Békés Megyei Hírlap, 1993. augusztus (48. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-04 / 180. szám
gS MEGYEI HÍRLAPJA' TÉNY-KÉPEK 1993. augusztus 4., szerda o Mindig lelkésznek készültem Liptákné Gajdács Máriával a gyulai evangélikusok házában Az evangélikus — az ágostoni hitvallású lutheránus — egyház negyven-egynéhánv olyan hívet számlál Gyulán, aki a közösség életét alkotó módon és javaival is támogatja. Bár nyilvánvaló, hogy sokkal többen lehetnek a magukat e felekezethez sorolók, kis szigetet alkotnak a város katolikus és református tömegében. Ám, ha valami, az elszigete- ló'dés, az elszigeteltség áll tólük legtávolabb. Igaz, többnyire nem hangoskodók, sokkal inkább munkálkodók és felkészültek. A gyülekezet közel két éve tekintheti lelkészének Liptákné Gajdács Máriát, akit dr. Harmati Béla püspök —dr. Fabiny Tibor professzor és Táborszky László esperes, püspökhelyettes szolgálatával — ez év júniusának ötödik napján diakónus lelkésszé avatott. Az alkalom mottójául a következő idézetet választotta: „Egy dolgot kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy az Úr házában lakhassam egész életemben, láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában”. A Béke sugárúti, míves kis templomhoz nőtt lelkészlakban kerestük fel őt. Kinn a Béke sugárút forgalma dübörög, benn maga a béke honol FOTÓ: FAZEKAS FERENC Az evangélikusok Göndöcs- kert-széli temploma — valaha —első látásra a bármilyen valláshoz kötődő észak-amerikai imaházak képzetét kelti fel bennünk. A tökéletesség építészeti formáiba feledkező, világosságot idéző falak sugárúti arca nyílt tekintettel tekint le ránk. Ezt a nyugalmat árasztó homlokzatot ilyenkor néhány platántincs fedi. A fák menedékén lépdelve jutunk a templom és a lelkészlak parányi kertjébe, majd a mindenki előtt nyitva álló lakásba. Öt gyermekkel — Mindig lelkésznek készültem — vallja Liptákné Gajdács Mária. — Hiszem, hogy Isten hívott erre a feladatra. Nem elhamarkodottan léptem erre az útra, nem akartam másoknak törést okozni. Úgy fogtam fel, s ma is azt érzem, hogy a polgári pályámon is erre a feladatra csiszolódtam. Tizennyolc évesen született meg bennem az elhatározás, mely húsz év múlva vált valósággá. Békéscsabán, a Kner Nyomdában dolgoztam nyomdamémökként. Jó kollégáim voltak, ma is szeretettel gondolok rájuk. Férjem, akivel 1977-ben házasodtunk meg, ugyancsak evangélikus. Nem akadályozta elhatározásom beteljesedését. A budapesti teológiára 1979-ben iratkoztam be, s a munka mellett végeztem el azt. Nem három, hanem négy év alatt, mert időközben szültem. — Népes kis család veszi körül. — Katalin 1980-ban, Mátyás 1982- ben, Zsuzsanna Lídia 1983- ban, Máté Sámuel 1984- ben, Annamária 1986-ban született. —Mit csinált a nyomdában? — Kéziszedő, könyvkötő voltam, majd a főiskola elvégzése utáni időkben a minőségellenőrzés vezetője lettem. A vége felé egy nyomdaipari konferencián előadást tartottam, munkám publikációban is megjelent. Hogy mi volt a témája? A „Számítógép a minőségellenőrzésben” címet viselte. Igen, sokszorosát kerestem a lelkészi fizetésemnek. Persze ez akkoriban meg sem fordult a fejemben. Amennyire lehetett, megalapoztuk az életünket a mai időkre. Mindig nagy családra törekedtünk: igyekeztünk a szükséges anyagiakat még a születésük előtt előteremteni. Amíg tanultam, a férjem sok mindent magára vállalt. Stéberl lánya lelkészné lett — Februárban volt egy éve, hogy átköltöztek Gyulára. — Akkoriban — még a költözés előtt — volt egy közúti balesetem. Mozogni, beszélni sem tudtam hirtelenjében. Ki- kéredzkedtem a kórházból, s másnap már ebédet főztem a gyerekeimnek. A püspök úr gondoskodott rólam: kaptam egy Marutit. —Máshol is ellát lelkészi feladatokat? — Sarkad, Komádi, Kétegy- háza és Elek is hozzám tartozik. Az elekieknek korábban önálló lelkészük volt, ám nem tudták eltartani. Komádiban, ahol a református gyülekezetből váltak ki az evangélikusok, ugyanez a helyzet. Nekik volt egy imaház jellegű templomuk, ám eladták. A gyulai gyülekezet a század- fordulón szerveződött. Stéberl úr, a kolbászgyáros is evangélikus volt, a templom és a parókia árát többnyire ő állta. Á lánya később a lelkész felesége lett. Negyven körüli gyulai jár rendszeresen a templomba, de mostanában sok a turista is. Az ünnepeken mindig tele a templom. Három-négyszáz evangélikus családot tartunk nyilván a városban. Mint minden hívőközösségben, a rendszerváltás itt is éreztette a hatását: a gyerekek csoportosan, önkéntesen ke- resztelkedtek. Az itteni evangélikusok többnyire Mezőberény- ből, Békéscsabáról jöttek. A gyulai gyülekezet alapvetően értelmiséginek számít. A békéscsabaiak anyagilag is segítenek bennünket. Fel Finnlandiába? — Vannak-e más kapcsolataik is? — Két testvérgyülekezetünk van: a ditzingeni és a marosvásárhelyi. Egy finnországi kis fürdővárosból mostanában — a felszentelésem előtt — kerestek meg minket. Szeptemberben összeül a presbitériumunk, s eldöntjük, mit tegyünk. A hittanos gyerekeink jól beszélnek németül, angolul. Lehetséges, hogy a jövő nyáron buszra ülünk, s odalátogatunk. Erre kaptunk ajánlatot. — Miként tudja összeegyeztetni anyai teendőit a hivatása gyakorlásával? — A hétköznapokon ez semmi gondot nem jelent. Az iskolában, a hittanon is találkozom a gyerekekkel. Hetente tartok egy „főzőnapot”, s egész hétre elkészítem az ennivalót. A konyhánk szerencsére meglehetősen gépesített. Persze a háztartásba a gyerekek is besegítenek. A gyülekezet sem látja kárát, hogy nagycsalád vagyunk. Szeretet- ben élünk, s ha a munkájából hazajön az apjuk, örömükben szinte leteperik. Kosztümben, de tartotta — Miért csak most szentelték fel? — Csak a nappalin végzőket szentelik fel automatikusan, a levelezők közül csupán a szolgálatra kerülőket. A gyulai gyülekezet elsősorban férfilelkészt látott volna szívesen. A püspök úr idehelyezett, elfogadtak. Aztán a gyülekezet kérte a felszentelésemet. Addig kosztümben tartottam az istentiszteletet. Megnézem magamnak a lelkésznőt. Nemhogy öt, egy gyerek szülése sem látszik meg rajta. Az első dolog, ami megfogja az embert, kiegyensúlyozottsága, s nyomban utána céltudatossága. Fehér blúzt visel, két csinos tűt a vállain, s valami szoknya vagy nadrágfélét. Olyasmit, amin nehezen igazodik el az ember. Nem nehéz elmélyült beszélgetésbe elegyedni vele, s könnyedén siklik gondolata a mindennapok akadályai között is. — Eleinte sok éretlenkedő telefonnal kellett bajlódnom, errefelé több szórakozóhely is van—mondja, mikor a leghétköznapibb gondok felé kanyarodik a beszélgetésünk. —- De már senkinek sem újság a jelenlétem, ahogy általában a nők lelkészi hivatása sem. Vannak már az országban olyan lelkésznők is, akik elérték a nyugdíjkorhatárt. Úgy érzem, hogy a velem kapcsolatos előítéletek is feloldódtak, miután megismertek. Megfordulunk a templomban. Ha azt mondanám, kis sétát teszünk, talán még hántásnak is vennék. Nem kisebb és nem is nagyobb annál, mint ami ahhoz kell, hogy az ember protestáns módon vagy egyszerűen emberként élje meg hitét. Az orgona némán pihen, a borús ég fénye áttöri a felső ablakokat. O itthon van, s én sem érzem magam idegennek. Kiss A. János Liptákné Gajdács Mária a mérnökként szerzett számítógépes, nyomdai ismereteit hamarosan az egyházi kiadványok létrehozásában is kamatoztathatja Fent kellene megegyezni, hogy lent működjön „Határszemle” holland szemmel A magyar—román országhatár társadalmi-gazdasági szerepét vizsgálta mindkét oldalon, négy hónapon át, két holland egyetemista lány, Sacha Koppért és Éva van der Boom. Az utrechti egyetem hallgatói szakdolgozatukat írják e nem mindennapi témából. Hazautazásuk előtt tapasztalataikról, véleményükről kérdeztük őket. — Először is köszönetét mondunk mindazoknak, akik készségesen segítették munkánkat — mondják. — Román oldalon azonban feltűnt: néhány nyilatkozó fél attól, hogy a határmenti települések kapcsolatáról beszéljen. A vezetőknél ez felveti azt a kérdést, hogy mennyire autonóm módon irányíthatják a kapcsolatkialakítást. Az a gyanúnk: ha nem is törvény, de a kialakult gyakorlat azt követeli tőlük, hogy tegyenek bejelentést „felfelé”, ha tárgyalni akarnak. így a magyar oldalon azzal segíthetnének, ha kezde- ményezően lépnének fel. Hasonló a helyzet Romániában megyei szinten is, itt is jelenteni kell a hivatalos, félhivatalos ügyeket, a megbeszélés tárgyát. A határmenti szomszédos települések között ezért sem alakultak ki úgynevezett testvérkapcsolatok, amelyek természetesek lennének. Kivétel Sarkad és Szalonta hivatalos kapcsolata, illetve Dombegyház és Iratos barátsága. A magyar települések annyiban előnyben vannak, hogy Erdélyben könnyebben kialakíthatnak kapcsolatQt. Érdekes, hogy Romániában a települési önkormányzatoknak autonómiát adnak, de ez egyáltalán nem működik, mert a központ „elkéri” a bevételt, és nem csurgat vissza semmit. Ezért a pénz hiányára is visszavezethető, hogy nem keresik a kapcsolatokat. Személyes véleményünk, , hogy a kapcsolatfelvétel elmaradásának kiváltó okai igazán kormányszinten keresendők. A legkomolyabb tényező itt a romániai magyar kisebbség helyzete. Ezt mindkét részről „felfújják”, és úgy tűnik, kormányszinten nem is törekednek a kapcsolatok javítására. Ha a felső vezetések valamilyen szerződést tető alá hoznának, akkor a román oldalon is — ahol lényegesen erősebb a centralizáció — megszűnne a függés és a kistelepülések között is könnyebben menne minden. — Önök milyennek látták kint a magyar kisebbség helyzetét? — Az életkörülményeket, az egyes emberek helyzetét tekintve nincs lényeges különbség, kemény harcot folytatnak a mindennapi megélhetésért. A magyar oldalon élők helyzetét ezzel össze sem lehet hasonlítani. Úgy látjuk, itt nincs olyan hatalmas távolság a nyugati életszínvonaltól. —Amikor Magyarországra érkeztek, azt mondták: úgy hallották, a magyar—román nagyon kemény határ. Változott-e a véleményük, és nem gondolják-e, hogy a kapcsolatfelvétel nehézségeiben ez is szerepet játszik? — A határátlépés nehézségei nagyban akadályozzák a kapcsolatfelvételt. Ha meg is nyitják véglegesen a Sarkad— Szalonta, Battonya—Tornya átkelőket, az sem elég, hiszen főként román oldalon az odavezető utak — néhol földutak is — katasztrofális állapotúak. Bár azt is hallottuk, hogy a tornyai utat azok a teherautók tették tönkre, amikkel Magyarországról hordták a cukorrépát. A határátkelő megnyitásának halogatásával a felek egymást vádolják, de szerintünk főként az anyagiak hiánya húzódik a háttérben. Bár az egyik konzultáción elhangzott, hogy magyar részről az északi, Szatmár, Hajdú megyei átkelők nyitását szorgalmazzák, mert ott kevesebb van, és arra a román oldalon jóval több magyar él. Feltűnt az is, hogy akadt olyan átkelőhely, amely napi 150 kamion átbocsátására alkalmas, mégis csak 80-at engedtek át a hosszadalmas romániai vámolási eljárás miatt. Az viszont kétségtelen, hogy a határátkelőhelyeket fejleszteni kell. — A határmenti települések kapcsolataiban hol látnak pozitívumot? — Főként a gazdasági kapcsolatok javulásában. A nemzetközi vegyes vállalatokat — nemcsak a magyar—románra gondolunk — támogatja a román állam, adókedvezményt, sőt adóelengedést is biztosít bizonyos ideig. Ez figyelemre méltó akkor, amikor a belgazdaságban semmilyen gazdaságfejlesztő tevékenységet nem észleltünk. Persze hátráltató tényező itt is van, és ez a román bankrendszer, mert nagyon sokat kell várni, hogy valutában kölcsönhöz jussanak. A kisebb vállalkozások így a feketepiacon oldják meg a finanszírozás kérdését. Pozitívum még, hogy a személyes, baráti, rokoni kapcsolatokban csöppet sem érződik a felső politikai ellentét. Nyemcsok László A magyar—román határ társadalmi gazdasági szerepéről írja szakdolgozatát a két holland egyetemista
