Békés Megyei Hírlap, 1993. szeptember (48. évfolyam, 203-228. szám)
1993-09-14 / 214. szám
EXKLUZÍV 1993. szeptember 14., kedd A világpolgár Beszélgetés nagybányai Horthy Istvánnal A Horthy-kastély Kenderesen — Kérem, bevezetőül beszéljen eddigi életútjáról. — 1941-ben születtem Budapesten. Édesapám 1942-ben elesett az orosz harctéren, és így az édesanyám nevelt a nagyszüleimmel együtt. Hároméves voltam, amikor 1944 őszén családunkat a nácik letartóztatták és Németországba hurcolták. Az amerikaiak szabadítottak fel bennünket. Egy ideig még Németországban, azután Portugáliában éltünk. Tizenkét éves koromban középiskolába küldtek, Skóciába. Neveltetésemmel kapcsolatban feltétlenül meg kell említenem, hogy édesanyám sok egygyermekes anyától eltérően sohasem próbált korlátozni semmiben vagy magához kötni. Magas mércét állított elém és mindig arra ösztönzött, hogy önmagamat fejlesszem. Kiskorom óta erős érdeklődést éreztem a tudomány iránt. Ez az érdeklődés ifjú éveimben tovább erősödött. így történt, hogy Angliában, az oxfordi egyetemen fizikát tanultam. Mikor azonban megszereztem a diplomát, rájöttem, hogy közelebb állnak hozzám a gyakorlati dolgok. Ennek egy újabb, építőmérnöki diploma lett az eredménye. Ezután egy ideig műszaki tanácsadóként dolgoztam Londonban. Az ott szerzett tapasztalatok birtokában adtam a fejem a magánvállalkozásra. 1968-ban Indonéziába költöztem, ahol három barátommal egy építészmérnöki vállalatot alapítottunk. Öt évvel később egy építési és ingatlanfejlesztő vállalkozásba kezdtem. Mindkét vállalat sikeresen működik ma is, de négy évvel ezelőtt elfogadtam egy meghívást, hogy társuljak be egy bostoni üzleti stratégiai tanácsadó vállalatba. Miután úgy éreztem, hogy jól elboldogulok a meglehetősen bonyolult amerikai gazdasági életben, tavaly kiléptem a társas cégből és teljesen önálló vállalkozásba fogtam. Egy új, természetes szennyvíztisztító technológiát igyekszem meghonosítani az Egyesült Államokban. Még ezelőtt kezdtem Magyarországon vállalati tanácsadással foglalkozni. Ezt a tevékenységemet sem adom fel, mert ez is egy szál a hazához. Egyébként kétszer nősültem, öt gyermekem van. —Hogy úgy mondjam, ezek az ön életének a külső történései. Van azonban az embernek egy bensőbb világa is. — Hát igen. Kora ifjúságomtól kezdve erős befolyással volt rám két dolog. Égy- részt szinte önkéntelenül fejlődött ki bennem tapasztalataim nyomán valamiféle allergia azok iránt a jelenségek iránt, amelyeknek ez a nevük: túlfűtött nacionalizmus, fajmítosz, militarizmus stb. Másrészt igen hamar észrevettem, hogy a gazdag és befolyásos emberek nagy többségükben egyáltalán nem boldogok vagy megelégedettek. Mindez hitetlenné tette számomra a „siker” általános elfogadott fogalmát. És egyre többet gyötrődtem azon, hogy mi az élet értelme. Efféle élmények minden fiatalember életében vannak, nálam azonban nem tűntek el az ifjúkorral. Egyre csak kutattam, kerestem. Mindent elolvastam, amit lehetett, de csak szavakat és olyan hitet találtam, amelyet semmi bizonyíték nem támasztott alá. Azonban, ha valamit nagyon erősen akarunk azt végül meg is találjuk. S én végre megtaláltam a bizonyítékomat, amikor találkoztam a XX. század egyik nagy lelki úttörőjével, az immáron elhunyt Muhammad Subuh-val. Amit tőle kaptam, azt talán egy belső bizonyosságnak nevezhetném. Bizonyosságnak arról, hogy létezik egy magasabbrendű erő, amelyre rá tudunk érezni és amely irányítani tudja életünket. Énnek segítségével mindenki megtalálhatja igazi tehetségét és belső rendeltetését. Ez a felismerés, ez a bizonyosság vezetett engem ahhoz, hogy a muzulmán vallás híve legyek. — Innen van tehát az ön másik neve, amit az olvasó aligha ismer: Sharif István Horthy. — Igen. — Egy kérdést még a gyermekkoráról. Mi volt az emigrációban az ön legemlékezetesebb élménye nagyapjával kapcsolatban? — Estorillban, ahol laktunk, sok különféle nemzetiségű ember élt. Volt közöttük egy nő. Nos, a hölgy idős korára elviselhetetlenné vált. Akivel csak találkozott, azt karon ragadta és végeérhetetlenül kezdett neki pletykálkodni. Már mindenki menekült előle, jómagam, a kisfiú is. Akkor az én nagyanyám azt mondta: „Hát miért ilyen ez az asszony? Mert nincs senkije.” És erre minden héten meghívta teázni. Nagyapám nehezen tűrte a hölgy szóáradatát, néha ki is fakadt, de azért türelmesen végigülte a délutánokat. Lehet, hogy ez csupán az én felfogásomból eredően tűnik jelentős dolognak, más azt mondja, ugyan, mi az. Pedig az ilyen kérdésekben mutatkozik meg igazán az emberi nagyság. — Térjünk most már az oly sokféle visszhangot kiváltó temetés kérdésére. Az, hogy Horthy Miklóst újra kell itthon temetni, a rendszerváltás óta sokszor szóba került. Miért a mostani időpontra esett a választás? — Amint a sajtóból ismeretes, az újratemetést a magyar tengerészek kezdeményezték. Édesanyám azt mondta, hogy ez nekünk szívünk vágya, de nem kell elsietni, meg kell találni a megfelelő időpontot. A dologról hivatalosan 1991 őszén beszéltünk először Göncz Árpáddal, majd a múlt évben Antall Józseffel. — Voltak-e önöknek valamiféle feltételei? — Csupán annyi, hogy a temetés ne zavarja a belpolitikai életet. Ezért mind Göncz Árpád elnök úrnak, mind Antall József miniszterelnök úrnak azt mondtuk, hogy mi szívesen alkalmazkodunk az itthoni viszonyokhoz. —Egy et ért-e azzal az egyebek között a nyugati lapokban is napvilágot látott értékeléssel, hogy Magyarországot megosztotta ez a temetés? — Azt hiszem, hogy ez a megosztottság érthető okokból következett be. Nyilván sokan vannak, akikben él valamilyen vágyódás az iránt a korszak iránt, amelyben az én nagyapám volt az ország első embere. Hiszen azután jött a német megszállás, a szovjet megszállás, a Rákosi-rezsim, és ezalatt rengeteg szenvedést élt át az ország. Es persze van az embereknek egy olyan csoportja, amelyik évtizedeken át csak rosszat hallott Horthy Miklósról. — Vannak azonban szintén sokan, akiknek nagyon rossz tapasztalataik voltak az 1920—1944 közötti időszakkal kapcsolatban is. — Erről is tudok. És én nagyon jól megértem mindegyik csoportot. Sőt, ne vegye túlzásnak, egyformán becsülöm őket. Azonban azt tartom, Jól tudom, hogy mi a politika, ezért e pillanatban azt mondom, nincs hozzá semmi tehetségem. Egyetlen porcikám sem kívánja, hogy politikus legyek. Lehet, hogy azért is van ez, mert látom, milyen helyzetben van ez az ország, és azt gondolom, hogy itt nagyon nehéz jó politikusnak lenni. hogy most nem az a feladatunk, hogy a múlt, illetve a múlt előtti múlt között válasszunk. Amint azt temetési beszédemben is mondtam, a jövőbe kell tekintenünk. Amennyire eddig sikerült megismernem Magyarország helyzetét, abból arra következtetek, hogy a különféle csoportoknak félre kell tenniük a nézeteltéréseiket, mert itt olyan óriási feladatok vannak, amelyeket csak összefogással lehet megoldani. — Mit tart Habsburg Ottónak a Horthy-temetésről való távolmaradásáról? Nem hozza-e összefüggésbe azzal, hogy az ön nagyapjának voltak bizonyos dinasztikus törekvései? — Senkitől nem vettem zokon, hogy nem jött el, így Habsburg Ottótól sem. Én őt nagyra tartom, úgy látom, igen sokat tesz Magyarországért. —Ismeri őt személyesen? — Nem. — Azt azonban mindenesetre le kell szögeznem, hogy Horthy Miklósnak nem voltak dinasztikus tervei. Kormányzóságának huszonnégy esztendeje alatt számos alkalma lett volna, hogy ha vannak ilyen elképzelései, azokat megvalósítsa. Erre azonban nem került sor. — Az ön édesapja mégiscsak kormányzóhelyettesként halt meg. — Ez igaz, sőt az is igaz, hogy édesapám halála után egy képviselőcsoport azt javasolta, hogy engem koronázzanak meg. Ezt azonban a nagyapám azonnal visszautasította. — Ön tehát úgy tudja, hogy azok a bizonyos dinasztikus elképzelések'inkább a legendák világába tartoznak? — Igen, az utóbbi évtizedek hamisításai közé sorolom őket, hiszen az édesapámnak mint kormányzóhelyettesnek segítő szerepe volt, és nem öröklési joga. —Én olvastam olyan, szaktörténész tollából származó tanulmányt, amely német és magyar levéltári dokumentumok nyomán állítja, hogy Horthy Miklósnak voltak családi hatalomátörökítő törekvései. Igaz, a tanulmány végkövetkeztetése az, hogy ezek nem személyes ambíciókat szolgáltak, hanem a rendszert kívánták megmenteni a fasizmustól és a kommunizmustól. — Nézze, én édesanyámtól tudom, hogy a nagyapám nemegyszer jelentette ki igen határozottan, hogy sohasem nyúlna a korona után. — Általános a vélekedés, hogy a temetésen az ön édesanyja és ön tartotta a leg- visszafogottabb, legmérték- tartóbb beszédeket. Egyszersmind sokan úgy vélik, hogy az ön beszéde nem nélkülözte a politikai elemet, sőt, hogy az felfogható egy gyakorlatias politikai programbeszédnek. Ebbő adódik a kérdés, hogy ha a viszonyok úgy alakulnának, vállalna-e ön politikai szerepet Magyarországon ? —Ezt már mások is kérdezték tőlem. És most is csak azt válaszolhatom, hogy nekem nincsenek politikai ambícióim. Viszont azt hiszem, hogy kívülállóként könnyebb pártatlan véleményt mondani. Az én beszédemben semmiféle program nem volt, csupán azt igyekeztem elmondani, amit hasznosnak tartok. —Nincs kedve hazatérni? — Most még nincs. —Mitől füg g ez a kedv? — Amerikai és itthoni üzleti ügyeimtől. Attól, hogy ezek milyen sikeresek lesznek. —Később? — Később? Ki tudja. Soha sem terveztem az életem. A dolgok maguktól jöttek, és én mindig tudtam, mit kell csinálni. — Ez azért elég talányos válasz. — Lehet, de a talányosság nem az én politikusi ambícióimból következik, hanem az életfelfogásomból. — Mindazonáltal, ha ebből az országból elhangzana egy hívó szó, amely szerint épp önre, épp egy ilyen belülről vezérelt emberre van szükség, hallgat na-e rá? — Az én élet- és világfelfogásomból az is egyenesen következik, hogy ne zárjak ki semmit. Jól tudom, hogy mi a politika, ezért e pillanatban azt mondom, nincs hozzá semmi tehetségem. Egyetlen porcikám sem kívánja, hogy politikus legyek. Lehet, hogy azért is van ez, mert látom, milyen helyzetben van ez az ország, és azt gondolom, hogy itt nagyon nehéz jó politikusnak lenni. De némi öniróniával azt is mondhatom: előfordulhat, hogy csupán arról van szó, hogy lusta vagyok igazán nagy feladatok vállalására. —Mennyire ismeri ön a mai magyar társadalmat? Nincs-e ön valamiféle karanténban? Nem lehetséges-e, hogy akikkel érintkezik, azok egyoldalúan tájékoztatják? — Igaz, hogy eddig nem töltöttem sok időt Magyarországon. Ötödször vagyok idehaza. Ahányszor azonban itt jártam, minden alkalmat megragadtam, hogy minél több embert ismerjek meg. így aztán a politikai élet sokféle csoportjával van kapcsolatom. Igyekszem minél több tárgyilagos információt szerezni az itthoni életről. A politikai viszonyokról éppúgy, mint az üzleti lehetőségekről. —Gazdag ember ön? — Most épp rosszkor kérdezi, mert minden tőkém befektettem az említett vállalkozásba, úgyhogy nem tudom. Lehet, hogy rövidesen azt mondom, nagyon gazdag vagyok, vagy épp az ellenkezőjét. — A Horthy névnek Amerikában nincs olyan varázsa, ami önt segíthetné? — Sajnos nincs. — Van-e valami, amit ön olvasóinknak üzenni szeretne? — Nem tudom, mennyire lehet hasznos, amit mondok, de mint világot látott és sokat tapasztalt ember megpróbálok néhány megfigyelésemről beszélni. Úgy gondolom, hogy az ország számára a legfontosabb az új generációk, a mai fiatalság megfelelő nevelése. Ez pedig elsősorban a családtól függ. A család a társadalom legalapvetőbb demokratikus egysége. így ennek támogatása a mindenkori politika egyik legfontosabb feladata. Nagyon lényegesnek tartom, hogy miután ez az ország megnyitotta határait, az agya ne maradjon csukva. Szerintem a társadalom agyában a tömegkommunikáció az ablak. Amennyire én meg tudom ítélni a mai magyar sajtót, az újságokat, a rádiót, a televíziót, úgy érzem, ugyanabban a betegségben szenvednek, mint az amerikaiak. A hír, az információ, az esemény a fontos. Persze, hogy fontos, de a legfontosabb a nagy folyamatok, az egész láttatása. Nem szabad például a szomszédainkról ilyen vagy olyan információkat belekiáltani a levegőbe. Vigyen el bennünket a televízió egy román család lakásába, töltsünk velük egy napot. Aztán menjünk el egy székely családhoz. Velük is időzzünk. Ismerjük meg egymás életét, igazságait. Azután már nem lesz olyan könnyű összeugrasztani bennünket. Végül: én nagy híve vagyok Milton Friedmannek, a híres amerikai közgazdásznak. Ebből következik, hogy feltétlenül pártolom a szabad piacot. Ugyanakkor azt mondom, hogy noha a szabad piac a társadalom gazdagodásának záloga, önmagában kevés. Ha nem társul hozzá megfelelő emberi kultúra, iszonyatos károkat okozat. Csak meg kell nézni bizonyos amerikai üzletemberek életét, akik napi 14—16 órát dolgoznak és negyvenévesen meghalnak. Mi ennek az oka? Nem más, mint hogy megfelelő kultúra híján hamis ideálokat hajszolnak. Tehát az a lényeg, hogy a magyar társadalom ne az anyagi javak rabja legyen, hanem formáljon a maga számára megfelelő kultúrát. Hogy ezt hogyan lehetséges megvalósítani, arra majd rá fog jönni a nép. Nincs szükség népboldogító politikusokra. Arra viszont igen, hogy a politikusok jól ismerjék a magyar társadalmat. Gondolom, ha valamit üzenhetek lapjuk kedves olvasóinak, akkor az az, hogy olyan politikusokat válasszanak maguknak, akik jól ismerik ezt az országot, jelenével és múltjával együtt. Hovan yecz László Tudom, hogy egy vitás időszakon megyünk keresztül, amikor megszabjuk az új Magyarország útirányát, és ilyenkor csábító megoldásokat és hasonlatosságokat keresni az utóbbi idők történelméből. De a háborúk közötti évek problémái és megoldásai már nem időszerűek a mai Magyarországon. A világ teljesen megváltozott. Nemcsak azzal összehasonlítva, ami a háború előtt volt, de még az utolsó tíz évben is. Fontos, hogy a küszöbünkön ma nincsenek megtébolyodott birodalmak, hatalom és jólét ma már kevésbé függ határoktól és hadseregektől, mint minőségtől és a piacokat összekötő elektronikusfőútvonalakhoz való hozzáférhetőségtől. A hatalomnak és jólétnek ma kevesebb köze van szembesítéshez, mint éles eszű szövetkezésekhez. Amire szükségünk van ma, az a demokrácia, stabilitás, emberi értékek, vállalkozói szellem és becsületesség. Hogy a mai lehetőségeket kihasználjuk jobban, piint valaha. Arra van szükség, hogy a magyarok érzéseikben összefogjanak. A vita nagyon fontos, mert jobb megoldásokhoz vezethet, de nem szabad, hogy megengedjük, hogy gyűlölethez és elszigeteltséghez vezessen. Adva azt, hogy nagyapám mennyire szerette Magyarországot, nagyon fontos nekem, hogy a mai munkánk ne teremtsen válaszfalat és gyűlöletet a magyarok között, de inkább a régi sebek gyógyulását. Ez az oka, amiért szeretném, hogy mi, akik ma itt vagyunk, forduljunk azok felé a honfitársaink felé, akik ma nincsenek itt azért, mert nagyapám történelmi szerepét illetően eltér az ő értelmezésük a mienktől. Szeretném őket szeretettel és kölcsönös megbocsátással belevonni érzéseinkbe, hazánk újrafelépítésével kapcsolatban, inkább azokra a lehetőségekre gondolva, amit a jövő tartogat, minta múlt szerencsétlenségeire. Mindenesetre ma nem a mi dolgunk azt megítélni, hogy milyen jól vagy milyen rosszul látta el nagyapám a munkáját, mint kormányzó. Én hiszem, hogy nem rajtunk áll mint emberi lényeken, hogy tudhassuk, mi lett volna, ha másként cselekedett volna, sem, hogy milyen kényszereknek volt kitéve, vagy hogy mi lakozott a szívében. (Részletek Horthy István kenderes! beszédéből)
