Békés Megyei Hírlap, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-29 / 175. szám
Szombathelyen találkoztak „Nem voltunk vasdorongos rablóbanditák” Ma is tiltakozik a címke ellen a világ első repülőgép-eltérítője A közvélemény szimpátiája repülőgép-eltérítés esetén az utasok és a személyzet oldalán áll. Az első híradás után aggódva figyelik a tévét, hallgatják a rádiót: vannak-e a gépen gyerekek, betegek; hány ember élete forog veszélyben. Fekete bárány csak egy van, a gépeltérítő. Viszont nem így volt ez kezdettől fogva, legalábbis az első repülőgép-eltérítésnél nem. Lassan harminchét éve, 1956. július 13-án, pénteken történt az első. Az akkori magyar hírközlés megpróbálta bölcsen elhallgatni. Az év elején jutott el hozzám Polyak Györgynek, a világ első repülőgép-eltérítőjének tizenegy oldalas levele. Stílusa, angolos mondatszerkesztése arról tanúskodik, hogy írója idegenben töltött több mint három évtizedet. A levél kézhezvétele óta megtudtam az akkor a gépen tartózkodó egyik utastól, amit még Pólyák György sem tud. A nyolcvanas évek végén rá-dió- játék is készült az eseményről, de akkor félretették. írója szerint azóta sem került elő. De hát ki is volt ez a Pólyák György? A Magyar Légierők hadnagya, a 4727-es repülőezrednél teljesített szolgálatot 1953 októberéig. Mivel tudott a táci ezrednél történt halálos repülőbalesetek sorozatáról, tartalékállományba helyezték. Nehéz helyzetbe került, mert bárhova ment dolgozni, bizalmatlanul fogadták mint volt repülőtisztet, kommunistakádert. Jelen volt 1956. március 15-én a Múzeum-kertben. Az ott lévő több száz fiatal hatására nézeteit megváltoztatta. Akkor határozta el, hogy a repülőgépet mint fegyvert fogja használni. Mint volt pilóta, tudta a repülőgépek menetrendjét. Kiválasztotta közülük a leghosszabb járatú gépet. Biztonsági okokból a két csoport csak a repülés napján ismerkedett meg egymással személyesen. A helyszín Szombathely lett, mivel itt hétvégi ifjúsági találkozó volt. Pólyák tudta, hogy minden gépen utazik egy AVH-s, akinek fegyvere van, de civil ruhában az utasok között foglal helyet. Egy ülésrendszert dolgozott ki, miszerint minden második ülésen az ő embere foglalt helyet. (Akkor még nem voltak számozva a MALÉV ülései.) így minden embere biztosítva volt az esetlegesen a háta mögül jövő támadás ellen. Már a szervezkedés idején megbeszélték, hogy odahaza egyetlen hozzátartozójuknak sem szabad tudni tervükről. Ez az ő érdekükben történt, hogy kevésbé legyenek kitéve az utólagos zaklatásnak. Pólyákra hárult a feladat, az AVH-s felismerése. Talált is egy gyanús utast egészen elől, a menetiránnyal szemben. Mivel feltűnően otthonosan viselkedett, Pólyák benne vélte a keresett ávóst felfedezni. A két motor simán beindult, a gép óriásit rándult, és elkezdett gurulni. A látás kitűnő volt. Pólyák megjegyezte magában úgy ezer méter magasságban; ez szép repülés lesz. A Duna távolban kirajzolódó vonala mellett felismerte Győr városát. A megbeszélt jel szerint hangosan felkiáltott: „Jé, ott van Győr!” Hat társa 300-ig számolni kezdett magában, hogy összehangolják az időt. Öt perc elteltével ismét felkiáltott: „Jé, ott megy két lö- kös!” Erre mindenki az ablak felé fordult lököst látni. Pólyák ekkor elővette lövésre ugyan alkalmatlan, de veszélyesnek látszó pisztolyát, és az általa ávósnak vélt férfihoz lépett. Ez megrémülve fel akart állni, de Pólyák, hogy ezt megelőzze, pisztolyos kezével rácsapott a fejére. Mivel még mindig fel akart állni, még egyszer sújtott. Teljes erejéből. Ez már hatásosnak bizonyult. A férfi magatehetetlenné vált. Pólyák most már mehetett a pilótafülke ajtajához. Előre elgondolta, milyen meglepetés lesz, ha belépése után pisztolyát rájuk szegezve mindenkit kiküld onnét. A meglepetés azonban őt érte. A tenyérnyi résen keresztül meglátta bent az igazi ávóst. A pilótaajtó bevágódott előtte. Belülről szófoszlányokat hallott: ...kényszerleszállni ...manőverezze... minden áron... Közben a gép hirtelen hullám- vasút-repülésbe ment át. Pólyák társától csavarhúzót kapott, és hozzákezdett a fülke ajtajának kifeszítéséhez. Közben a gép három-négy hullámon ment keresztül, majd irányt cserélt, a padlón, a székek között nagy összevisszaságban emberek, csomagok, gépalkatrészek... A látvány megsokszorozta az erejét, sikerült az ajtót kifeszíteni. S bent az ávós nem az utasokra, hanem a személyzetre vigyázott. Másodpercek alatt átlátta a helyzetet. Pólyák bal lábával az ávós pisztolyt tartó kezére lépett, belerúgott, majd pisztolyával fejbe vágta. Közben ő is elvesztette az egyensúlyát, ráesett az AVH-sra. Ekkor a fején háromszor, négyszer éles fájdalmat érzett. A szerelő ütögette a fejét a rakétajelző pisztollyal. Újabb ütés érte, ezúttal az áílát, két első fogát a szerelő szeme közé köpte, és az ávóstól elvett pisztollyal a gép mennyezetébe leadott két lövést. Ekkor szólalt meg az elsőpilóta: „Rendben van, kérem, megadjuk magunkat!” Pólyák csak az elsőpilótát hagyta bent a fülkében, maga beült a másodpilóta helyébe, és a gépet vízszintes repülésbe vitte át. Majd teljesen átvette a gép vezetését, és a lehető legalacsonyabban vitte, hogy a radar ne tudja bemérni. Bécs után ismét normális magasságba emelkedtek, és München felé vették az irányt. Megelégedettnek érezhette volna magát, hisz terve sikerült, de felelősnek érezte magát a súlyosan sérült utasokért. A magyar hatóságok már abban az évben halálra ítélték a MALÉV 387-es járatának eltérítőjét. Természetesen távollétében. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy 1956-ot mutatott akkor a naptár, így az elítéltet s az ítéletet az itthoni közvélemény már kapcsolatba hozta a közelgő októberrel. Akkor pedig már mindenki mással volt elfoglalva. Aztán a géprablások is elszaporodtak, eldurvultak, módszereik embertelensége nem ismer határt. Ma már egy gépeltérítés után senki sem gondol egy közelgő szabadságharcra. Gombás Imre Vagyonmozgás Ha nem is a kezdetben, ám nem olyan régen — úgy három esztendővel ezelőtt — voltak az állami tulajdonok: építő-, nyomda-, tej-, növényolaj- és egyéb ipari vállalatok, továbbá konzerv-, ruha-, vas- és más efféle gyárak. Voltak nekik valódi értéken számon tartott, leltár szerint megállapított, meg ilyen-olyan módon könyvelt értékeik. Nem biztos, hogy mindig piaci értékek voltak ezek, mert akkoriban még csak tervgazdálkodás folyt. Egyszer, egy szép napon elkezdődött a vagyonmozgás. A bűvészkedés, az átalakítás, a részekre cibálás meg az efféle korszak; magyarul a privatizálás. Mint meleg eső után a gomba, úgy szaporodtak a kft-k. Gépek, felszerelések (röviden: állami vagyonok) átmozogtak a merész „vállalkozók” kezeibe, s a helyükön maradt vezérigazgatók egyszeriben érdekeltté váltak ezekben az egyszemélyes akármicsodákban. Hatékony közreműködésükkel bámulatosan rövid idő alatt többszörösen devalvált néhány milliócskára apadtak a minap még milliárdos vagyonok, amit ezek után már bagóért megvehetett, mellényzsebből kifizethetett a honi és külhoni vállalkozók serege. Folyamatosan mozgott a vagyon. Bt.-k születtek, alapítványok alakultak, holdingok, maffiák szövetkeztek. Társaságokba vitték át a nagyvállalatok hasznot hozó tevékenységeit, a kifosztott, kongó üzemcsarnokokban meg rozsdásodott az ócskavas. Mindezt az A VÜ a mai napig szájtátva nézi. Még magyarázza is nekünk, hogy micsoda jó üzlet ez. Bár — szerinte — itt-ott talán véthettek valamicskét az etika ellen, de bűntény soha sehol se történt. Á, dehogy! Milyen árnyaltan tud fogalmazni az ember, ha saját mentéséről van szó. Ki nem ejtené a „művelt” magyar sem a parlamentben, sem másutt azt a szót: hazudik! Pedig napnál világosabb a hazugság! Ehelyett azt mondja: no, ez nem egészen pontos; nem felel meg a valóságnak; eltorzítja a lényeget; egyénien értelmezi az esetet; valótlanságot állít; ködösít az ürge; csúsztatás van benne. „Oh, szép magyar nyelv” (Ábrányi Emil). Hát tessék, most itt a vagyonmozgás. Erre a bonyolult folyamatra némely esetben kifejezőbb lenne bibliai tömörséggel azt mondani: rablás. Közönséges rablás. Erőszakkal és fondorlattal való eltulajdonítása—nem pedig privatizálása — a köz vagyonának. De nem ám olyasmit gügyögni a riporter bátortalan kérdésére, hogy alapos gyanú nem merült fel a bűncselekményre; nem tartozik a büntetőeljárás körébe; a jogtanácsos összezavarja az ügyet; a bíró jogértelmez; joghézag van. Még egyetlen gondolat kinyilvánítását engedjék meg uraim, hölgyeim, ott a parlamentben. Hát valóban nem lenne lehetséges olyan tudós körben — csupa doctorok (iuris, oeconomicus) közt — egyetlen egyszer egyszerű, világos törvényt megalkotni, 927 módosító javaslat nélkül? Persze szerényen hallgatva arról, hogy éjt nappallá téve mily nagy erőfeszítéssel robotoltak képviselőink a közjó érdekében, hisz tíz év alatt sem termett annyi kodifikáció a patinás boltozatok alatt, mint mostanság egyetlen esztendőben. Bizony, igaz. A kevesebb azonban több lett volna Csak több? Jobb is lett volna. Ezek akkor jutottak eszembe, mikor a rádió és a televízió minap hírt adott a Budapesti Tejipari Vállalat még az év elején zajlani kezdett, ám azóta sem elcsitult privatizációs eseményeiről. Petőcz Károly
