Békés Megyei Hírlap, 1993. augusztus (48. évfolyam, 178-202. szám)
1993-08-13 / 188. szám
MEGYEIKÖRKÉP 1993. augusztus 13., péntek O A bajai művész mester Emlékezés nagyjainkra: dr. Pásztor József A semmiből szervezett fontosat Szeghalmon Szőnyegstúdió A nemezetközi hímevet kivívott Békésszentandrási Szőnyegszövő Szövetkezet tegnap nyitotta meg Budapesten Szőnyegstúdióját. Az üzlet méltó környezetben és kulturált körülmények között mutatja be a vásárlóközönségnek termékei. Az üzlet a VII. kerületben, a Dohány utca 3. szám alatt található. Kenyérsütő verseny Szarvas és környéke valamennyi háziasszonyát és pékmesterét invitálják kenyérsütő versenyre. A Szent István napon megtartandó próbatétel szeretné a régi hagyományokat feleleveníteni és az ősi mesterség szépségét bemutatni. A sütéshez szükséges lisztet a polgármesteri hivatal biztosítja. A győztes legszebb kenyerét a Szent István-parkban felszentelik augusztus 20-án. Párját a TV Híradó futárszolgálata szállítja fel Budapestre az aznap esti parlamenti fogadásra. A sütőversenyre a szarvasi polgármesteri hivatal titkárságán lehet jelentkezni augusztus 16-áig. Nyolcvannégy esztendeje ellenére most is mindenütt megjelenik szikár, szálas alakja, ahol valami, elsősorban a kultúrával kapcsolatos esemény történik, író-olvasó találkozó például nem múlhat el nélküle. Jelenlegi látogatásom a bajai Szent Antal utcában levő műtermében nem a magyar írók határokon túl is ismert fotósának, az éppen ötven évvel ezelőtti szárszói konferencia megörökítőjének szólt, hanem az iparos Bérei Lászlónak, aki mindig is tiltakozott a fotóművész titulus ellen. — Fényképész mester vagyok én, barátom, ennél a címnél soha nem vágytam többre— szokta mondani. Ám legyen. Bár, ha a Bérei család nemrég megrendezett, hatvan évre visszatekintő kiállítására gondolok — párja, Piroska néni és leánya, Ildikó is magas színvonalon, vele együtt művelték a szakmát, helyesebben gyakorolják most is —, akkor csak azt mondhatom, hogy ahogyan Bérciék gyakorolták a szakmát, az magasrendű művészet volt mindig. — Vésztőn születtem, 1909. március 7-én — kezdi mesélni az idős mester az életútját. — Már egészen kis gyermekként ott sertepertéltem édesapám műhelyében, rakosgattam a másolókereteket. Akkor még napfénynél másoltak, a gázfény meg a műfénypapír csak később jött divatba. Hivatalosan is segéd úr lettem 16 éves koromban, aztán el is kerültem — az akkori szokások szerint tapaszA vésztői születésű mester kedvelt Rolleiflexével 50 évvel ezelőtt a szárszói konferencián is fényképezett tálatokat gyűjteni — az ország különböző helyeire. Még ismertem Hódmezővásárhelyen az öreg Plóhn Józsi bácsit, aki a 48-as honvédeket, meg a korabeli betyárokat fényképezte. Ma is az ő képei vannak a félegyházi börtönmúzeumban. Bérei László pályafutásáról regényt lehetne írni. Húszéves korában a fővárosba került, egy nagy műhelybe, ahol tizenöten dolgoztak. Itt ismerte meg Piroska nénit, akivel nemsokára 60 éves házasok lesznek. Közben Aba-Novák mesternél festészetet tanult, de — amint szerényen mondta — a többiek sokkal jobbak voltak nála. — Két nyáron a Balatonon voltam, nyári fényképezést csináltam. Ez egy érdekes foglalatosság volt. Például Bala- tonfüreden lefényképeztem, persze még lemezes géppel, a kikötőben lévő hajót. Egy fél óra múlva vittem a kész lapokat, az utasok szívesen vásárolták. Itt ismerkedtem meg többek között Bláthy Ottó Titusszal, a villanyóra, és Asbóth Oszkárral, a helikopter feltalálójával. Tulajdonképpen a pesti bombázások elől kerültek, mintegy véletlenül, éppen Bajára. —A háborúba egy kézfogással sodródtam bele — mondja Bérei László tréfásan —, így állapították meg rólam, hogy alkalmas vagyok. Amikor 1947. június 27-ére, a névnapomra hazatértem, a műtermünk — Piroska néni vitte az ipart, igen nehéz körülmények között —, még mindig a Dózsa György úton, a mostani zeneiskola épületében volt. Innen a Fő térre, a Mabi-palotába költöztünk. Az emeleten laktunk, a mai halcsamok volt az üzletünk. Aztán jött az államosítás, a lakásból is kirúgtak bennünket. Végre, sok küszködés után, megvettük ezt a házat a Szent Antal utca elején, azóta itt élünk. — Hajdan az emberek szépen felöltöztek a fényképezéshez, megbecsült emlék volt egy-egy családi felvétel — emlékezik a mester. — A halcsarnok helyén még 25—30 műtermi felvételt készíthettünk naponta. Most jó, ha hetenként készítünk kettőt-hármat. Pedig ha az emberek tudnák: a magyar fotóművészet egyik nagy élő személyisége készítené a portréjukat. Akinek eszközei jórészt a kecskeméti és a békéscsabai múzeumban vannak, munkásságát pedig rangos könyvek őrzik. Gál Z. Az idő megrongálja az emberi alkotásokat, magát az embert is elkoptatja, de az utódoknak kötelessége emlékezni. Emlékezni azokra, akik tettek az előrehaladásunkért, az ifjúságért, a művelődésért. Ilyen ember volt dr. Pásztor József gimnáziumi tanár, aki Szeghalmon kétszer szervezte meg a diákotthont, aki 1926-ban elsőnek írta meg Péter András életrajzát, Nagy Miklósnak mindenben segítségére volt a gimnázium megszervezésében. Életútja 1900. december 11-én indult Békésről, itt végezte elemi és középiskoláit. Egyetemi tanulmányait a debreceni Tisza István Tudományegyetemen folytatta történelem—földrajz szakon, majd képesítést szerzett gyorsírásból és ipariskolai rajzból is. 1927- ben létrehozta a Péter András Diákotthont, ami a gimná- zimba járást tette lehetővé olyan településen élő diákoknak, akiknek a mindennapi bejárás megoldhatatlan volt. A diákoknak fontos volt, hogy Szeghalmon lakhassanak, a gimnáziumnak pedig, hogy kellő létszámú diákja legyen. A diákotthon első helye a Weiszberg- féle ház volt, ahol 20 férőhelyre 30-an jelentkeztek, így Papp Lajosné — az akkori lelkész felesége — jóvoltából még a parókián is laktak diákok. Az élelmezést Kutasi Pál vendéglőjéből oldották meg, amely a mai Tildy utcán lévő Alfa üzlet helyén állt. „Csendben folyó, feltűnést kerülő komoly, céltudatos munka folyt itt.” Ebben óriási része volt dr. Pásztor József- nénak, aki a gazdasági ügyeket intézte, de az édesanyákat is helyettesítette, amikor arra szükségük volt a diákoknak. Tanítói diplomával látta el a konyhai ügyek intézését, akkor még nem volt sem gondnok, sem adminisztrátor. Délután pedig a tanulásban segített díjazás nélkül. 1928—29- ben megépült Péter András ősi telkén az internátus, amibe azonban a gimnázium 3 osztálya költözött be. Egy osztály- termet használtak diákotthoni hálóteremnek. Tovább bővült a diákotthon a templom melletti régi postaépület megvásárlásával, ahol 66 tanulónak lett nappali tartózkodó helye. 1930 szeptemberétől a Péter András Diákotthon az új kórház épületét bérelte, mely a régi Simay-telken épült. Itt már együtt volt az étkező, tanuló és háló. A Pásztor házaspár és még két felügyelő tanár is ide költözött. Ekkor már 100 tanuló lakott bent, akik a gimnázium legjobbjai közé tartoztak, s ez mindenképpen a diák-otthon vezetőjének és az ő munkáját segítő feleségének, valamint a nevelőtanároknak volt köszönhető. Híressé vált a konyha is, amely önellátásra rendezkedett be. Á diákotthon a családi otthont pótolta a 10—18 éves tanulóknak. A szakács, a hivatal- segéd, tehát minden alkalmazott bent lakott és teljes ellátást kapott. így érthető, hogy szívesen mentek ide dolgozni, bár a munkaidő meghaladta a napi 8 órát. A sok gyakorlatias tennivaló mellett maradt ideje a diákotthon vezetőjének tudományos munkára is, 1935-ben megírta doktori disszertációját „Szabad királyi városok szavazati joga” címen. 1931-ben Szeghalmon megnyílt az ország első középiskolai cserkészinter- nátusa a mai középiskolai kollégium helyén. Az 1936—37- es tanévtől összevonták a két internátust. 1940-ben a kórház épületéből kiköltöztek a diákok a cserkészotthonba, amit ekkorra emeletráépítéssel bővítettek. Ezek a költözések nagyon megnehezítették a munkát, amiből a diákok is derekasan kivették a részüket, hiszen ekkor még a Szeles-gát nem volt kikövezve és hol a sár, hol a por nehezítette a közlekedést. Most már közel kerültek a gimnázium épületéhez, és az öreg Kárász-ház megvásárlásával tovább terjeszkedtek. A vezetést dicséri, hogy a diákotthonnak önálló könyvtára lett. 1942-től a Szigeti Endre Mezőgazdasági Középiskola vidéki növendékei is itt laktak. Dr. Pásztor József a háborús években is biztosította a növendékek ellátását. 1944 szeptemberében 150 tanuló iratkozott be. De sajnos 1944. szeptember 22-én „a kiürítési kormánybiztos” utasítására a diákotthont is kiürítették. A vezetőtanár a legnehezebb napokban is Szeghalmon maradt, majd a harcok elmúltával az újjáépítésben óriási munkát vállalt, dolgozott a jegyzők helyett és az egyházi életet is ő indította be. 1945-ben tehát másodszor is megszervezte a diákotthont dr. Pásztor József. Az ablakok kitörtek, a berendezés megsemmisült vagy eltűnt, „evő- és ivóeszközöket” a tanulóknak otthonról kellett hozni. 1946-ban Nagy Miklós igazgató úr — akit tankerületi főigazgatónak, majd államtitkárnak neveztek ki — Pestre távozott, az ő akaratára vállalta el dr. Pásztor József a gimnázium igazgatását, amit három évig (1946—1949) láthatott el, mert mint párton kívülit nem tartották tovább alkalmasnak. 19 évig töltött be két munkakört: teljes értékű tanári munkát végzett és vezette a diákotthont. Leváltását követően 1961-ig — nyugdíjazásáig — a tantestület tagja maradt. Élete, munkássága példaértékű lehet mindannyiunk számára. Szarka Sándorné Az új nómenklatúra szerint egészen pontosan vitéz nagybányai Horthy Miklós őfőméltósága, aki született Kenderesen 1868. június 18-án, s meghalt Portugáliában 1957. február 9- én Estorilban. Olvasom a Népszabadságban a nagyon is lexikonízű dolgozatot a kormányzó 125. születésnapját fölemlítve. S ismerve a szerző korát, gondolkodni kezdtem, vajon hány Horthy van Magyarországon? Egy bizonyos: legalább négy. Egy a fehérterrorosnak titulált, lexikon szerint tehetségtelen politikus, egy E. Fehér Pálos, aki már vékonyítja a dolgokat, egy új a kenderesiekben, akik máig kormányzóként tisztelik, s bennem is él egy az elmondások alapján, már csak azért, mert apám s anyám jóvoltából a hetvenötödik születésnapján születtem. De sokszor mesélte nagyanyám, aki 99 évet s hét hónapot élt, hogy alig várták már a románokat Kecskemétre, mert a „Lenin- fiúk” impertinens módon viselkedtek. Azt, hogy az asszonyok akarata ellenére ölelkeztek, az még nőhiányos időben valami genetikus kényszerből vezéreltetve, bár kevésbé, de — érthető. Ám a Tanácsköztársaság idején Kalocsán, Soltvadkerten, s általában a délvidéken a nékik nem tetsző embereket lábuknál fogva kötéllel a cséza végére kötötték, s vigyorogva addig húzták mindenki szeme láttára, míg ki nem múlt, ez már több, mint az anarchizmusból születő Szovjetunió ajándéka. Eklatáns példa: Rákosi Mátyás gazdasági kormánybiztossága idején a Fodor cukrászék őseinél rekviráltak, s csak a most már legvidámabb történetet meséljem el: vittek többek között porcukorba ágyazott vaníliát öt kilót. Rögvest szét is osztották a proletárok között. Azok rágták, mint a gumicukrot. Az más kérdés, hogy félóra múlva meg fostak, mint a patikárius kutyája. Csak egy kitérő, hogy a cukor s a vaníliarúd kilencszázhuszonnégyig kitartott volna az öreg Fodornak, még akkor is, ha olcsóbban adja a fagylaltot. Fehérterror? Bíz’ az volt. Csak tudják olyan ez, amikor Trianon pörölye leveri a lámpát az ivóban, s kezdődik a bunyó. Nem védem én ezzel sem Héjas Ivánt, sem Francia Kis Mihályt, mert hát ők is hejre gyerekek voltak, de azért az Oroszországból ideszaladt Kun Béla-csapat sem volt piskóta. Azt vágják Kádár fejéhez, hogy komformista volt. Igen az. S gondoljunk csak bele, ha november 2-án Tito s Hruscsov nem Kádárt választja az országban, hanem mondjuk Münnich Ferencet vagy a héja mosolyú Biszku Bélát? Lehet, hogy a Hortobágy is kevés lenne a 301-es parcellának. Utcán járva, kocsmába térve egyre többet hallani, hogy visszasírják Kádárt. Én is visszasírom lassan, pedig soha egyetlen pártnak sem voltam a tagja. Nagyapám javallottá még negyvenkilencben, szó szerint: „Onokám! Egyetlen pártba se lépjél bele, ha megnősz!” Megfogadtam életem végéig. Jó apám s jó anyám mesélte, hogy sose éltek olyan jól, mint harminchat s negyvenhárom között. Pedig az öregem altiszt volt egy banknál, a muter pedig bedolgozó varrónő. Hogy van ez? Pedig egy-két évvel előtte az országon átfutott a gazdaságokat bénító világválság. Azt mondják, hogy Nagy Imre gyenge politikus volt, s angolszász barát. Az bizony! Ebbe bukott bele ötvenhat. Hívhatta Amerikát s Angliát a szegény szemüveges mártír, a telefont senki sem vette föl. Közben meg Románia felől úgy jöttek ezrével a T 34-esek Szuezt keresve, mintha ingyen adták volna őket. Ennyit a politikáról. Szuez : Anglia! Magyarország : Szovjetunió! Döntetlen. Csak mellékmondatban jegyzem meg, hogy nem tetszik nekem a kormánynak az a Nyugathoz dörgölődő politikája, mert vénségemre Isten úgyse odajutunk, hogy menedékjogot kényszerülök kérni Albániától. S visszatérve Horthyra. Meggyőződésem szerint tette ő a lelkiismerete szerint a dolgát. De annyi volt a pakliban. Ki akart lépni a háborúból 1944. október 15-én? Igen, ki akart! Nem forogta ki magát. S nem azért, mert a fiát a németek elrabolták. Ellentmondásos politikus volt? Bizony az. Azért, mert Rákosit leültette Szegeden a Csillagba, azért volt rossz ember? Csak kérdezem? Vagy azért, mert teret engedett a finánctőkének? Vagy azért, mert uralkodása kezdetétől intellektuális szakemberekkel (is) vétette körül magát? Vagy azért, mert a hidegsebész Surján népjóléti (népjóléti?) miniszter furcsa helyzetbe kerülne, ha megtekintené az akkori szociális háló sűrűségét! Horthyról még annyit, hogy a kemény Rákosi időkben is bizony a szegényebbek között, s gondolom a gazdagabbak között is — de én ott sose jártam — a legnagyobb tisztelettel emlegették a nevét, annak ellenére, hogy a hivatalos politika szigorúan tiltotta. Morfondál bennem a gondolat, hogy csatlós állam létünkre Horthyt vajon miért nem állítják a nürnbergi bíróság elé? Illetve citálták, de fölöslegesen. Születésünk napján (hogy nagyképű lehessek!) Kenderesen jártam, s találkozhattam a község polgármesterével, Baranyi Mihállyal. Vele készült egy rövid beszélgetés. Mondja a polgármester úr, hogy csak huszonegy éve él, s lakik itt. Kenderesen nimbusza van a Horthy családnak, a falu népe még vigyázzba vágja magát, ha a kormányzó nevét említik. Érdeklődtem, hogy a szeptember negyedikéi újratemetésre vámak-e királyokat, hercegeket, grófokat? Bizonyos — mondja a polgármester —, aki él s mozog Kenderesen, mindenki ott lesz, annál is inkább, mert a szertartást az egri érsek és a református püspök celebrálja. A falu ott lesz Horthy visszavárásánál, de vajon hányán jönnek még az országból? Ez a polgármester igazi gondja. A vasárnapi újságban a minap Horthy Istvánné, a pilótahalált halt István özvegye meghívta az egész országot a családi temetésre, s ismerve a politikát — Szálint s Hitlert kivéve, no meg a franciákat — bizony a kormányzónak voltak tisztelői! — Maradjunk abban, hogy nagyon sok visszajelzésünk van... S az a gond, hogyan férünk majd el azon a kis helyen. Nem szeretnék a polgármester helyébe lenni, amikor vagy nyolcvanezer, újratemetésnél tisztelgő magyart kell fogadnia majd. De Istenem, miért pont Kenderest választotta polgármestersége színhelyéül? Vagy az elöljáró kínjára őt választotta a nép? Szabó Pál Miklós A kormányzó Dr. Pásztor József munkássága példa lehet mindannyiunk számára
