Békés Megyei Hírlap, 1993. október (48. évfolyam, 229-253. szám)
1993-10-30-31 / 253. szám
MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1993. október 30-31., szombat-vasárnap A mai puszták népének Most jó a hangulat a színházban A hajdani sikeres direktor —, Miszlay István, mint dramaturg —, ismét itthon Színházi ember. Művészetet szolgáló, színházteremtű, erős egyéniség. Miszlay István nevéhez a Békés Megyei Jókai Színház talán legsikeresebb korszaka kötődik. Ő az, aki nem csak szépeket tud álmodni, de különös képessége is van az álmok megvalósításához. Ha meglátott egy elárvult várat, tudott színházat gondolni az ódon téglafalak közé. Minden más „csupán” a megvalósítás kérdése, hogy megyénkben is nyári teátrum, a Gyulai Várszínház gazdagítsa a magyar kultúrát. Termékeny évtized után Békéscsabáról Kecskemétre, majd a fővárosba szerződött színházat csinálni. Nyugdíjasként ismét hazajött: mint dramaturg kamatoztatja tapasztalatait a Jókai Színházban. 42 éve dolgozik a szakmában FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET A rendszerváltás óta különösen sokszor esik szó az értelmiségi létről, tartalmáról, szerepéről. Vallom, nem a származás tesz értelmiségivé valakit. Magam, ki a II. világháború embertpróbáló idején, s egy új világ születésének igézetekor láttam meg először e földi világot, gyermekkoromban nem hallottam e fogalmat. Nem hallhattam, mert az Illyés Gyula által már rég megírt pusztákon nevelkedtem, ahol legfeljebb a tanító úr — mellesleg a mi időnkben a tanító pajtás — számíthatott volna értelmiséginek. Apai nagyanyám (már születésemkor is kicsi, törékeny asszony, értékelésem szerint nagy tudással és kellő pusztai gőggel, különös tekintéllyel), kire nevelésem jutott — csak úgy mondta az értelmiségit, nagytudású ember. Kevés emberre használta, nem szórta a minősítéseket méltatlanul. Ma is emlékszem, így jellemezte a korábbi intézőt, az egyik tanítókisasszonyt, az orvost, s némelyik papot is. Nagy bánatomra a hercegről (Eszterházy birtokán éltek az őseim) keveset tudott nagyanyám, mert vele személyesen alig találkozott. Sose felejtem el az idős tanító bácsi derűs zöldbe kötött könyveit, lassú, tagolt felolvasóestjeit az akkori kultúrban (így hívtuk a volt istállóból frissen kialakított kultúrtermet), ahol a puszta aprajanagyja szorongott. Hallgattuk a tanító bácsit, mert olyan szép, okulásra érdemes történeteket olvasott fel nekünk. Másik felejthetetlen gyerekkori élményem egy redőnyös iratszekrényhez kötődik. Néha ma is álmodom róla! Ez a szekrényke pusztai emlék. Hegedűs bácsiék egyik nagyszobájában állt... Ha nagyanyámmal néha odavetődtünk, mindig besurrantam megnézni, megvan-e még?! Mellé álltam és lopva megsimogattam. Nagyanyámtól már tudtam, hogy a korábbi irodás gazda (majd bíró) eszköze volt, és papírt lehet tartani benne, a tetején pedig írni... Mert ekkoriban (a legkeményebb ’50-es években jártunk), már csak fölösleges berendezési tárggyá silányult kedvenc bútordarabom. A mai világban, amikor nem egy parasztcsaládban a színes tévé áll a főhelyen a nappali szobában, gyakran gondolok nagyanyám intelmeire. S a lelkem mélyén azt remélem, hogy a mai puszták népének is vannak, lesznek okos szülei, nagyszülei, s főleg nagy tudású tanítói, akik értéknek, óvásra érdemesnek tekintik a könyvet, a papírt, s akik legszebb álmaikban maguk is redőnyös iratszekrénnyel és szépen becsomagolt könyvekkel, füzetekkel bajlódnak... Úgy gondolom, ők biztosan értelmiségiek vagy előbb-utóbb azzá lesznek- Micheller Magdolna — Ahogy telnek az évek, úgy erősödik bennem a nosztalgia a szülőföldem, Békés megye iránt — mondja Miszlay István. — A Jókai Színházban és a Gyulai Várszínházban végzett munkának nem csak a szép emlékeimet köszönhetem, de azt is, hogy sok barátom van errefelé, akikkel mindig jó találkozni. Konter László, a Jókai Színház igazgatója öt éven át nálam volt rendező, én neveztem ki őt a Népszínház opera tagozatának élére. Szépen dolgozó, tisztességes színházi embernek ismerem. Örülök, hogy ismét együtt lehetünk és mint dramaturg segíthetem a Jókai Színházat. Mióta nyugdíjas vagyok sem tétlenkedem, hiszen a határainkon túl lévő magyar színházakban rendszeresen dolgozom. Annyi szeretetet és jó szót, mint amennyit Temesvár, Nagyvárad, Szatmárnémeti vagy Újvidék színházaiban kapok, csak hasonló szeretettel lehet meghálálni. Úgy érzem, hogy ezeket a baráti kapcsolatokat jól hasznosíthatom az itthoni munkámban is, hiszen egy olyan soknemzetiségű táj, mint Békés megye, nem mondhat le a határon túl lévő magyar kultúra értékeiről. Csodálattal látom, hogy a mostani gazdastjgi helyzetben szülőföldem milyen szépen áldoz a színházra. Amiért mi annak idején oly sokat hadakoztunk, íme megvalósult: a Vigadó varázslatos pompában újult meg, s adhat otthont zenei és irodalmi rendezvényeknek. Ez a hely a nemzetiségi kultúra centruma is lehet. A színház pedig olyan káprázatos ruhába öltözött, amilyet csak legmerészebb álmainkban képzelhettünk. Szeretném, ha a Békés megyében alkotó művészek — festők, szobrászok, zenészek, írók, újságírók—mindennapi, élő kapcsolatot teremtenének a színházzal. Például úgy, hogy egy-egy premier alkalmával képzőművészek kiállításának adnánk otthont. Szó esett arról is, hogy felújítjuk azt a régi jó hagyományt, amikor a televízió alkotóival közösen születtek Békéscsabán gyermekelőadások. 42 éve dolgozom a szakmában, ebből éppen negyed évszázadon át voltam színházvezető. Mindig fontos volt számomra a magyar dráma ügye, ezért dramaturgként is megpróbálok jó írókat toborozni a Jókai Színház köré. S ha a Gyulai Várszínházra gondolok, örömmel tölt el, hogy milyen szépen felnőtt az az intézmény, amelynek kezdeteinél magam is munkálkodtam. De érzésem szerint közben egy kicsit megfeledkeztek a csabai színházról. Ezt a kapcsolatot valahogy javítani lehetne, a Gyulai Várszínháznak több békéscsabai színészt kellene foglalkoztatni, s a műszakiak közreműködését is igénybe vehetnék. Azt hiszem, hogy egymástól néhány kilométerre lévő, két kulturális intézmény nem élhet egymástól ennyire elszigetelten. Nem szabad mindent elvetni, ami régen volt, fel kellene használni azokat a jó tapasztalatokat, amelyek mindkét színháznak hasznára lennének. Munka, amellyel minden nap újra meg újra nekigyűr- kőzünk — ez a színház életének legszebb része. Sarkall bennünket a vágy, hogy szeretnénk mindig szebbet, jobbat alkotni. És hajói végezzük a munkát, akkor részesei lehetünk a színház nagy pillanatainak. Most jó a hangulat a Jókai Színházban. Minden esélyünk adott, hogy sok nekirugaszkodás eredményeként szép pillanatokat szerezzünk a közönségnek és önmagunknak is. Andódy Tibor Harmincéves a szeghalmi Sárréti Múzeum Még 1961 nyarán kerültem ide a táj központjába, ahol már 35 éve működött a Péter András alapította gimnázium, melynek korabeli tanári testületéből sokan még éltek, sőt alkalmam volt több ízben budapesti lakásán is felkeresni Nagy Miklóst, az iskola első igazgatóját és vele hasznos beszélgetést folytami. De ennél többet tudhattam meg kedves atyai jóbarátomtól, a nagy műveltségű író-költő Fülöp Károlytól, aki visszaemlékezéseit magnószalagra mondta. Miért esett kútba az elhatározás? Ezekből a történetekből tudtam meg, hogy a gimnázium sok egyéb terve között szerepelt egy tájmúzeum létrehozásának a szándéka. Az írott tervezetet csak később ismerhettem meg és azt is, hogy miért esett „kútba” a nagy elhatározás. Ez időben, de még csanád- apácai munkásságom során — Szabó Ferenc révén — ismertem meg Bálint Sándort, a szegedi egyetem néprajzos professzorát, aki egyik lektorom volt első községtörténeti munkámmal kapcsolatosan. Már itt éltem Szeghalmon, amikor megüresedett a makói múzeum igazgatói állása. Megpályáztam, Bálint Alajos szegedi múzeumigazgatóval már részletekre menően beszélgettem a jövőről, amikor megkérdezte iskolai végzettségemet. Mondtam, hogy most végzem a magyar-történelem szakot a főiskolán. Ez bizony kevésnek bizonyult, s így a beszélgetésünk megszakadt. Ezt követően elmentem Bálint Sándor professzorhoz más ügyben, ahol beszélgetésünk során elmondtam balul sikeredett próbálkozásomat. Azt mondta erre Sándor bácsi, hogy hol is élsz most? Mondom, hogy hol. S van ott múzeum? — kérdi... Felelem, hogy nincs! Na, Jenő fiam, akkor csinálj ott egy múzeumot, s annak csak te lehetsz a vezetője és életed végéig kutathatod a tájat! Ezt a magánjellegű beszélgetést csupán azért idéztem föl, mert ennek hatására kezdtem ismerkedni a Sárrét történetével, néprajzával és irodalmával. Azután 1963 nyarán felkerestem a szeghalmi tanácselnököt — Papp Józsefet — és Faludi Géza tanácstitkárt. Elmondtam terveimet a múzeumot illetően és egy antológia kiadásának lehetőségét. Dicséretére legyen mondva az akkor még nagyközség vezetésének, hogy felismerték az ajánlat időszerűségét és fontosságát és 1963. augusztus 17-ei keltezéssel megbízólevelet adtak ki a gyűjtés megkezdésére. Az akkori községháza épületében két helyiséget jelöltek ki a begyűjtendő tárgyak elhelyezésére. Még 1963 őszén tekintélyes mennyiségű néprajzi tárgy került begyűjtésre, főleg Fekete Istvánné tanárnő felajánlásaként, de arra is emlékszem, hogy az ideiglenes leltárfüzetbe dr. Nagy Zoltán állatorvos — a későbbi Múzeumbaráti Kör elnöke — adományaként egy nádtoló kasza elsőként került beírásra. Majd a középiskolai kollégium két igazgatója — Igaz Jusztina és Fekete Antal — állottak mellém és honismereti szakkört szerveztünk diákokból, ak ikkel jártuk a település házait és gyűjtöttük a tárgyakat, dokumentumokat. Az első bemutatót 1964 őszén a művelődési otthonban rendezhettem, melyhez a községi vezetés már néhány fali vitrint is készíttetett. Ez időben Kele József, a Községfejlesztési Állandó Bizottság titkára is felfigyelt, s ettől kezdve támogatásuk számottevő lett. Közös javaslatunk volt az első Sárréti Napok egyhónapos rendezvénysorozata 1968-ban, mely az akkori békési Sárrét területére terjedt ki. Ez alkalommal mutattuk be a községháza nagytermében első tematikus kiállításunkat. Néprajzi és helytörténeti tárlatunk mellett bemutattuk Szeghalmi Gyula hagyatékát, melyek a polihisztor tudós férfiú leányai révén kerültek hozzánk. Egyébként ő volt az első, aki a század első éveiben nagy erőfeszítéseket tett egy Szeghalom környéki múzeum létrehozására. Itt jegyzem meg, hogy ezt a tájjellegű bemutatkozást 1970-ben megismételtük, majd 1974—1978. és 1982-ben a berettyóújfalusi és a püspökladányi járásokkal közösen rendeztük. így a három járás, mely magába foglalta a szétszabdalt sárréti tájat, végre együttesen mutatkozhatott be! Késett a hivatalos elismerés Ezeken túl több olyan megemlékezést is tartottunk, mely a Sárrét nevezetes személyeihez kötődik. Ezek sorából kiemelkedett Szűcs Sándor nyugdíjas múzeumigazgató, néprajzi író 70. születésnapja, mely 1973 októberében három megyére szóló ünneplésbe folyt. Szeghalom díszpolgárrá választotta a kitűnő tollú és tudású néprajzost és tudóst. Megemlékeztünk a település fennállásának 900., újjátelepülésének 260. évfordulójáról is. A múzeum hivatalos elismerése viszont egyre késett, bár 1974- ben elnyertük a Helytörténeti Gyűjtemény-i címet, de még mindig rendezetlen volt a gyűjtemény állandó elhelyezése, kiállító helyiségének kijelölése. Evente jelentek meg helytörténeti kiadványok, melyek közreadásába a helyi tanács jeleskedett, de Vésztő, Dévavá- nya is kiadatta történeti feldolgozásait. Sőt a régészeti feltárások 1968-tól egyre-másra eredményesen vallatták a táj lelőhelyeit Szeghalmon, Vésztőn, Füzesgyarmaton, Dévaványán, Körösújfalun és másutt. így került napvilágra aTiszántúl egyik legjelentősebb emlékhelye, a Vésztő határában feltárt Csoltmonostor, melyet a népi írók szoborparkjával egészítettek ki. Nem akarom eltúlozni a szeghalmi honismereti-helytörténeti kezdeményezéseket, de az kétségtelen tény, hogy Sánétszerte gombamód szélesedtek, alakultak azok a csoportok, melyek a saját településük múltját, hagyományait, jeles személyiségeiket kezdték számba venni és feltárni az elfelejtett vagy a feledés homályába vetett értékeiket Elévülhetetlen érdemeket szerzett e téren dr. Bereczky Imre Dévaványán, Végh Mihály Körösladányban, Bertalan Ágnes Biha- rugrán, Tokaji Gyula és Borbíró Lajos Füzesgyarmaton, Boruzsné Vékony Ilona Szeghalmon, Házi Albert Okányban, K. Nagy Lajos Zsadányban és sokan mások. Szabó Pál és Sinka István Legnagyobb szerepet az íróknak, költőknek tulajdonítok — nemcsak azért, mert számomra és gondolom sokaknak —, ők lebbentet- ték föl a fátylat a táj múltjáról, népéről és társadalmáról, hanem ők mutatták be az országnak és sok esetben a világnak is, hogy itt a Körösök mentén él egy nép, mely jobb sorsra érdemes! Szabó Pál volt a legjelentősebb, aki Ugra és környékének legavatottabb ismerője volt, aki ezt a tájat a leghitelesebben írta meg. Sinka István költő viszont megrázó versekben hívja föl a figyelmet a táj sanyarú sorsú magyarjaira és vádolta azokat, akik mind ezt elkövették. Rajtuk kívül gazdag ez a táj írókban és költőkben, akik valamilyen módon kapcsolódtak vidékünkhöz és írásaikban megörökítették élményeiket, tapasztalataikat. A teljesség igénye nélkül íme a sor Barsi Dénes, Bertalan Ágnes, Csoór István, Dér Endre, Féja Géza, Hegyesi János, Lakatos Menyhért, Ladányi Mihály, Kiss Anna, Kónya Lajos, Pardi Anna Sarusi József, Tímár Máté és mások, akik rendszeresen bekapcsolódtak rendezvényeink sorába. Közben egyre gyarapodott a gyűjtemény állománya, s ebből nagy jelentőségű volt a tűzoltótörténeti kollekció, melyet Fekete Gyula adományozott a múzeumnak. Közben a járásszékhely vezetése városi rangot kívánt szerezni, s ehhez a múzeum léte is kívánatos volt. A felterjesztések végül is eredményre vezettek, a minisztérium megadta az alapító levelet, de az eredeti törvény szövegezése félremagyarázható volt, mert az intézménynek a megyei szervezethez kellett volna tartoznia, de az nem kapott elegendő pénzügyi keretet, s így a városra hárult a fenntartás teljes súlya. Hiába magyarázta a minisztérium főosztályvezetője, hogy a törvény nem tiltja a múzeumok városi működtetését, ezt viszont az akkori tanácstitkár nem akarta tudomásul venni, s így a hányatott sorsú múzeum sorsát a rendszerváltozás oldotta meg. A féltett tárgyak elhelyezését végül is Kozák Sándor tanácselnök 1970-ben oldotta meg, amikor is a volt bölcsőde épületének felében jelölte ki múzeum elhelyezését. Később 1979-ben a református egyház gyülekezeti és magtárépületében került bemutatásra az első nagylélegzetű régészeti kiállítás és a Sinka István és Szeghalmi Gyula hagyatéka. 1985-ben a volt községháza, illetve a D’Orsay- kastély megürült, s ekkor a már 1963-ban ilyen célra kijelölt épület végre befogadta az intézményt, ahol a kialakított nagytermekben a kiállítások és tárlatok sokaságát rendezhettük meg. Még 1979-ben—egyéves huzavona után—megalakult a Sárréti Múzeum Baráti Kör. Nem akarom részletezni ennek az egyesületnek munkásságát, mert erre itt már nincs lehetőség. Talán egy témát emelnék ki, mégpedig a könyvkiadás területét. Megjelentettük a Sárréti Füzetek 8 kötetét, a biblioftl sorozat 5 kiadványát és a Sárréti írások további két példányát Kiadtuk továbbá Hegyesi János és Csoór István (ezt a könyvtárral közösen) bibliográfiáját, s közben napvilágot látott a Szeghalom című kötet, a Péter András-emlék- könyv, Sinka István versválogatása és a járási könyvtár több — a kutatást elősegítő bibliográfiái. Büszkék vagyunk, hogy Sinka István prózai írásainak megjelentetéséhez a múzeum és a gimnázium is hozzájárult. Elmondhatom, hogy sok-sok terv és elképzelés maradt hátra, de hát engem nyugdíjaztatásom után két évvel elbocsátottak, elküldték, s így az a korszak, mely negyed századon át működött, ezzel lezárult. Visszagondolva az eltelt harminc évre, úgy vélem, nem éltem hiába, örülök, hogy a sors idevezényelt, ahol tehettem azt, amit szerettem, nem csak a magam örömére, hanem a sárréti táj népének okulására is. Miklya Jenó
