Békés Megyei Hírlap, 1993. augusztus (48. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-28-29 / 200. szám
^Békés megyei hírlap MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1993. augusztus 28-29., szombat-vasárnap „Engem mindig az ember érdekelt” Megható találkozás a nyolcvanéves Müller Miklós fotóművésszel Mozgalmas volt az idei nyár Orosházán: közéleti személyiségek, ismert művészek és politikusok fordultak meg „a legnagyobb magyar faluból” kinőtt városban. Az előkelő vendégek sorából is kiemelkedik Müller Miklós fotóművész, akit 80. születésnapján megkülönböztetett tisztelettel és szeretettel köszöntött a szülőfalu. A történelem viharai otthonából másik hazába űzték a fiatal Müllert, és Nicolas Mullemek spanyolországi munkássága hozta meg a világhírt. Az idős mester 1966- tól rendszeresen hazalátogat, sosem jött üres kézzel, a városnak ajándékozott fotóiból készült most a születésnapi kiállítás. A szervezők még azzal is igyekeztek az ünnepeknek kedvezni, hogy a kiállítás megnyitására a köztársasági elnököt kérték fel. A rangos eseményről beszámoltunk lapunkban július végén, most a művésszel készült interjút közöljük.-—A forró hangulatú, szeretetteljes ünnepléshez és korábbi emlékezetes beszélgetéseinkhez méltatlan a hivatalos megszólítás, ezért arra kérem Miklós bácsit, mondja el, hazalátogatásai alkalmával mi a legszembetűnőbb az orosházi, illetve a magyarországi változásokban? — Az ember vissza-vissza- tér a gyökereihez; 1938-as távozásom után először 1966- ban jöttem haza és hoztam a családomat autóval, hat napig várnom kellett a vízumra. Fel akartam vágni előttük, elvittem őket Budapesten, a Margit -szigeten ebédelni. S nem volt két egyforma tányér, két egyforma pohár, csorba volt a pohár! Nagyon szégyelltem magam. Akkor még elég szomorú állapotban volt ez az ország. Az utóbbi négy évben mindig kerestünk és találtunk is valami ürügyet a hazajövetelre; szeretek jönni és szeretem látni, hogy Magyarország milyen sokat változik évről évre. Hála Istennek, a gyerekeim nem tudják, hogy mi az a háború, én is csak messziről tudom, és remélem, lesz olyan szerencsénk, hogy azok az idők többé nem is jönnek vissza. Az átmenet mindig és mindenhol nehéz, göröngyös, de én bízom abban, hogy itt olyan ország lesz, ahol igazán érdemes élni. Az emberek előbb-utóbb rájönnek, hogy fátyolt kell borítani a múltra, mert az ellenségeskedés nem vezet sehová. — Ráismer még ifjúkora Orosházájára, eltalál a régi helyekre, gyermekkori emlékeinek helyszíneire? — Nem, teljesen felismer- hetetlen a falu számomra, lép- ten-nyomon eltévedek. Természetesen előnyére változott meg Orosháza, tele van virággal, fákkal, ezüstfenyővel, fűzfával, gyönyörű. Nem is hasonlít a régi Orosházára. Megvallom őszintén, én most az indulás előtt attól tartottam, hogy az innen nem messze dúló háborúnak valami nyoma lehet. De itt úgy látszik, mintha ott semmi nem lenne. Beszéltem az emberekkel, akik hála istennek csak a híradásokból értesülnek a sajnálatos eseményekről. Csak így is maradjon, ugye?! — Asturiából nézve a magyarországi társadalmi átalakulást, a hazai mentalitást mennyire lehet nyomon követ- ni? — Én figyelek, igyekszem tájékozódni, de a spanyoloknak teljesen mindegy, hogy itt mi történik, egyáltalán nem érdekli őket. Megvan Asturias- nak a maga baja, igen súlyos gondokkal küzd jelenleg. A vidék gazdasági fellendülése ma teljesen lehetetlen. Asturias gazdasága három lábon áll, egyik a kohászat, a másik a bányászat, a harmadik a tejtermékek előállítása. A vas-, a kohászati ipar nem kell senkinek. A szénbányák arrafelé függőlegesek, a bányászok igen nehéz körülmények között dolgoznak, 500 méterről a föld alól hozzák fel a szenet, és ez a kitermelés háromszor annyiba kerül, mintha vennék a szenet Németországból vagy Lengyelországból. Az embereket azért fizetik, hogy ne dolgozzanak. A tejről meg tudjuk, hogy egész Európa úszik a tejben, vajban, miközben Afrika éhen hal. A gazdasági helyzet teljesen őrült, a világ teljesen őrült. Nincsen mód az elosztásra; a néger gyerekek ezrével halnak éhen, míg mi belefulladunk a tejbe. Vannak nézetek, melyek azt mondják, olyan a válság, amelyből csak háborúval lehet kijönni. Kérem szépen, micsoda dolog ez?! — Legutóbbi interjújában, amit lapunkban adott, többek között arról beszélt, hogy a fotó a maga 150 évével a legfiatalabb a társművészetek között, mégis rendkívüli a szerepe, hatalma azáltal, hogy a pillanatot örökíti meg. — Igen, a fotográfia a pillanat művészete, a valósághoz kötött, tanúság a múló pillanatról. De van egy másik sajátossága is, bár ma már kevésbé, mint mondjuk 20-30 évvel ezelőtt. A fotóművészetnek volt bizonyos hitelessége, a fotó majdnem olyan volt, mint egy totáliáris, mint egy jegyzői hitelesítés. Mára a helyzet megváltozott, egyrészt a technika miatt, másrészt a fotónak egy teljesen jogos új ágával, amit úgy hívnak, hogy fotográfia creativa. Mondom, ez jogos igény, de a hitelesség rovására megy. —Azt is hangsúlyozta, hogy a szívéhez a fekete-fehér fotózás áll közelebb, jól emlékszem? — Igen. A fekete-fehér fotózásnál az ember kontrollálja, irányítja az egész folyamatot az első másodperctől az utolsóig. A színesnél, amikor megnyomja az ember a gombot, máris kiadja a kezéből az egész folyamatot, és a laboratórium kezébe adja. —Tehát kedvesebb a fekete - fehér? — Az az enyém. Különben úgy gondolom, hogy a színes fotózásnak még meg kell találni a saját formanyelvét. Ilyen szempontból a lányom munkája valamelyest talán hozzájárul ehhez az új formanyelvhez, amit a fekete-fehér fotó már évekkel ezelőtt megtalált. — Hetvenedik életévébe lépve átadta madridi stúdióját Ana lányának, aki maga is jó nevű fotós. A nagyvárosból az asturiai tengerpartra, egy kicsi faluba vonult vissza. De fantasztikus érzés, nagy boldogság lehet, hogy a lánya folytatja, amit az apa abbahagyott. — Nekem nem fantasztikus, hanem egészen természetes. Boldogság bizonyos szempontból, de ez bonyolult dolog. A lányomnak egészen más az érdeklődési köre, és én nem tudom őt befolyásolni, bár néha talán szeretném. Nem akar Müller-fotót csinálni, Ana-fotót akar. Természetesen ez szíve joga, és ehhez én csak helyeselni tudok. —Koraifotóin éppúgy, mint a késein, mindig emberarcok, gyermekarcok tekintenek ránk. — Engem mindig az ember érdekelt, és a környezet, amelyben az ember létezik, él, dolgozik és van. Ilyen szempontból munkásságom 50 év alatt tényleg nem sokat változott... — A mai fotózásra — beleértem a sajtófotót is — nem jellemző, hogy az ember állna a fotós érdeklődésének középpontjában. — Az én példaképem mindig is Cartier Bresson francia fotográfus volt, szerintem ő egyike az útmutatóknak, nála mindig a pillanat és az ember állt a középpontban. — Kedves Miklós bácsi, születésnapján még egyszer szívből köszöntőm! Külön köszönöm, hogy zsúfolt, fárasztó itthoni programja ellenére, a hagyományokhoz híven, ismét szakított időt lapunknak. Niedzielsky Katalin Az ünnepelt művész a születésnapi kiállításon FOTÓ: FAZEKAS FERENC Kubikosok Csongrád környékén 1937-ben Arató Orosházán 1936-ban Orosházán 1936-ban Kubikos, Csongrád, 1937 Nina De Pescadores, Tenerife, 1967
