Békés Megyei Hírlap, 1993. december (48. évfolyam, 280-307. szám)
1993-12-13 / 291. szám
iRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP SPORTEXKLUZÍV 1993. december 13., hétfő Az „Aranycsapat” sporttörténelmet írt A Wembley-sikerről még egyszer Öcsivel 1953. november 25., London, Wembley-stadion: Magyarország labdarúgó-válogatottja barátságos 90 perc keretében 6—3-ra legyőzte Angliát. Az 1952-ben olimpiai bajnoki a- ranyérmet szerzett, Sebes Gusztáv szövetségi kapitány által felkészített „Aranycsapat” sporttörténelmet írt. Kerek 90 éves hazai angol veretlenségi sorozatot „szakított darabokra” az angol ködben a magyar válogatott. A Wembley egyik hőse, két gól szerzője, Puskás Ferenc (66) emlékezett vissza a 40 évvel ezelőtti fényes londoni diadalra. De az MTI-nek adott interjújában sok másról is vallott a népszerű „Öcsi”. —Amikor Stanley Rous, az angol szövetség akkori főtitkára Helsinkiben meghívta a magyar válogatottat, Önöket mennyiben befolyásolta, hogy az „oroszlánbarlangba” látogatnak el, volt-e félsz? —A helsinki meghívásról mi nem tudtunk. Csak 1953-ban hallottam róla jómagam is. Nem mondhatnám, hogy megijedtünk. A mi időnkben egyszerűen nem ismertük ezt a fogalmat: félelem. Némi gond persze volt, hiszen London előtt, november 15-én a Népstadionban csak 2—2-t értünk el a svédek ellen. A sajtó mindennek elmondott bennünket, csak esélyesnek nem nevezett a Wembley előtt. —Mit tudott az angol válogatottról, játékerejéről, futballistáiról? — Nem ismertem őket. Társaim is hasonlóan voltak ezzel. Drukk — egy kicsi — ezért akadt. Bár én mindig úgy voltam vele, kimegyek a gyepre, és csinálom a dolgomat. Azután, hogy abból jó sül-e ki vagy sem, ezt a mérkőzések előtt talán az „égiek” tudták... Ha nem ment a játék, hát nem ment... Igyekeztem kimagyarázni magam. Például hogy kemény volt a fedezet, meg ilyesmi. De hát szerencsére akkoriban jól ment. —Mit tudtak arról, az angolok mekkora pénzbeni juttatásban részesülnek az esetleges győzelemért? S ha már az anyagiak: Önöknek mennyit „ígértek” ? —Tízezer forintot ajánlottak fel. Persze fejenként. Nem emlékszem, akkoriban ez mit is ért. Ez a pénz azután drasztikusan emelkedett, amikor a 6—3 „visszavágóján”, Budapesten 7—1-re nyertünk. A 7—1 után 110 ezer volt a legnagyobb összeg, amit játékos kapott, 75 ezer pedig a legkisebb. Ezeket a prémiumokat azután lakásba, házba, ingatlanba fektettük be. — Mondják a Wembley-ről: „szentély" a pálya, no meg a köd, az albioni klíma sem lehetett szokványos. — A Wembley az maga a csoda! Hajói rémlik, életemben négyszer fordultam meg ott. Az időpontkijelölés a hazaiaknak kedvezett. Novemberben ott játszani nem könnyű. Köd, meg a majd 100 ezer ember... Egyszóval: nem láttunk, nem hallottunk, amikor megindultunk a kezdőkör felé. S hogy az angol nézők miként képesek végigbiztatni a 90 percet...? — A magyar gárda London előtt 1950 óta veretlen volt. A jó kollektíva összetevői? — Ismeretlen volt a féltékenység. Nem zsörtölődött senki a másikkal. Minden posztra akadt egy-két megfelelő képességű és képzettségű játékos. Az akkori sportvezetés jól tette a dolgát, a semmiből építkezett; nem csak a futballban alakítottak ki ismert magyar élsportolói kört. —Az Aranycsapat" egyfajta megismételhetetlen csoda, amennyiben az együttes és a tehetséges Sebes Gusztáv egymásra lelt? — Sebes nagy türelemmel, nyugalommal dolgozott velünk. Kijárta „odafönn”, ami kellett a zökkenőmentes élethez, munkához. Az 1954-es vb- döntő kudarcáért nem ő volt a hibás, hanem mi, játékosok, mert nem rúgtuk be a helyzeteket. Sebest nem tévesztette meg, ha valamelyik játékos viszonylag gyengébb formában játszott. Hitt benne, bizalmat szavazott neki. — Hogyan alakult ki az Aranycsapat” ? — 1949—50-ben a nagy egyéniségek (Deák, Szusza — s még sorolhatnám) már kezdtek kiöregedni. Budai, Kocsis, Czi- bor együtt játszott a Ferencvárosban, ismerték egymást. Ha eleinte nem is futballoztak kiemelkedően, Sebes tudta: az idő meghozza az egységet. így alakult ki egy jó „galeri”, aminek én is tagja lehettem. Sebes becsülte a játékost, mi pedig becsültük őt. Ez manapság sajnos fura vonalon szalad... —On a Honvédnak és a válogatottnak egyaránt ,frontembere" volt. Minek köszönhetően? — Tán a jó kedélyemnek? Nem bántottam soha senkit, nem lógtam ki a sorból, nem vártam el előjogokat, előnyöket. Talán ezért becsültek a társak. Ezért esett meg, hogy ha „elkaptuk a fonal végét”, akkor nem nagyon állhatott meg előttünk senki. Úgy voltunk vele: vagy nyerünk, vagy kikapunk, de játsszunk! A játék az, amit mindennél jobban szerettünk. — A londoni fellépés előtt a kiszélesített Vasas-pályán gyakoroltak, angol labdákkal edzettek. Mi volt Sebes Gusztáv szövetségi kapitány taktikai tanácsa? — Nem sokkal a 6—3 előtt játszották le az Anglia—FIFA- válogatott mérkőzést, amely 4—4-re végződött. A mi csapatunkból is meghívtak sok játékost, de nem engedtek ki bennünket. Azért egy magyar mégis mezt húzott, Kubala Laci szerepelt a FIFA-csapatban. Sebes ott ült a mérkőzésen, szorgosanjegyzetelt. Túl korán nem terhelt bennünket taktikákkal. Londonban, a korai ebéd után sétálni mentünk, akkor vázolta, mit vár tőlünk. Felolvasta a „leckét”. A végén rákérdezett, minden világos? Egy dolgot mindig hozzáfűzött: „Vigyázzanak, fiúk, nagyon nehéz mérkőzés lesz!” 1950. szeptember 24-én az albánokat Budapesten 12—0-ra vertük; előtte is „nehéz mérkőzésről” beszélt... Ott, Londonban azután ebéd után szundikáltunk, de előtte azért egymás között is beszélgettünk, ki és hová helyezkedjen. Taktika? Földön járatni a labdát—és nyerni. Akkorra már összecsiszolódott a csapat. Ha Grosics valahová kidobta a labdát, akkor további két ember már tudta, hová és mikor érkezik az. Ha valaki nem jó helyre passzolt, intettük egymást: „Te, öreg, nézd, a magyaroké a piros mez, oda add a bogyót”! — Bizonyára sportszerűen készültek és éltek. — Jórészt a Nagyszállóban laktunk. A Margitszigeten, a válogatott mérkőzések előtt a parkban játszottunk három a három ellen. Estefelé jó zene szólt a szállóban. Elüldögéltünk, majd a szobákban „zsugáz- tunk”, viccelődtünk. Olykor megittunk ezt vagy azt, de tudtuk, hol a határ. — Vonattal utaztak. Akadt egy rövid párizsi „megálló”. A Renault-gyár csapata ellen előkészületi mérkőzésen sok gólt rúgtak. — Kellett az a 90 perc. Sebes Gusztáv Párizsbanéltegykor, jó kapcsolatai voltak. Ráérzett: a svédek elleni 2—2 után kell egy kis könnyítés. Remek ötlet volt, a sok gól feledtette viszonylagos gyengélkedésünket. —Edzeni nem engedtékÖnö- ket a Wembley gyepén, csak a Fulham-pályán. Nem volt ez hátrány? —így volt, hát így volt. Jó lett volna megismerni a Wembleyt, de ha nem engedték, hát nem. A Fulham-pályán alaposan kirúg- daltuk magunkat, oldódott a feszültség. A riporterek faggattak, de hát mit mondhattunk volna az esélyekről? Kérdezték, idegesek vagyunk-e? Erre azt mondtam: mi szükség lenne rá, hiszen ha egy futballista ideges, a felét sem hozza ki magából annak, amit tud. Mi mindig azon törtük a fejünket, hogyan lehet minél meglepőbb dolgokkal kezdeni a játékot. A mai válogatott játékosokkal sajnos az a baj, nagyon drukkolnak. Amikor kapitány voltam idén, rendre kiküldtem őket a fűre, rúgdaljanak kapura, attól elszáll az idegességük. — Valamiféle különleges sporttudományos módszert alkalmaztak-e az Önökfelkészíté- séhen? r — Ó nem, hiszen nem volt arra pénz, hogy vásároljanak vitamint, vagy mást. Tudományos módszerek? Három-négy napokat készültünk a válogatott mérkőzések előtt. Tatát nem kedveltük, utáltuk a bezártságot. A kezdés előtt egy-egy kávét vagy teát megittunk, ez volt minden. —Hogyan teltek a mérkőzés előtti percek? — Az öltözőben melegítettünk be. Amikor mezben voltunk, valaki szólt nekem: nem ismerjük az angolokat, ugyan menjek már ki, mérjem fel őket. Azt válaszoltam, te is tudod, hol az ajtó, menj ki te! Mivel én voltam a csapatkapitány, hát ne- kiduráltam magam, tényleg kimentem. A velünk szemben lévő ajtón éppen egy fehér dresszes, fekete nadrágos játékos lépett ki. Visszaszóltam: „Srácok, ezek kicsik, ezek csakis a labdaszedők lehetnek.” Később kiderült, Taylor volt, az angolok jobbösszekötője. Azután a kivonulásnál már csak az első labdaérintésre összpontosítottunk. Mint egy jó leckét, mondtuk magunkban, kihez, hová kell tenni a labdát. Bemutattak bennünket a „népnek”, s a további maga a csoda volt! A 47. másodpercben Hidegkúti megszerezte a vezetést. All. percben rúgott még egyet, de azt a holland bíró, Leo Horn nem adta meg. —Bizonyára nem hagyta szó nélkül, ez feltételezhető... — Jól összeszidtam. Németül beszéltünk. Régóta ismertem, nem orrolt meg rám. „Lopod a gólunkat?” — kérdeztem. Les volt — ezzel magyarázta, hogy nem adott gólt. —Hidegkúti 11. percben rúgott gólját tehát nem adta meg Leo Horn. Vélhetően az 1—0 után könnyedebbé vált a magyar csapat játéka! — Máig vallom, Nándi gólja érvényes volt. Két bekk is állt előtte, ő remekül besétált a kapuba. Az angolok egyenlítettek, majd belehúztunk, és meg sem álltunk ötig...! Érzésem szerint az „ötösnél” váltunk igazán felszabadulttá. Könnyen vettük a levegőt, betartottuk a taktikát, a földön gurigáltunk a labdával. —Negyven év távolából: Ön miben látja a győzelem legfőbb összetevőit? — Sebes Gusztáv szövetségi kapitány „kivette” Hidegkútit a középcsatár helyéről. Azzal alaposan félrevezette Johns- tont. Az angol védő nem találta a helyét a pályán! Nándi az első vonaltól Î0—15 méterre hátrább húzódott; Kocsis Sanyi a jobb oldalon ment fölfelé óramű pontossággal. A balfedezet, Dickinson is tanácstalanná vált, Hidegkúti és Kocsis között szaladgált... Kocsis magára vonta az angolokat a maga oldalán, én így szabad térhez jutottam a balon. Gyorsabbak voltunk náluk, ezzel vertük meg őket. Három emberünk rendre szabad, megjátszható volt. Bozsik „Cucu” karmesterként dirigált — de ne csak őt dicsérjem, hiszen mindenki önmagát múlta felül ezen a londoni délutánon! —Budai és Czibór—szólnak a visszaemlékezések—visszakísérte a magyar tizenhatosig a felfutó angolokat. Ez is új dolognak számított akkoriban. — Emlékeim szerint csak az ötödik gólunk után mentek vissza, talán azért, hogy biztosítsuk magunkat. —Sebes salában egyfajta le- rohanós stílust írt elő? — Nem. A lerohanás azt jelentette, hogy gyorsan kellett indítanunk. Ha pedig az angolok támadtak, akkor meg kellett akadályozni őket a huzamosabb passzolgatásban. A mai futball azért egysíkú, mert mindenki beáll a tizenhatosra, és várja a riválist. Nem futball... — Ón szerint mi a modern futball? — Elvenni a labdát, és megindulni előre! Megpróbálni „megölni” az ellenfelet a saját térfelén. Ezt játszottuk mi. — A szakirodalom ismeri a „press inget". Valami ily efféléről volt szó? — Az ördögöt! Aki pressing- ről beszél, az vegyen a hátára 150 kilót, és úgy futballozzon... —A csapatkapitány Puskásra különösfeladat várt. Biztatni, lelket önteni a társakba. — Kit kellett biztatni?! Abban a csapatban mindenki tudta, mi a dolga. Az tény, maga volt a csoda a 47. másodpercben meglepni az angolokat. —Mondják, Puskás játszotta a legfontosabb szerepet Londonban. — Nem hiszem. Tény, az a visszahúzós cselem nagyon bejött. Inkább csak éreztem az ötös sarka körül, hogy Wright közelít. Ösztönösen cseleztem ki. Majd a lövés; ja, az már tudatosan oda ment, ahová kellett mennie. Volt szerencsés megoldásom is, amikor estemben tettem a labdát Nándi elé, ő meg keményen berúgta. Nem voltam én hős. Játszottam, szerettem a futballt. A gólokhoz partner kell. — Kilencven év hazai veretlenségét zúzták porrá. Életre- szóló emlék. — Veretlenség? Nem érdekelt az bennünket. Nyertünk, és kész. Másnap remek dolog volt olvasni a hozsannákat az angol lapokban. Az emberek megállítottak bennünket az utcán. Ölelgettek, nevetgéltek. — Ha letört az életben, csak visszagondol a 6—3-ra, és minden napsugarassá válik? — Nem vagyok letört soha! A saját életemet élem. Ha valami nem megy, hát azt mondom, holnap jobb lesz. Akadtak fájó dolgok. Amikor 1954-ben elveszítettük a vb-döntőt, sokan mondták, eladtuk egy Mercedesé rt a meccset a németeknek. Ez nagyon fájt... Igaztalan kritika. Mi ne akartunk volna világbajnokok lenni...? Badarság. —A 6—3 után kapott-e valaki olyan ajánlatot, hogy ,,maradjon kinn” ? — Nem, senki. 1947-ben az olaszok csalogattak. Elhárítottam, anyám, apám, barátaim hiányoztak volna, ha disszidálok. —A mérkőzés utáni este hangulata? — Összeölelkeztünk a gyepen. Gyerekek voltunk, boldogok. Százezer ember tapsolt. A bankett alatt szabad volt egy kis sört, bort inni. Énekelgettünk egy sort. Azután arra gondoltunk, milyen „vásárfiát” viszünk haza Angliából. — Az Aranycsapatból” ki volt a legjobb barátja? — Együtt nőttem fel Bozsik- kal, így hát vele voltam a legjobb kapcsolatban. Arab földön tartózkodtam, amikor — soksok évvel később — hallottam Édesanyámtól: „Cucu” éppen a kórházból készüló'dik haza. Nem jó, mondtam, a negyedik vagy ötödik szívinfarktus után jobb lenne, ha bentmaradna. igazam lett. Kijött a kórházból, s reggelre meghalt. — Pályafutása legemlékezetesebb gólja? Netán a Wemb- ley-ben rúgott kettő közül valamelyik? — Nem. Az, amelyiket az osztrákoknak rúgtam, amikor első válogatottságomat góllal ünnepeltem. •—Ha most újrakezdené, mit csinálna másként? — Semmit. Ez így volt jó. Remek baráti társaságok tagja lehettem. Csináltam is valamit a futballban. — A mai sztárok, például Marco van Basten, Romario, Bebeto — lehetne még sorolni — állják-e az összehasonlítást Puskással? — Nem vagyok beképzelt, de amit ők mostanában csinálnak, azt én jóval korábban megcsináltam. A Real Madrid-kor- szakom külön fejezetet foglal el az életemben. Büszke vagyok arra, hogy ott is futballozhattam. — Amikor 1956-ban, úgymond disszidált, s még több társa nem tért haza, új, kellemetlen korszak kezdődött a magyar futball életében. El akarták tiltani, ezért nem jött haza. — A magyar futballt azzal a tervvel tönkretette az akkori MLSZ. Biztos, ha nem fenyegetőznek eltiltással, mindenki hazajött volna. Én is. Mert ha hazatérek, és „elmeszelnek’j akkor mit csináltam volna? Álljak oda újságot árulni? A futball — ahhoz értettem igazán. — Ha manapság találkozik olyanokkal, akik _ akkoriban „keresztbetettek” Önnek, indulat os-e? — Nem vagyok bosszúálló természet. Édesapámtól örököltem a megrögzötten jó kedélyemet. A vitás dolgokat elviccelem. — Lehet egykoron újra magyar Aranycsapat" ? — A mai magyar válogatottnak semmi köze a miénkhez. A mostani futball halálra van ítélve. Védekező taktikával nem játék ez. Csak bekkelni, csak De sokszor meséltem a 6—3- ról hogy ne kapjunk ki... A futball azért van, hogy „előre” játsszák. A győzelem a lényeg. — Négy mérkőzésen lehetett a mai magyar válogatott szövetségi kapitánya az idén. Elvállal- ná-e valaha újra a felkérést? — Nem, mert akkor sem akartam belavatkozni olyan dolgokba, amiken kívül álltam. Úgy alakult, hogy hirtelen felkértek. Mivel a feleségem beleegyezett, elvállaltam. Harminchat éven keresztül éltem távol, kiszakadtam az itthoni futballból. —Elképzelhetetlen, hogy felnő egy új generáció, amely nemcsak a pénzért, de virtusból kíván bizonyítani? — Igen, elképzelhetetlen. Ma már a fiatalok is pénzért futballoznak. Ilyen a világ. A gyerekek arra készülnek, hogy a futballból fognak megélni. —Terve, hogy 40—50fiatallal próbálkozik három éven keresztül valamit elérni. Nem lenne-e kedve megalakítani a Puskás FC-t? —Nem, ahhoz már öreg vagyok. A fiatalokban mindig van fantázia. Ha nem így lenne, nem is vállaltam volna munkát az MLSZ-nél utánpótlás-vonalon. — Népszerűsége töretlen. Mondhatni, a legnépszerűbb magyar futballista. — Bárhol járok, ha hallják külföldön, „magyar”, egyből a Wembley-t és a 6—3-at emlegetik. Meg a nevet. Puskás... Olykor elönt a népszerűség, nem tudok szabadulni tőle. Gyakorta fejfájásom is van miatta... Ezt értse úgy, ahogy gondolja. Mindig akad egy étterem, egy kiskocsma, ahol elbeszélgetek a múltról. Legyek bárhol a világon. — Ha a fiatalokkal vállalt munkája nem jár sikerrel, mihez kezd? — Semmihez. Abbahagyom. Ott van a család, amely mindenért kárpótol. Hozzáfűzi: jóval egyszerűbb volt a Wembley-ben sikert elérni mint most, a jövő reménységeiért hathatósan tenni. 1960-ban megjelent egy munka. Abban a válogatott játékosokról is bőven lehet olvasni. Puskásról azt írta a szerző: „Puskás Ferenc, csatár (Kispest, Bp. Honvéd). 1945—1956 között 84-szeres válogatott. 1956 után hűtlenül elhagyta hazáját. Külföldi magatartása miatt általános felháborodást keltett. ” A Haza visszafogadta őt. Jó egészséget, Puskás Ferenc! Találjon új „Öcsiket” a magyar futball felemelésére. Szükség van rá.
