
1993-12-18-19 / 296. szám
MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1993. december 18—19., szombat-vasárnap „Jöttem, amint jöhettem” Faludy György költő szerint a szépirodalom felelőssége nagy lenne korunkban, de a lehetősége kicsi Budapest, Bécs, Párizs, Marokkó, New York, London, Torontó — és most ismét Budapest. Közben megjárt néhány amerikai katonai kiképzőtábort, megismerte Recsket is; volt költő, szerkesztő, tanár, repülős bombázó és fogoly egyaránt — és mindvégig megmaradt magyarnak. Nemcsak hazánk költészetében, hanem alighanem a világirodalomban is ritka az ilyen kalandos életút, amilyennel Faludy György büszkélkedhet. A nyolcvanhárom esztendős költő kétszeri, több, mint négy évtizedes emigráció után, 1991-ben tért ismét haza. Oda, ahol a műveit hol elítélték, hol elégették, hol elkobozták, hol zúzdába küldték. Őszi orosházi találkozásunkkor feltűnően népes közönséget bűvölt el kedves egyéniségével; tudásával, humorával, megható és példa értékű életkedvével sokunknak szerzett felejthetetlen estét. Lapunknak az olvasói ankét előtt adott interjút. —Kedves Faludy György— vagy ahogyan itt szólítják, Gyuri bácsi —, elsősorban arról kérdezném: hogyan lehet a távolból kitartóan figyelemmel kísérni a haza dolgainak alakulását és oly sok meghurcoltatás ellenére megmaradni hűséges magyar embernek? S milyen a közérzete ma itthon a sokat látott, tapasztalt, bölcs világutazónak? —Negyvenöt évet éltem külföldön: tizennyolcat Kanadában, kilencet Angliában, hetet az Egyesült Államokban, hármat Franciaországban, hármat Ausztriában, egyet Német-, egyet Olaszországban, egyet Málta szigetén. Egy ideig kívülről többet lehetett tudni, mint idehaza, mivel bizonytalan hírek érkeztek kifelé, de azért sokan jártak itt angolok, amerikaiak, franciák, akik hírt hoztak. Magyarország sorsát állandóan figyeltük, és keseregtünk miatta: 1938-tól 1946-ig, 1956-tól 1988-ig. Azt, hogy hazajövök valaha is, remélni se mertem — ugyan mindig vágyódtam rá, ez volt a célom, de nagyon kevesen értük meg. A kijöttek közül — Pá- lóczy Horváth György, Ignotus Pál, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Zilahy Lajos, Márai Sándor — mindenki meghalt. Csakúgy, mint a politikusok: Kéthly Anna, Barankovics István, Nagy Ferenc, Károlyi Mihály. Tisztában voltam azzal, hogy amíg Kádár vezeti a magyar népet, nem jöhetek, vagy esetleg hazaengednek, de nem hagynak szólni. Odakinn azt hittük, eltarthat még vagy ötven évig—sa Nyugattól el is tarthatott volna... 1989-ig semmi remény nem volt, ám azután jött a csoda! A Szovjetunió magától összeomlott, Kádár eltűnt, Grósz is. A szabadsághoz könnyű hozzászokni Jöttem, amint jöhettem, s most boldognak mondom magamat, mert itthon lehetek. S azért is, hogy megérhettem ezt a változást. Az az optimizmus, amit itt a magyarság a nyolcvanas évek elején mutatott, nem volt mindig az enyém; illetőleg, ha azonosulni tudtam az optimizmussal, a mértékével akkor sem. Tudtam, hogy a javulás lassan fog jönni, s nem olyan kellemes körülmények között, mint ahogyan azt az emberek elképzelték. Ugyanúgy persze a Nyugattal szemben is élt a megalapozatlan optimizmus; sokan hit- - ték, hogy ott fenékig tejfel az élet. — Annyi rossz után, ami a magyar nemzetnek kijutott, persze érthető ez a mentalitás. Ezt megéltem 1946-ban is. Hazajöttem és arra gondoltam, hogy öt évszázad után, mialatt a magyarságot az egyik csapás után a másik érte — Mohács, Buda ostroma, a török rabság, a Rákóczi-felkelés bukása, Bocskai, Bethlen György halála és így tovább 1849-ig, 1918 és Trianon —, valami nagyon jónak kell jönnie. S az a nagyon jó soha nem következett be. Mindig bíztam abban, hogy itt majd minden legalább egy kicsit jobb lesz. Nem hittem, hogy azonnal jobb, amihez gyorsan hozzászokunk — mert a jóhoz hamar hozzászokik az ember. Példái a szabadságot mindenki megszokta már. Nem olyan nagy élvezet az, hogy szabadon lehet írni és beszélni; csak az elején volt gyönyörűség. —Úgy érti, hogy ez a jó, amit végül elértünk, még nem az a jó, amit annyi szenvedés és meghurcoltatás után megérdemelne ez a nemzet? — Igen. S van még egy motívum. Olaszországban, ahol majdnem 800 évig idegen elnyomás alatt éltek — hol bizánci, hol spanyol, hol olasz, hol német-római elnyomás alatt —, állandóan rendkívüli volt a szegénység. Az olaszok azonban ezzel keveset törődnek, ha ennivalójuk van, akkor kiülnek a ház elé, boros övegeket nyitnak, a szerény jövedelmű emberek is élvezik az életet. Nálunk viszont állandóan jelen vannak mindenki közérzetében az ország nagy problémái, a költők erről írnak. A nemzet sorsa köz- érdeklődés tárgya, és talán nagyobb közérdeklődésé, mint bármelyik más országban, ami rosszul befolyásolja a magyar optimizmust, éppen az ellenkezőt hozza ki. S az ország általános helyzete mellett eltörpül az, hogy a huszadik század végén olyan állapot van ebben az országban, amihez hasonló jó állapot még soha nem volt. Itt nem volt soha —én emlékszem az ifjúságomra —, hogy emberek ne haltak volna éhen, hogy a munka- nélküliek ne az utcán aludtak volna. Közben súlyos gondok tűntek el; például régen a szegényebb sorsúak egyetemi diplomát szerezni nem tudtak, és mára az akadályok nagy része elhárult. Olyan szórakozási lehetőségek vannak — főleg a rádiónak és a televíziónak köszönhetően —, amilyenekben hatvan évvel ezelőtt senkinek nem volt része. Nem olyan rettenetes a baj, mint ahogyan szeretik lefesteni. Ugyanakkor itt vannak a valódi nagy bajok, amelyekre nem tudunk orvosságot, ilyen például a légszennyeződés vagy az atomháború veszélye. —Mi a tapasztalata: a költő távol tudja-e magát tartani a közéleti, politikai változásoktól? S vajon tisztességesen jár-e el, ha ezt teszi? —Én próbáltam, megvallom őszintén, de nem nagyon sikerült. Mert végeredményben volt, amikor még félig-meddig ment a szellemi ellenállás, mint ahogyan Babits Mihály vagy Kosztolányi, Karinthy vagy Móricz Zsiga bácsi idején. Ok ellenálltak a hatalomnak, beszéltek is ellene. Amikor először elhagytam Magyarországot, 1938 végén, lehetetlen volt ellenvéleményt nyilvánítani. A lapokat, ahova írtam—Magyar Hírlap, Szép Szó — betiltották. Lehetetlen volt kritikát gyakorolni. Világosan láttuk már 1936- ban, hogy a háborúhoz közeledünk, a németek oldalán, s olyan háborúhoz, amit nem lehet megnyerni, csak elveszíteni. Tudtuk, hogy a második nemzeti katasztrófa közeledik, amit az uralkodó réteg (a Gömbös- vagy Imrédy-kormány és Horthy kormányzó) nem tud vagy nem is akar elkerülni, hogy sodródik azzal a rettenetes áradattal együtt. Ez volt az oka, hogy a politika akkor közelebb került hozzám. Később az emigrációban a Szabad Magyar Mozgalomnak voltam a titkára. Nem jelentett ez nagy dolgot, csak azt, hogy próbáltuk menteni, amit lehetett, nem sokat sikerült. // Ok beszéltek, de mi súgtunk — A második emigráció már szerencsésebb volt, mert összebarátkoztunk az Irodalmi Újság szerkesztőivel vagy ismertük őket korábbról, és kértük, hogy nyilvánosan védelmezzék a magyar ügyet. S ők szóltak helyettünk gyűléseken, összejöveteleken, újságokban, mégpedig jó újságokban: a Londoni és a New Yorki Timesban. Ok beszéltek, de mi súgtunk, hogy mit mondjanak. Ennek köszönhetően — miközben a lengyelek vagy az örmények ügye elhamvadt — a világ közvéleménye tudta azt 1989-ig, 32 éven át, hogy mi történt Magyarországon ’56- ban, hogy igazságtalan volt, ami történt. így a külföld bizonyos szimpátiát megőrzött a magyarság iránt. Sikerült néhány ember életét megmenteni, bebörtönzött ellenzékiek feleségeinek segíteni, kádárista vezetőket Nyugaton kellemetlen helyzetbe hozni. Büszke vagyok, hogy mindennek szerény kis részese lehettem. Ha ma itthon körülnézek, bosszant a sok veszekedés és csúfság a közéletben, bosszant, hogy a hatalom emberei a zsebüket tömik. — Ön egyetért azzal a felfogással, mely szerint a rendkívüli történelmi viharokat átélt, tragikus sorsú nemzetek esetében különösen fontos szerepet játszik a szépirodalom, és azon belül a magyarságnál kifejezetten a líra? — Igen. Véleményem szerint az irodalomban a líra a vezető műfaj nálunk, az is volt már Balassi, Berzsenyi és Csokonai óta. Külföldön politikai verset írni — komoly verset, nem ritmust!, — olyat, mint Vörösmarty vagy Petőfi, Ady vagy József Attila, az hagyomány. Az egész nemzet lassanként mögéje sorakozik; nem mindjárt, mert Petőfit éppúgy bolondnak tartották, mint Ádyt és Attilát. Még a nagyon híres, jó Fasori iskolában is, ahova jártam, megve- tendőnek tartotta Attilát a tanár, de mi, diákok nem. A magyar líra általában összefoglalta a nagy történelmi eseményeket, ’48-at, ’49-et, ’56-ot. S ez bizonyos mértékig megy tovább, bár a jelen pillanat nem sok reményre ad okot... — Vajon miért? —- Nehéz megmondani. Egyrészt közös európai, észak-amerikai jelenség, hogy a költészet iránti érdeklődés már sokkal korábban megcsappant, ha nem megszűnt az Egyesült Államokban, vagy Angliában, ahol a líra a 19. században vezető jelenség volt. A politikai líra Shelley, Keats és Byron idejében aktuális volt, ma már nem az többé. Az embereket nem érdekli a politika, azt hiszik, hogy vicclapba való. A költők gyakran túl könnyedén írnak, nincs nagy problémájuk, ezért csekélységekről. Ugyanakkor ha előveszi az ember—mondjuk—Victor Hugo verseit, meglepődik, mert mintha nem is ül. Napóleon ellen születtek volna, hanem Rákosi vagy Kádár ellen! Kölcsönösen fedik egymást a témák, a tárgyak, ha nem is a hangja a versnek, de a lényeg nagyon rokon egymással. — A világirodalom legnagyobbjait fordította magyarra: görög és latin költőket, Villont, Robert Burnst, Poe-t, Baudelaire-t, Rimbaud-t, Schillert, Hölderlint. Miben látja a műfordítás jelentőségét? Különös tekintettel arra, hogy a magyar nyelv — mi bármennyire szeretjük is — nem tartozik a világnyelvek közé, elszigetelt nyelv, sajnos. — Valóban az. S baj az is, hogy amíg a magyar költő általában tud angolul, németül, franciául vagy olaszul, az angol költő nem tud magyarul. Ezt tapasztaltam többször is, például T. S. Eliot-ot vagy Ardent próbáltuk rávenni, hogy magyar verset fordítson. Legtöbben azt mondták, hogy a magyar irodalom nem olyan lényeges, hogy neki érdemes volna fordítással foglalkozni. Fordítsd le, hogy „istenadta”! A nyelvi elszigeteltségen kívül van még a tartalmi elszigeteltség is, amit Magyarországon kevesen tudnak. Egy nagyszerű magyar regényhez —- például amilyen Móricz Zsiga bácsitól az Erdély -—- kell a magyar történelmet tudni, meg az erdélyit. A Háború és békéhez nem kell a napóleoni háborúk, a III. Richardhoz Anglia történelmét ismerni. A mi íróink túlságosan a hazai dolgokkal vannak lekötve. — A fiamat, aki angol professzor és nagyon jól tud magyarul, rá akartam venni, hogy az Erdélyt lefordítsa. Azt mondta, nem tudja, mert úgy van írva, hogy azt nem lehet angolul visszaadni. Nézzük meg! — mondtam. Együtt fellapoztuk az Erdély első kötetének utolsó oldalát a 3. kiadásban, ahol Báthory Gábor ott fekszik Nagyvárad kapujában meggyilkolva, és várja, hogy egy jótett lélek eljöjjön és eltemesse — írja Móricz. Aztán az utolsó mondat: „Ott feküdt az istenadta.” Azt mondja nekem a fiam: „Fordítsd ezt nekem, légy szíves angolra, franciára vagy németre, hogy istenadta!” Nem jön ki belőle soha, ami Móricz mondatában benne van. S ez vonatkozik arra is, hogy a tárgyak, amikről szó van, máshol ismeretlenek. Ajánlottam a fiamnak, hogy fordítsa le az Árvácskát. Az elején olvasható, hogy mikor a Nap felkel, olyan piros, mint a tojás, amikor a parasztasszony a serpenyőhöz veri, és a belseje kifolyik. Azt mondja a fiam: ezt sem lehet lefordítani. Miért? Mert a magyar falusi tojás sárgája valóban piros, de az angol tojásé világos sárga! Tehát ami csak magyar nyelvhatáron belül érthető, az külföldön senkit nem fog érdekeim. A műfordítás mégis fontos, főleg nekünk, mert a világirodaimat így kapjuk, s jobban fordítottuk le, mint bármelyik szomszédunk, népszerűbb is nálunk — nagyrészt Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád fordításainak köszönhetően. A próza- fordítók is maradandót alkottak, a műfordítás nagyszerű irodalmi tett, s nálunk legalább egy évszázada már jól „működik”. S még valami: én már egészen fiatalon rájöttem, hogy amit saját nevemmel nem mondhatok el, mert nem engedik közölni, azt elmondhatom Villonnal. Elvégre Villon francia, ami nála zűrös, az a francia rendőrség dolga — így vélekedett a cenzor, és 1946-ban újra kiadták a fordításomat. Aztán 1948-ban betiltották... — A mai világ körülöttünk bonyolult, rideg, nem éppen ember- és művészetbarát. Ön milyen szerepet, jelentőséget tulajdonít az irodalomnak ilyen korszakban? —Én rendkívüli jelentőséget tulajdonítok az irodalomnak minden korban. Azt, hogy az irodalom jelentősége mára ilyen elkeserítő módon csökkent, azzal magyarázom, hogy ebben a pillanatban az egész világ, de főleg a Nyugat és Amerika áttért arra, hogy minden egyéb helyett pénzt gyűjtsön, szerezzen, harácsoljon és halmozzon. Ugyanakkor a szórakozási szokások eldurvultak. Nem vádolom a televíziót, mert nagy előnyt hozott azzal, hogy az emberek este tudnak mivel szórakozni otthon, nem kell elmenni, nem kell a kocsmában ülni, ott késelni. De a szórakozás általános színvonala kétségbeejtő, bár a hazai rádióban és a televízióban a minőség és a kommersz aránya még mindig jobb, mint például Amerikában. Felelőssége lenne az irodalomnak az ilyen világban, csak kicsi a lehetősége, kevés az ereje, nem lehet mit csinálni. Ma már bármit meg lehet írni, nem vesznek róla tudomást. Veszített erejéből az irodalom, és ez azt jelenti, hogy az ország is igen sokat veszít szellemileg. Borzalmas szó a barbárság, de sajnos századunkra is jellemző. A balkáni és máshol zajló szörnyűségek csakis a civilizáció elmaradása, hirtelen pusztulása, minden szellemi érték félre- tétele következtében válhattak valósággá. A kultúra a történelem során sok népet megakadályozott már a vérengzésben. _ — A költőnek különösen fájdalmas lehet felismerni és kimondani ezt a tényt. — Nem tudok rajta segíteni, pedig szeretnék teljes erőmmel. Legfeljebb annyi lehet a vigaszom, hogy külföldön sokkal rosszabb a helyzet. Valószínűleg az vár ránk is. Amióta a New York Times nem ír verskritikát, azóta az összes lap abbahagyta. Csak akkor foglalkoznak egy verseskötettel, ha az több, mint 100 000 példányban fogy el. Ilyen meg nincs, ha mégis előfordul, az nem vers, hanem a leghitványabb ponyva. Régebben az értéktelen ponyváról a jó lapok egyáltalán nem írtak, most meg azzal kezdik. Ez sajnos általános világjelenség, és félek, hogy nálunk is be fog következni. Igen, korunknak ez a fő problémája, hogy jobban látjuk a dolgokat, mint a múltban, de segítene a bajokon egyáltalán nem tudunk. —Köszönöm az emlékezetes beszélgetést! Niedzielsky Katalin , Jobban látjuk a dolgokat, mint a múltban, de segíteni a bajokon nem tudunk.” FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET
