Békés Megyei Hírlap, 1993. október (48. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-06 / 233. szám
1993. október 6., szerda Heinrich Heine: 1849 október Nem fújnak a kemény szelek, csönd van megint az otthonunkba; Germánia, a nagy gyerek, örülhet a karácsonyfának újra. Családot játszunk—s ami több, az a kedélyünk ne ijessze — a békefecske visszajött, fészket rak csöndesen a házereszre. Holdfénybe ring erdő, folyam, nyugodt, szelíd párába látom; csak néha durran komolyan — lehet, kupán lőtték egyik barátom. Tán fegyver volt kezébe, és elfogták a szegény bolondot (nem minden ember oly merész, mint Flaccus, ki jókor kereket oldott). Dörög a táj. Egy ünnepély, vagy tűzijáték, Goethe-ünnep! — Sontag a sírjából kikéi, s mellette víg rakéta tüntet. Itt Liszt, a Franz, de ő okos, él, s nem fekszik véres-fehéren, nem ölte meg horvát, orosz Magyarországon, künn a csatatéren. Lehullt a végső bástya is, Magyarország vértől piros már — de Franz sértetlen, a hamis, és a szablyája szekrényében rozsdái. Franz él, s majdan mint hősi agg, csatáról szól, remegve, gyengén, késői unokáinak: ,,Hej, hogy forgattam akkor harci pengém!” Ha hallom ezt a szót: magyar, szűk lesz a német plundra rajtam, zúg és dörög a zivatar, és trombiták harsognak harci zajban! A lárma telkemig rivall, a régi-régi hősi monda, vasból való, vad harci dal — a Nibelungok hullnak a porondra. A hősi sor is ugyanaz, ódon regék, oly ismerősök, új név, de régi a panasz, mert ők a bajnok és a büszke hősök. Őnekik egy bús végzet int — zászlójuk a szélben dagad bár, bukik a hős, szokás szerint, és győz az állati erő, a barbár. Lám az ökör elérte, hogy szövetségese lett a medve — szegény magyar, vigasztalódj, ránk még gazdagabbak estek fenekedve. Azok humánus bestiák, akik kiszívják a te térded. Tudod, kik tettek ránk igát? A farkas, a disznó s a ronda véreb. Mint ordít és röfög, ugat, úgy bűzlik ez a sok hatalmas, nem állom undok szagukat — de csitt, beteg poéta, hallgass. Kosztolányi Dezső fordítása „Ebben a házban” Lippa városnak a Maros jobb partján lévő negyedében, a nemzetközi műút mentén, az augusztus közepén basilica minor rangra emelt máriaradnai templom főbejáratával szemben van egy földszintes ház. Falán kisméretű, diszkrét fehér márvány tábla, felirata: ,,Ebben a házban búcsúzott el Kossuth Lajos családjától 1849. augusztus havában.” Néhány esztendeje szinte mellbevágta a magyart ez a tábla, amelyet éppen kilencven esztendeje helyeztek el, s amely annyi mindent szerencsésen átélt. Mit tud ma róla, s a megörökített eseményről a ház tulajdonosa, Curutiu Teofil, a 67 esztendős nyugdíjas vasutas? — Egy öreg magyartól, Szász bácsitól hallottam a történetét, amikor a házat 1964-ben megvettem. Valamikor az utcafronton patika volt, de már nem tudom, kié. A forradalom idején Kossuth, a vezér idejött, s a házigazda megvendégelte. Kossuth tudta, hogy üldözik, el akarják fogni. A patikus a pincében orvosságok szállítására használt vesszőkosarakat tartott; a hír hallatán vendégét egy kocsiba fektette, rárakta a gyógyszeres kosarakat, s le is takarta, de úgy, hogy levegőhöz jusson. Arad felé menet(?) a kocsi találkozott az üldözőkkel, de a kocsisnak papírja volt a rakományról, így nem zaklatták. Azt is mesélte Szász bácsi, aki akkor már hetven fölött volt, hogy itt találkozott Kossuth a családjával. —Nem volt baja soha az emléktábla miatt? — Közvetlenül nem; csak akkor, amikor át akartam alakítani a házat. Jobb felől az udvarban lévő pékség lisztraktára volt, bal felől egy zöldségüzlet. Megkértem a szomszédban lakó építésztechnikust (később ő Magyarországra vagy Németországba telepedett), készítsen nekem egy tervet. Azt kérdezte: le akarod venni a táblát? Mire én azt feleltem: dehogy akarom, engem nem zavar. Mégsem vállalta a tervrajz elkészítését, amit végül is egy öreg németre bíztam. Megcsinálta, előbb azonban lefényképezte a házat tégi formájában. Bukarestből is megkaptam a jóváhagyást — hajói emlékszem, azzal a kikötéssel, hogy a tábla maradjon. Akkor került az ikerablakok közé a tábla. Azóta sokan jártak itt, Magyarországról is, fényképeztek. Én is sokaknak meséltem vonatozásaim közben, hogy Máriaradnán a Kossuth-házban lakom, ott kereshetnek. J.Gy. Egy elfelejtett szobor: A búsuló Arad A fó'úti sétakert végén állt hosszú időn keresztül, az 1849. február 8-án vívott utcai harcok emlékére. Aradi Zigmond műve tfiÉKÉS MEGYEI HÍRLAP A szobrok lebontása Albisi dr. Barabás Béla (1855—1934) a múlt század végén és e század elején huszonöt és fél évig volt a magyar képviselőház tagja; megválasztották Gyomán, Nagyváradon, Aradon, Vácott, Budapest VII. kerületében, Nagykőrösön, végül pedig Szilágysomlyón. Hét választókerületből tizenegy megbízólevelet mutatott be a képviselőházban. „Sikereimet politikai elveimnek köszönhetem, s ezek vitték zászlóimat diadalra. Mindig a függetlenségi és a 48-as párt programjával léptem fel, s mint Kossuth Lajosnak hűséges katonája, az Ausztriától való elkülönülésért lelkesedtem, egy önálló, szabad és független Magyarország kivívásáért küzdöttem —írja a húszas években Aradon megjelent Emlékirataim című könyvében. 1917-ben Arad város főispánja, díszpolgára, a két világháború között az aradi és Arad megyei Magyar Párt elnöke, a román szenátus tagja. Emlékirata nem irodalmi mű, sokkal inkább dokumentum. Az alábbi részletek A szobrok lebontása című alfejezetből valók. A két kormány barátságos érintkezésének megakadása után, most már gyorsan haladt előre a szobrok lebontásának végrehajtása, még mindig annak szem előtt tartásával, hogy a lebontandó szobrok szétszedett darabjai Magyarországnak valamikor közeli vagy távoli jövőben ki fognak adatni. Aradon innen is, onnan is hírek szivárogtak elő, hogy most már nem lehet feltartóztatni a szobrok lebontását, csak váiják a miniszteri döntést. A városházán sehol nem találom az iratokat, mert azok bizalmasan kezeltetnek. De azt hallom, hogy Magyar- ország csak nagy áldozatok árán juthat a szobrokhoz és csak akkor, ha már le vannak bontva. Június 18-án magához hívat dr. Robu János főpolgármester, s közli velem, miszerint a lebontási költségvetés jóváhagyva beérkezett, s az már itt van a prefektusnál, aki utasította őt, miszerint kösse meg a végleges szerződést Vig- nali Rafaello nagyváradi szobrásszal a sürgős lebontás iránt. Ez ellen már semmit sem lehetett tenni, mert hiszen nem csak a belügyminiszter, hanem maga a román minisztertanács hozta meg a döntést, az utasítást. Meg is kaptam másolatban ezt a minisztertanácsi jegyzőkönyvi kivonatot, amely szerint a miniszter- tanács 1925. május 30-ai ülésén 1512-925. szám alatt foglalkozott az Arad városi tanács felterjesztésével. A belügyminiszter 5771-925. számú javaslata alapján a minisztertanács elfogadta és helybenhagyta a szobrok lebontására való szerződést, amelyet a város tanácsa Vignali Rafaello nagyváradi szobrásszal kötött 241 ezer 860 lej vállalkozási bérért, amely összegért nemcsak lebontani, de a kultúrpalotában el is kellett helyezni a szobrokat. E minisztertanácsi határozatot I. C. Bratianu, Gh. Dúca, P. Constantinescu, N. N. Sov- canu, G. Inculet, Gl. Mosoi, N. D. Chirculesicu miniszterek írták alá, s annak végrehajtásával a belügyminisztert bízták meg. Maga a szobrász is felkeresett engem s tudatta velem, hogy 8—10 napon belül a munkához hozzáfog, amit augusztus 1-jéig a szerződés szerint be kell fejeznie. * * * 1925. július 1-jén kezdték meg a vértanú-szobor lebontását. A nagyközönség élénk érdeklődéssel, messziről nézte a faburkolat eltávolítását, s volt néhány perc, hogy újból látszott az egész szobor méltóságos teljessége, de csak rövid ideig, mert Hungária főalakja csakhamar egy nagy sárgás takaróval lett elfödve. A magyarság fájó érzéssel vetett egy-egy pillantást a megkezdett munkálatokra. A vértanúk szobra körül nagy terület el lett határolva, katonaság által őrizve, de hát ez felesleges óvatosság volt, mert a munkát senki sem akadályozta, csak könnyező szemek s bánatos arcok vettek búcsút a legszebb magyar szobortól. Több ízben tanácskoztam a szobrásszal, aki nemcsak azért végzi a munkálatot nagy óvatossággal, mert a városi hatóság szerződésileg kikötötte, de azért is, hogy az majdan könnyen összeállítható legyen, miért az egymás mellett lévő márványdara- bokat megszámozza és rétegalaprajzot készít, s azt megőrzi. Július 25-én már le volt szedve a vértanúk szobrának európai hírű remek alkotása, egészen a föld színéig, mert a föld alatti alapépítmények eltávolítására nem volt megbízás, ezek ott maradnak. A vértanúk szobra tehát volt, s ma már nincs! Efeletti nemzeti örömének sietett kifejezést adni a Tribuna Noua román lap, amely mindjárt javasolta is, hogy a vértanúk szobra helyére láncú Avram hatalmas szobrát kell emelni, amely „ezerszerte nagyobb és szebb lesz, mint azok a kövek és bronzok voltak, amit onnan eltávolítottak”. Következett a Kossuth-szobor lebontása, ami július 27-én kezdődött meg. Ez már könnyebb munka volt, bár a főalak meglazításán egy egész napot dolgoztak, oly erősen volt a márványtalapzathoz hozzárögzítve. Három nap alatt ez is készen volt, ugyanolyan óvatos munkával, mint a vértanú-szobor. Azonban közben az a kellemetlen meglepetés érte a szobrászt s a városi hatóságot, hogy nem lehetett a minisztertanács azon utasításának eleget tenni, amely szerint a szobrok a kultúrpalotában helyeztessenek el, mert az egyes darabok oly nagyok voltak, hogy csak nevezetesebb falbontásokkal lehetett volna beférő nyílást készíteni. így azután úgy döntöttek, s úgy is cselekedtek, hogy mind a két szobor összes részeit, a bronzalakokat is, meg a márványtalapzat hatalmas darabjait is, a víztorony melletti régi katonai lovarda épületébe szállították, amely alkalmasnak bizonyult az elhelyezésre. És 1925. augusztus elseje óta ott pihennek a drága magyar ereklyék, türelmesen várva, vajon mikor szállíttatnak el Aradról, s vajon mikor fogja azokat körülfogni újból a magyar levegő, s a magyar nemzetnek hódoló kegyelete. Méltatlan utókor Nemcsak azért méltatlan az utókor, mert szobrokat rombol, hanem azért is, mert nem emel szobrokat mindazoknak, akik megérdemelték. Aradon vagy Békéscsabán Boczkó Dániel is megérdemelne legalább egy szerény emlékművet. A francia forradalom kitörésének évében Szarvason született. A helyi evangélikus lelkész fia jogi tanulmányokat végzett, s tekintélyes ügyvéd vált belőle, ám nem ezzel vált híres emberré. 1849-ben az orosházi kerület képviselőjévé választotta, a kormány pedig Arad, Csanád és Békés megyék teljhatalmú kormánybiztosává nevezte ki. Azt a botot, amellyel a legenda szerint Asztalos Sándor őrnagy segítségével kiűzte az ellenséget Arad városából, az aradi ereklyemúzeum hosszú időn keresztül megőrizte. Boczkó Dániel a világosi fegyverletétel után Békéscsaba vidékén bujkált, de rátaláltak, a haditörvényszék halálra ítélte, aztán az ítéletet 10 évi várfogságra enyhítették. Kufsteinban, majd Olmützben sínylődött, 1857- ben amnesztiával szabadult. 1861—1865 között Békéscsaba választotta képviselőjének, az országgyűlésben a bal oldalon foglalt helyet. Boczkó Dániel Tichy őrnagy jelentése A magas várparancsnokságnak Aradon. • Mint a tegnapi kivégzésekhez kivezényelve volt zászlóalj parancsnoka, jelentem a következő esetet: Tegnap, az akasztás útján kivégzettek ítélet- végrehajtásának befejezése után ott nagyobb népcsoportosulás történt. Fölszólítottam a jelenlevő papokat, hogy az eseményről szóljon valamelyikük néhány szót a néphez. Eleinte vonakodtak, míg egyik pap — mivel karingben volt, tehát valószínűleg a katolikusok közül — rövid beszédet mondott, melyet látszólag a nép helyeselt. Én a beszédet nem értettem, mivel ezen ország nyelvén szólott. Tegnap este a „Hajó”-vendéglő Zlahal nevű pincérje figyelmeztetett, hogy a pap magyar beszédében a katonaságot s állítólag legfelsőbb személyeket is gyalázó kifejezésekkel illette és a kivégzettek tetteit magasztalta. Nevezett Zlahal pincér több tanút is meg tud nevezni. További eljárás végett ezt feljelentem. TICHY, ŐRNAGY. A várparancsnokság ezt a jelentést Haynau elé terjesztette és az október 21-én érkezett a tábornok főhadiszállására. Az ügyiratot nem intézték el. Haynaunak az aktán ez a megjegyzése olvasható: „A helyes eljárás lett volna a papot felkoncolni; de most, hetek után, ad acta...”
