Békés Megyei Hírlap, 1993. november (48. évfolyam, 254-279. szám)
1993-11-08 / 260. szám
Obérés mec.yei hírlapEXKLUZÍV 1993. november 8., hétfő O F arkas Imre „Nagyjátékos” — tartják róla a kaszinósok, vannak esték, amikor rezzenéstelen arccal veszít több tízezer márkát vagy dollárt, de akkor sem remeg a szájában a szivar, amikor százezer fölötti összegeket nyer. Neve a szerencsejáték-piac vállalkozói körében is az elsőit között szerepel, a közvélemény azonban sajnos úgy ismeri: ő az a többszörös milliomos üzletember, akinek a lányát, Farkas Helgát két éve elrabolták. Farkas Imre nem e kereszttel szeretett volna a nagyobb nyilvánosság elé kerülni, ha egyáltalán volt ilyen szándéka. Vendéglátósként hosszú évek óta számon tartja a környezete: Orosházán és környékén, sőt mára az Alföld déli részén, a jelentősebb településeken van érdekeltsége, üzleti kapcsolata. Számos vendéglátóegységet, tucatnál több játéktermet üzemeltet Először 5 kiselejtezett nyerőauto- matából állított össze 3 használhatót, manapság száznál többet üzemeltet. Négy évvel ezelőtt Budapesten is kisebb-nagyobb vállalkozásokba kezdett: nyerőautomatákat forgalmazottjátéktermeket nyitott s övé lett—szerinte — az egyik legszebb éjszakai bár: a Love Chance. Nem sokáig, lánya elrablása után eladta. Másfél évig tartó hánykolódás után, újra „rendet rakott a fejében”, visszatért az üzlethez, hamarosan új termékkel jelenik meg a hazai automata-piacon: nem a vagyona gyarapítása vezérli elsődlegesen, azt akarja megmutatni önmagának és a környezetének, hogy föl lehet állni, lehet folytatni a tragédia után is. Bizonyára bokszoló múltjának is van szerepe ebben, bár ki még nem ütötték soha... Fortuna: Hol a határ, meddig akar eljutni? Farkas: Különösebben nem óhajtok terjeszkedni, jó üzleteket szeretnék kötni, minőséget adni ott is, ahol ezt még kevésbé igénylik. Aki folyamatosan színvonalasat nyújt, annak haszna is, neve is van a szakmában és a vendégek körében. —Fontos önnek a hírnév? — Nem az a fontos, hogy arcról megismerjenek, hanem, hajó a híre egy-egy üzletemnek, vagy azt mondják: ezzel az emberrel érdemes máskor is üzletet kötni... — Festő-mázolóként kezdte, nem gondolt arra, hogy nagyot bukhat, ha végleg leszáll a létráról? — Alig 20 évesen nem volt veszítenivalóm, amikor beálltam a pult másik oldalára. Édesapámtól örököltem a képességet: hamar ráérzek, beletanulok az újba. Addig-addig festeget- tem Orosházán a vendéglátóüzleteket, míg szinte valamennyit bérbe vettem, néhány az enyém lett. Éppen a létra tetején álltam, amikor azt tárgyalták: nincs aki beálljon a helyi strand büféjébe. Megkérdezték, elvállalnám-e. Igent mondtam, akkor még azt sem tudtam, hogyan kell csapra verni a söröshordót. Télen már egy étteremben voltam felszolgáló, tavasszal üzletvezető-helyettes lettem. ’72-ben Csizmadia Kálmánnal gebinbe elvállaltuk a Medica presszót, a legszebb volt a városban, a helyi elit járt oda. Társamtól alaposabban eltanultam a szakma fortélyait, rám főleg az adminisztráció hárult, mindenben, naprakész voltam. Tíz évig reggel 8-tól hajnali 2-ig dolgoztam, egy szabadnap volt, akkor jártam iskolába. Minden érdekelt, ami a szakmai ismereteimet gyarapította. Aztán eljött az én időm: 1981 karácsonya előtt szerződéses üzemeltetésben elvállaltam a város legforgalmasabb üzletét, a Zenés presszót. Ekkor adtam el először a családom feje felől a fedelet, más forrásból nem volt pénzem, de bíztak bennem. Már az első hónapban megdupláztam a forgalmat. 13 helyett hatan dolgoztunk, átalakítottam a helyiséget, kicseréltem az árukészletet, újítottam a kínálaton, ami vidéken nem volt gyakorlat. 15—20 százalékos forgalomnövekedést értem el, a vendég mindenből annyit kapott, mint otthon. Akkor például: a duplát 6 gramm kávéból kellett főzni, 3,20 volt az ára. Az adagolókanálba 1,5 gramm fért, ha valaki jó kávét akart inni, „négykanalast” kért. A valóságban háromkanalast csináltak, saját zsebre nyertek 80 fillért. Nálam 3,60-ba került a kávé, de 4,5-el tömtük meg az adagolót. A vendég 5 forintot fizetett, az 1,40 borravaló a pincéreknek jutott. Nekem az üzleti forgalomból és az árrésből nyert haszon maradt. . — Fillérekből, apró forintokból építette föl több tízmilliós értékű birodalmát, szerezte milliókra rúgó vagyonát ? — Nincs semmiféle birodalmam. Több egymástól független üzleti érdekeltségem van, a közös bennük hogy hasznot kell hozniuk, én vagyok a kapocs közöttük. Manapság talán nevetségesek a példaként említett összegek, de a gondolkodást tartom döntőnek: hosszú távon kell számolni a vendéggel. Ez a gazdasági szemlélet vitte előre a pályámat. A pénzt nem megspórolni kell, hanem megkeresni! Szépen gyarapodtam, végül a környék jelentősebb üzleteihez volt közöm: testvéreimet is sorra bevontam. —Milyen rangsor alapján ? —Nem könnyű családtagokkal egy vállalkozásban dolgozni. De kötele- zettségeim vannak velük szemben: amikor már tehettem, a jobb megélhetés reményében húztam őket magammal. Sokat nélkülöztünk, ’56 után apám nemzetőr volt, leverték a tüdejét, hosszú évekre különböző szanatóriumokba vitték „kezelésre”, nyolc évig nem is láthattuk. Hatunkat meg ’57 tavaszán előbb intézetbe vittek, fél év múlva kettesével nevelőkhöz kerültünk, nehogy otthon „káros politikai nézeteket neveljenek” belénk. Édesanyám a Kádár-titkárságig ment, fenye- getődzött: ha nem kapja vissza a hat gyerekét, kiugrik az iroda ablakán. ’59 végén kerültünk haza. A menhelyen nagyon megtanultam, hogy elsősorban önmagámra számíthatok. Azóta is így élek. nem tudtam kialakítani igazán mély barátságot senkivel sem. Pedig gyerekkoromban is elég közvetlen voltam, az életben találkoztam már jó néhány szimpatikus emberrel, akik korrektek voltak, nagyon jó üzleteket kötöttem velük, de életre szóló barátságot senkivel sem. Bármilyen közvetlenné válik is egy kapcsolat, mindig van előttem egy szakadék, amit sajnos nem tudok átlépni. De volt ennek haszna is: apám miatt, mint vállalkozót folyton piszkáltak, megkerestek másokat is, hogy mit tudnak rólam, hát nem sokat mesélhettek... —A testvéreivel volt összetűzése a pénz miatt? —Soha nem irigyelték a gazdagodásomat, látták, mennyi munka van mögötte. Volt, akivel el kellett beszélgetnem, helyre rakni a nézeteiket... Tapasztaltam náluk a szorongást az új terület miatt, mert velük szemben nagyobbak az elvárásaim. Mindenkinek hagyok időt: előbb megteremtem a feltételeket az önállóságra, azután követelek, annyit, amit én is meg tudok csinálni. Nem vagyok csalhatatlan: másnak is hagyok érvényesülést. — Ilyen békés az üzleti világ ön körül? — Amikor kezdtem, sokan gáncsoskodtak, mégsem tudtak megállítani. De — kevés kivételtől eltekintve — az a tömény tisztességtelenség, amit Budapesten tapasztaltam, az a környékünkön nemigen jellemző. Vidéken számít a tekintély, az adott szó, hamarabb kirekesztik azt, aki nem korrekt —Mi vonzotta, vonzza Budapestre? Netán kinőtte a környezetét? — Nem szeretem a „kinőttem” kifejezést, de valóban, a két évtizedes vendéglátós múltammal s az automaták világában szerzett tapasztalataimmal úgy éreztem: többre is képes vagyok az anyagi gyarapodáson kívül. Budapest egyfolytában vonzott: a forgataga, a fényei, itt határtalanabbak a lehetőségek, mint vidéken. Meggyőződésem: aki nem ismeri meg Budapest üzleti életét, az nem lehet igazán kvalifikált üzletember. Lezserebbnek tűnik, pedig lényegesen nehezebbek a feltételek, különösen, akinek nincs helyismerete. Sokan éreztetik: „csak egy vidéki vállalkozó vagy”, hiába tud lényegesen többet, anyagilag is jobb. És még nem szóltam az embertelen konkurenciaharcról. Erre nem elég legyinteni, de vallom: aki szakmailag igényes, többet nyújt, annak van jövője, s ha ehhez szorgalom, kitartás párosul és emberszámba veszi a versenytársait, azt a konkurencia is méltányolja. —Akár a tanmesében... Hogyan helyezné el magát a budapesti üzleti éleiben? — Kár gúnyolódnia... A szakmán belül talán nem vagyok szerénytelen: jól megállóm a helyem. Az általános üzleti élet: nem vagyok nagy hal. —Meg tudja-e állni, hogy ne licitálja túl a másikat? —Amikor azt mondom valakiről: „közénk tartozik”, attól a ponttól nem számítanak a lóerők, a karátok, mert lényegében bármit megszerezhet, megvehet az ember magának. Csak a nagyobb okosság számít: ki ismeri föl előbb az új üzletet, ki tudja jobban csinálni. Volt egy nagyon régi vágyam: a Fertő-tó partján egy kis faház és onnan kijárni horgászni... Időben érdekes az egybeesés: ’91 -ben, nyár elején már készült a szerencsejáték-törvény, hogy visszavonják a minisztériumi felmentéseket. Úgy gondoltam, nem újítom meg a játéktermeimet, hanem elvonulok és a távolból irá- nyítgatom a megmaradt vállalkozásaimat. Megtehettem volna, hogy mindent eladok, a pénzt a bankba teszem és a kamatokból életem végéig nagyon jómódúan élek... Aztán jött a tragédia, minden felkavarodott, felborult bennem és körülöttem. ’91 őszén nagyon mélyponton voltam emberileg, életem első sikertelenségét kellett beismernem: minden erőfeszítésem ellenére nem találtam meg a kislányomat. Elveszítettem az önbizalmamat. Egy év múlva — a további eredménytelen kutatás után — megpróbáltam visszatérni. Nagy volt a zűrzavar, másfél hónap után megéltem a második nagy kudarcot: nem tudtam rendbetenni az üzleteimet. Nem bírtam energiával, a seb is nagyon friss volt még, naponta kaptam bejelentéseket. Helga állítólagos tartózkodási helyéről, a vállalkozásaim helyrehozása mellett 10—15 ezer kilométert autóztam havonta, a végeredményt tekintve sikertelenül. Úgy éreztem, már semmi sem megy, kezdek egyre lejjebb csúszni az üzleti életben. Az idén tavasszal végre összeszedtem magam, ,/endet raktam a fejemben”, nekiláttam, hogy talpra állítsak mindent. Nem volt könnyű, nincsenek összehangolva a vállalkozásaim. Kiderült egy nagy hibám: az egyszemélyben való vezetés, az összefüggéseket csak én tudtam. Hamarosan talán megvalósíthatom a vágyamat s elvonulhatok egy csöndes helyre... — Hátat fordít a valóságnak? Mi van, mi lesz a családjával? — Nem hagyom abba a lányom felkutatását. A múltkor is éjszaka ültem autóba, mert telefonáltak, hogy Rábafüzesnél egy autóban látták lesoványodva, hosszú hajjal. Őrjítő a gondolat: nem tudok megbékélni azzal, hogy nincs mellettem, miközben nem tudom biztosan mi van vele: virágot sem tudok tenni a sírjára. Az érzelmeim azt diktálják, hogy él, de a tudatom egyre azt sugallja, hogy nem. Nem könnyű kimondani, ahogy kapunk valami új információt, föléled a remény, útnak indulok. Philadelphiából is jött hír, oda nem utaztam ki: előtte még az FBI-jal is fölvettem a kapcsolatot, kiderült, nincs alapja a hímek. A családi életünk szétzilálódott, pedig nagyon szépen éltünk a kezdeti nehézségek ellenére. A feleségem első lány volt a faluban, nagyon csinos, gyógyszerész-asszisztens. A szülei az esküvő előtti napon is kerek perec megmondták, hogy nem engem szemeltek ki... Először albérletben laktunk egy szobában, villanyrezsón melegítettük a vizet. Helga ide született, közben a szülők megenyhültek, több szeretet«! mutattak. Kezdtünk gyarapodni, mindé jóra fordult körülöttünk. A feleségemmel már csak a kisebbik lányom dolgait, a közös vállalkozásunkat tudjuk kitárgyalni, másra nemigen van idő. Korán elmegyek, késő este érek haza, többnyire telefonon beszélünk. Tudatosan kerüljük a konfliktusokat: egymás hibáz- tatását. Most a legfontosabb, hogy a történtek ellenére ép, minél egészségesebb lelkületű lány nőjön föl a kisebbik gyerekünkből. Igyekszem több időt együtt tölteni vele, sokszor önt belém erőt. Egyelőre feldolgozhatatlan a lelki teher, ami ránk, rám nehezedik. Nagyon komoly lelkiis- meret-furdalás gyötör, amit — talán — soha életemben nem tudok feldolgozni, a lényege: szegény ember gyerekét pénz reményében még nem rabolták el... Az biztos, a pénz motiválta a tettest, tetteseket: a félmillió márka váltságdíj. Más kiváltó ok nem lehetett a személyemmel kapcsolatban. Két éve bárhonnan kapok információt, a jó —mégha aprócska is—mindig egy irányba vezet... —Gondolom sokan nem merik megkérdezni, pedig őszintén érdekli őket, hogy hol tart a keresésben? —Elismerem: nem könnyű a helyzet, látom a bizonytalanságot. Távolabb tartom magam az emberektől, köszönök, ha nincs konkrét megbeszélni valónk, nem kezdeményezek beszélgetést, mert ha az első nem is, de valamelyik mondata Helga lesz. Ez felzaklat, jobb ezt megelőzni... — Nincsenek testőrei, minden szóba jöhető „oroszlánbarlangba" egyedül ment el a lánya ügyében. Közben újra éli üzleti életét. Nem fél? — Nincs mitől. A bűncselekménnyel közvetlenül nem értek célt: nem kapták meg a pénzt. Hiszem: a társadalomnak is van tűrőképessége, még egy ilyet nem vesznek könnyen, különben elszabadul a pokol. Testőrt dacból sem tartok: mit tehetnek még velem?! Nem is viselem el: azért tartsak embereket, hogy személyük föláldozásával védjenek meg valakitől? Anyám bejárónő volt, mindig más keze- lába... Rengetegszer végiggondoltam a történteket, ma másként viselkednék. Sohasem hátráltam meg, volt elég konfliktusom, de összetűzésbe nem keveredtem, nem szerettem az erőszakosságot, a durvaságot. — Senkivel sem kellett megalkudnia, egyezséget kötnie, érdekterületeket megosztania? — Ez nem az én világom, mégha a saját bőrömön is tapasztalom, hogy itthon már kell számolni ezzel is. Körültekintőbb lettem, mielőtt megnyitok egy üzletet. Ahol túl erőszakosan lépnek föl, ott engedek, azt a pályát elhagyom, mert van elég képességem, anyagi hátterem: máshol megtalálom a számításaimat. Mindenhonnan azért nem hagyom magam elüldözni, vannak eszközeim arra, hogy a vad eseteket megakadályozzam. Úgy látom, hogy a családi tragédiám óta respektálnak. Persze nem is provokálom a környezetemet, nem teszem ki magam potenciális áldozatnak. Kerülök is minden olyan üzleti és emberi kapcsolatot, ami árnyékot vethetne rám... —A kaszinók világában sem elveszett ember hírében áll... — Szeretek játszani, 5 évesen a römipartikról kitiltottak a felnőttek, mert a lapjárásból gyorsan felmértem az esélyeket és megosztottam az apámmal. Komoly tétre menő kártyacsaták voltak. Gyakran járok kaszinókba, minden itthoniba VIP- kártyám van. Csak előre meghatározott összeggel megyek, nem kockáztatom a családom, a vállalkozásaim helyzetét. Az amerikai rulettet szeretem, mert gyors, főleg a kisszériás számokat: 8-10-11, ezek közül a legkedvesebb számom a 8-as, talán azért, mert a fekvő 8-as a végtelen jele... — Hogyan látja egy nagyjátékos a magyarországi kaszinókat? — Vegyes a megítélésem. Megnyitásukkor sorra jártam mindegyiket. Több helyen is romlott a játékszínvonal. Nem vagyok kicsinyes, de irritál, ha nyerésnél megkérdezik, mennyi borravalót tarthatnak meg maguknak vagy direkt rám állítanak egy „jókezű” krupiét. Előfordult, hogy odajöttek és sajnálkozva mondták: elszámolták magukat néhány ezer dollárral és kérik, fizessem vissza. Szó nélkül megtettem. Annak a pénztárosnak is hittem, aki 10 ezer márkával számolta el magát, levélben könyörgött: adjam vissza, különben elveszíti a lakását. Megmentettem, de hiába fizettem ki helyette a .pénzt, az állásából kitették. Néhány ezer márkát vagy dollárt szoktam kockáztatni, volt amikor elveszítettem, gratuláltam is a háznak. De nyertem már nagyon nagy összeget is. Ilyenkor kicsit együttérzek a házzal. De nem lételemem a kaszinó. A munkát fontosabbnak és biztosabbnak tartom: az így „nyert” pénzt jobban tisztelem. Bubrik Gáspár (Az interjút—kisebb rövidítéssel—a Fortuna Magazin szeptemberi számából vettük át.)
