Békés Megyei Hírlap, 1993. szeptember (48. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-21 / 220. szám
feRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP SPORT 1993. szeptember 21., kedd Egyik zsebükbe beteszik, a másikból kiveszik A tanár úr otthonában a nyitott garázsajtón keresztül lövöldöznek Kati néni, aki nagyon értette, hogyan kell megszerettetni a kézilabdát „Ezzel nem járt autó vagy éppenséggel többszázezer forint” — Hogy vannak, mint élnek a sportlövők? — kérdeztem Mitykó Györgyöt, a Békéscsabai Lövészklub vezetőjét, amikor nemrégiben összetalálkoztunk. A várt köszönöm, jól! helyett azonban kesernyésen jegyezte meg, hogy hosszú-hosszú idő óta semmi sem változott alapvetően, s hogy tulajdonképpen csak rosszat tud mondani a jelenlegi helyzetükről. Ennek apropóján kértük meg őt és Frontó Andrást, a Technikai és Tömegsportklubok Szövetségének Békés megyei elnökét, hogy avassák be gondjaikba olvasóinkat. — Az MHSZ annak idején országos klubhálózatot épített ki a tömegsport terén, de három évvel ezelőtt jogutód nélkül megszüntették—kezdi Frontó András, majd így folytatja: — Olyan rendelkezés látott napvilágot, ami kétszeresen sújtotta a klubokat: az egyik, hogy a létesítmények vonatkozásában minden átkerült a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet kezelésébe, ugyanakkor megjelent a fegyverekkel kapcsolatos kormányrendelet belügyminiszteri végrehajtási utasítással, ami nagymértékben gátolta az újjászerveződést. Ugyan a huzavona és a hosszú tárgyalások eredményeképpen az első lépcsőben kaptunk egy kedvező elbírálást, ami így teljes mértékben nem vágta agyon a klubokat. Akik élni és dolgozni akartak, azok újjászerveződtek. Napjainkban mintegy kilencven klub maradt talpon, de a megélhetés az, ami problematikus. „...felélési időszakot élünk” —Konkrétan milyen gondokkal küzdenek a klubok? — Azok, akik a székházakban úgynevezett ingyenes használatbavételi jogot kaptak, azok vagy elhagyták a létesítményeket vagy kitették őket, ugyanis a bérleti jogot és a rezsit azt fizetni kellett, amíg bírták. Utóbbi volt a legjellemzőbb eset. Nem részesül semmiféle támogatásban sem a szövetség, sem a klubok, vagyis amolyan felélési időszakot élünk. Rendkívül megnövekedtek az utazási és versenyzési kiadások is. A klubok többsége szeretne tovább élni és dolgozni, s bíznak abban, hogy egyszer valaki(k) csak odafigyel(nek) arra, hogy a tömegsport jellegű tevékenységekre szükség van. Hiszen idetartoznak a modellezők, a rádió- technikai klubok, s a búvárúszók is. Az ifjúsággal való törődés és a sportba történő bevonása társadalmi feladat. Ugyan hallani hangokat, hogy most már a kormány is foglalkozik valamilyen szinten a dologgal, hogy meg kellene oldani ezt a kérdést. Legalább egy kevéske támogatást kapna ez a kétezerötszáz taglétszámú megyei szövetség. „Ha egyszer majd...” — És hogyan befolyásolja mindez a megye minőségi klubját, a Békéscsabai Lövészklubot? — fordulok Mitykó Györgyhöz. — A Magyar Sportlövő Szövetség bizonyos mértékben nyújt ugyan eredményességi juttatást, de ez minimális, éves szinten mintegy 60—70ezer forint. De most lényegesen kevesebb a pénze a szövetségnek, mert nem kapja meg az olimpiai kiemelt támogatást. A klubunk működik ugyan, de megcsappant létszámmal. Országos szinten is ugyanez a helyzet, ami azért is nagy baj, mert utánpótlás egyszerűen nincs! Ez a kormány, amelyik hatalomra került, nyilvánvaló, hogy a sporthoz nem ért, mert ha értene, akkor ezt nem tette volna! Ha egyszer majd hozzáértő emberekből kerül ki a kormány, akkor feltétlenül át kell látnia a jelenlegi helyzetet. Itt mindenki társadalmi munkában dolgozik, s ha nem lennének megszállottak a sportvezetők, az edzők és a sportolók, akkor még ennél is rosszabb lenne a helyzet. Békésen, a Dr. Hepp Ferenc Általános Iskolában vagy Csanádapá- cán példás munka folyik. Utóbbi esetében például még helyiség sincs, a gyerekek Bánfi Mihály tanár úr otthonában, a nyitott garázsajtón keresztül lövöldöznek, azaz edzenek...(!) Ami még kétségeket ébreszt az emberben, az az, hogy az ország- gyűlési képviselők megszavazták a társadalmi szervezetek vagyonának, kezelői jogának a megszüntetését. Ez azért is érdekes, mert ingyenes használatot biztosít a törvény, de ezt a képviselők nem tudták. Kérdem én: tudták egyáltalán, hogy mire szavaznak? A másik verzió az lehet, hogy tudták, s megszavazták, de a Kincstári Vagyonkezelő Szervezet a hátuk mögött vetette ki az úgynevezett ingyenes használati jogért Fizetendő összeget, amit bérleti jognak mondhatunk. Itt kettősséget érzek. Jó lenne, ha egy képviselő válaszolna, hogy gondoltak-e arra, az egyesületek milyen nehéz anyagi helyzetbe kerültek emiatt? Mondják ki kerek perec, hogy meg kell szüntetni a klubokat, egy tollvonással, mint annak idején az MHSZ-t! Ha nem, akkor pedig kapjunk működési lehetőséget és támogatást. —Ten’ükben szerepelt, hogy a bevonulok számára lövész- előképzést tartanak. Ez is megrekedt? — Korábban ígéretet kaptunk arra, hogy a klubok működésének elősegítése érdekében ezen szerződések alapján honvédségi előképzést kell végezniük a kluboknak, amelynek értelmében a személyenként meghatározott összeget a Honvédelmi Minisztérium a klub tevékenységéért átutal. Ez gyakorlatilag megakadt. Pillanatnyilag minden más fontosabb a kormánynak és a pártoknak, semhogy ezzel foglalkozzanak. Ez úgy tűnik, fölöslegesen elhangzott kijelentés volt, különösebben nem is kívánom kommentálni... Segítséget várnak —Alapvetően mire lenne szükségük ahhoz, hogy zavartalanul dolgozhassanak, s látnak-e reményt erre mindezek után? — Segítséget többféle módon kaphatnánk — folytatja Mitykó György.—Az épületek és a létesítmények tulajdonjogát végérvényesen rendezni kell, a fentartásaihoz pedig ön- kormányzati segítség szükséges, mert a klubok a tagdíjakból és a versenyeztetés díjból nem bírják ezt fedezni. A másik pedig: verseny szinten érdemi munkát heti két edzéssel nem lehet végezni. Éppen ezért a minőségi kluboknál két-három főfoglalkozású embert alkalmazni kell(lene). Konkrétan gondolok itt az ország legnagyobb klubjaira, ahol szintén nincs főállású szakember. — Újra át kellene gondolni a fegyvertartással kapcsolatos rendeletet — veszi át a szót Frontó András. — Ezen belül kedvező lehetőséget kellene biztosítani a minőségi szinten működő kluboknak, de ugyanúgy a fegyvertartási engedélyek, a lőtérbiztosítási engedélyek, a fegyvertároló helyiségek engedélyeztetésének a kérdésében. Mert hiába a minimális támogatás, ha még azt is ezekre kell kiadnunk. Egyik zsebünkbe beteszik, a másikból kiveszik. Ennek így nincs semmi értelme! Egyszer tényleg megunja az ember, akár mennyire szereti és elkötelezett ebben a sportágban. Mostohán kezelt terület lett a sportlövészet... A csabai fedett lőtéren. Életben marad-e a lövészklub? Laurinyecz Katalin párduc módjára vetődött a kapura tartó labdákért. Sportpályafutása alatt kevés gólt kapott a kitűnő portás, s méltán érdemelte ki a világbajnokság legjobb kapusának járó díjat is. Itt éppen Chemnitzben véd a Németország elleni mérkőzésen j Ancsin Mihály né Laurinyecz Katalin sokáig meghatározó egyénisége volt a magyar kézilabdasportnak, s jelentős szerepet vállalt Békéscsaba sportéletében is. A Békéscsabai MÁV-ban kezdett kézilabdázni, majd a Pamutszövőben, azaz a BSZSE színeiben folytatta, s ott is hagyta abba az aktív sport- pályafutását. Összesen 46 esztendőt töltött el a kézilabdapályán és közvetlen környékén, miután 20 évig utánpótlás-nevelőként ténykedett a Békéscsabai Előre sportiskolájában. Talán kevesen tudják róla, hogy csupán négyszeres válogatott (akkoriban Európán kívül nem volt nagypályás női kézilabda, s egy évtized alatt játszottak annyi nemzetközi és válogatott mérkőzést, mint manapság egy-egy közepes idényben — A Szerk.), ám ez is elégségesnek bizonyult ahhoz, hogy 1949-ben nagypályás világbajnoki csapat tagjaként őrizhette a hálót. A magyar kézilabdasport „reprezentánsával” a Békés Megyei Kézilabda Szövetség megalakulásának 50 éves jubileuma alkalmából beszélgetünk. Futballmeccsek előtt Talán érthető, hogy a régmúltról beszél a legszívesebben, felidézve a számára felejthetetlen válogatott mérkőzések hangulatát, amikor tízezrek előtt játszották mérkőzéseiket általában futballmeccsek előprogramjaként. Persze, hogy szívesen gondol vissza a Budapesten rendezett világ- bajnokságra vagy az ’53-as Népstadion-avatóra, amikor a Budapest—Vidék válogatott találkozón védett a hét és fél méteres kapuban. Sikerként könyvelheti el emlékei között az országos döntőt, amelyen másodikok lettek. Most is szeretettel beszél egy-egy hétközi első osztályú mérkőzéséről is. — Ezek mindegyike kellemes emlék és mind szép volt — mondja, miközben könnycsepp tükröződik a szemén. — Azt hiszem, hogy rossz korban születtem, már ami manapság a körítéseket, a nagy csindrad- rattát illeti... Minket egyszerűen csak tudomásul vettek és kész. Mi ezért nem kaptunk semmit, ezzel nem járt autó vagy éppenséggel többszázezer forint. Mi a válogatottságot is munka mellett vállaltuk, s nem ismertünk olyat, hogy munkaidő-kedvezmény... À világért sem akarom bántani a ma valóban eredményes sportolókat, akik dicsőséget szereztek hazánknak, dehát minden komák voltak bajnokai, ha úgy tetszik sporthősei, akik a jó szónál azért többet érdemeltek volna! (Egy mostani miniszteri rendelkezés szerint az egykor világbajnok sportolóknak 2500 forinttal megemelték a nyugdíjukat — A Szerk.) — Milyennek ítéli meg az akkori és a mai kézilabda sportot? — Hatalmas fejlődésen ment keresztül a sportág, talán elég, ha csak a pálya méreteire gondolunk. Mi nagypályán játszottunk annak idején, s a felállás és a játék hasonlított a futballhoz. A mezőnyben ugyanúgy lehetett cselezgetni, szöktetni és indítani. Több akciót vezettünk, egyszóval védő- és támadójáték folyt a pályán. Emlékszem, hogy édesanyám kertjében kidobálgat- tam a nagy göringyeket azért, hogy a labdát minél hosszabban ki tudjam dobni, s úgy indítani. A kapu előtti kör 11 méterre volt, a büntetőket 13 méterről dobták. Mondogattam is sokszor, hogy ebbe a mai kicsi kapuba nem szabadna tíz méterről gólt kapni!... Nekem annak idején, hál’istennek, kevés gólt dobtak. Pedig akkor is voltak már nagy lövők! Én vetődtem a labdáért, ma pedig kicsúsznak, meg szemaforoznak, ami persze a gyorsabb játéknak köszönhető. Akkoriban nagyon jó érzés volt telt ház előtt játszani, ugyanakkor lehangoló, amikor csak pár száz ember kíváncsi ma már egy-egy NB I-es bajnokira. Hat generáció — A két évtizedig tartó utánpótlás-nevelés terén mire, mely sikerekre emlékszik vissza szívesen? — Ezalatt az idő alatt hat generációt neveltem fel — hároméves periódusonként adtam át a csoportokat —, s országos viszonylatban ott voltunk az első három-négy között. A Békéscsabai Előre kézilabda-utánpótlása mindig az élvonalban szerepelt, s ebben én is „bűnös” vagyok végül is, hiszen két évtizedig én neveltem, képeztem a fiatalokat és tíz éven át egyedül. Erre az időszakra vagyok talán a legbüszkébb, hiszen sok-sok tehetséges fiatalt adtam tovább, többen voltak közöttük ifjúsági válogatottak. Sokan elvesztek, de közülük néhány an hallattak magukról, sőt, Jakab Gabi a felnőtteknél is helyett kapott, s az ezüstérmes világbajnoki csapat tagja volt. Én anyáskodtam a gyerekekkel és nagy szeretettel neveltem őket. Tudtam az ő eszükkel gondolkozni, s a nyelvükön beszélni. Egyik- kel-másikkal összefutunk néha, ahogy kis csemetéjüket tologatják az utcán. Olyankor mondták is nekem: „Kati néni nagyon értette, hogyan kell megszerettetni a kézilabdát!” Nagyon sok múlik az edzőkön, szinte nem is hiszik el ! Én mindenkor úgy voltam vele, hogy a játékosok érezzék jól magukat, s ne én. Példamutatással neveltem, meggyőzéssel fegyelmeztem. Én ilyen voltam. „Kicserélődtem” — Egy ideje nem látni Ont a pálya szélén, de még a mérkőzéseken sem... — Négy évvel ezelőtt adtam át az utolsó csapatomat. Nyugdíjas vagyok, s egészen kicserélődtem. A sportot egész egyszerűen abba kellett hagynom, mert másképpen talán sohasem szabadultam volna tőle. Nem volt és nincs is bennem tüske vagy valamiféle dac, csak már vágytam a ki- kapcsolódásra, s túl akartam lenni a sok felgyülemlett feszültségen. Elhatároztam magamban, hogy elég! Abszolút távol tartom magam a kézilabdától, csupán a televízióban nézem a meccseket és más sporteseményt. Nincs idegeskedés, stressz, férjemmel együtt élvezzük a nyugdíjas életet. Igaz, nagyon hiányoznak a gyerekek, de most már így jó, ahogy van... Gy. M. A negyvennégy évvel ezelőtt Budapesten rendezett világbajnokság győztes csapata. Állnak balról: Schaffer Gusztáv vezető edző, Górenz, Kiss, Kerezsi, Váradiné, Kardosné, Szloska, Váradi Andor edző. Középen: Somlai, Lesták, Molnár. Elöl: Balázs, Laurinyecz, Bártfainé. A képről hiányzik a békéscsabai Hámori
