Békés Megyei Hírlap, 1993. november (48. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-06-07 / 259. szám
MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1993. november 6-7., szombat-vasárnap Tulipán-csendélet Kertészlány Egy párizsi - az Alföldön Torzóban maradt festői életművekre emlékező kiállítások Békéscsabán Torzóban maradt festői életművekre emlékezett két, egymás utáni kiállításán a Békés Megyei Könyvtár galériája: szeptemberben negyvennégy évesen elhunyt Bazsali Ferenc ( 1923—1968), októberben pedig a szintén mindössze ötven esztendőt megért Gaburek Károly (1936—1986) képei idézték a fényt, mely tehetségükből áradt, s a veszteséget, mely korai halálukkal érte művészetünket. Persze voltak még korábban kihunyt csillagok is a magyar művészet egén — Dósa Géza például mindössze huszonöt, Maticska Jenő huszonegy, Vida Árpád harmincegy évet élt —, de ha meggondoljuk, hogy a festészet a férfi- és öregkor művészete, s hogy mennyit hosszabbodott az elmúlt évtizedekben az átlagos életkor, joggal emlegethetjük mindkettőjük esetében a sors igaztalanságát. Mindkét válogatás tükrében számunkra különösen érzékenynek tűnt hiányuk, hiszen mindketten idehaza, szülőföldjükön — Orosházán, illetve Békéscsabán — találták meg alkotásuk „szenét”, izzó anyagát: e szűk keresztmetszetű, ám mélyről rétegződő alföldi, kisvárosi-falusi lét emberi-táji-szellemi motívumaiban, s mindketten ott vették fel stilárisan az alföldi iskola művészettörténeti fonalát, ahol az alapítók kezéből kihullott, s azzal az új expresszivitással telítették a hagyományt, amely főleg Kohán György és Németh József tevékenységével, szemléletével rokonítja eredményeiket. Különösen Gaburek Károly vulkánikus festői egyénisége hiányzik a kortárs alföldi, Békés-táji művészeti életből, aki éppen a modern európai festészet mércéjével mérve bizonyul egyetemes jelentőségű magyar mesternek, mert nem csupán tanulni, hanem tanítani, átértelmezni, érvényesíteni is képes volt a század formai alapértékeit. Rövid pályájának valamennyi mozzanatát felvillantja a kiállítás — mozzanatot mondok, hiszen korszakokról beszélni talán nem indokolt, annál is inkább, hogy életműDélutáni pihenő Fáspuszta Nyári vihar után véről még egyetlen hiteles művészettörténeti tanulmány sem készült. Ám e mozzanatok, szilánkokhoz vagy mozaiklapokhoz hasonlatosan mind az impresszionistákra visszapillantó, mind a Georges Rouault és a magyar Nyolcak exp- resszionizmusát átélő, mind a mexikói muralisták (Orozco, Diego Rivera, Siqueiros) szenvedélyes humanizmusára re- zonáló Gabureket megelevenítik. Mindent tudott, ami a századvégi, ellentmondásos, alkalmassá avathat egy művészt, de tette ezt parasztbarokk pártázatos, posztyenkás külvárosi házak, fejkendős asszonyok, pósteleki fák, felhagyott csabai Régi gyárak, az apai kiskert, Déli pihenőre zuhant, tuskófáradt napszámosok és magát az életet búcsúz- tató-sirató Paraszttemetés, tehát egy sokkal korábbi, egy érvényét vesztett, már-már elsüllyedt, „túlhaladott” életforma motívumainak a közegében, azzal a természetfölötti ragyogással növelve meg a témafelszín mögötti dimenziókat, amely a legnagyobb, autonóm alkotók műveit mindenfajta művészettörténeti elévüléstől mentesíti. Ahogy Gershwin (Egy amerikai Párizsban) Európa öreg fővárosában csodálkozott rá az örök dolgok természetére, úgy járt-kelt közöttünk az Alföld alkonyatos színeváltozásaiban Gaburek Károly — mint valami párizsi festő, aki tudásához, eleganciájához, színerejéhez, palettája és lelke sziporkázásához a legsúlyosabb formákat és érzelmeket találta a legillendőbb, leghitelesebb foglalatnak. Banner Zoltán Póstelek Önarckép A ház előtt
