Békés Megyei Hírlap, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-19 / 166. szám
Obérés meiívei hírlap SPORT 1993. július 19., hétfő Nem a klubvezető megy a vállalkozókhoz, hanem az utóbbiak keresik meg a szakosztályt Ez is Olaszország Ez évben is számtalan magyar keresi fel az Adriát, annak is leginkább az olasz tengerpartját. A legtöbben üdülni, nyaralni, pihenni, szórakozni mennek, kevesebben vannak azok, akiknek megadatik, hogy mélyebben bepillantást nyerjenek a helyiek életébe, szokásaiba. Jelen sorok szerzője — a Békéscsabai Főiskola DSE röplabdaszakosztálya jóvoltából — azon szerencsések közé tartozik, aki viszont melegebben összebarátkozott számos észak-itáliai emberrel, akikkel nemcsak szorosabb barátságot kötött, hanem bepillantást nyert életükbe, mindennapjaikba. E sorokban most nem „tisztán” a sportról lesz szó, bár e nélkül nem lenne teljes az írás. Mint a bevezetőben említettem már, a békéscsabai röplabdások vendégszeretét élveztem, amikor két héttel ezelőtt vasárnap reggel felültem a tarhosi gyermekotthon autóbuszára és nekivágtam huszonheted magammal Itáliának. 1260 kilométer megtétele után érkeztünk meg a célállomáshoz, a Brescia tartományi Gussagóhoz, ahol óriási szeretettel fogadták a küldöttséget. A három tolmács, dr. Albel Andor, Krizsán Miklós és a játékosok egyike, Nemes Katalin nem győzte fordítani a pergő nyelvű vendéglátók fogadáskor szokásos, alaposan „kibővített” köszöntőit. Keresetek Innen vitt utunk egyenesen a már korábban említett Belleri Severino házába. A „trakta” alatt és utána alaposan kifaggattuk a házigazdát, akiről megtudtuk: a mezőgazdaságból él családjával, 22 holdon gazdálkodnak, zömében kukoricát termelnek, de a mintegy harminc tehénnek takarmányt is. Felesége ugyan azokban a napokban beteg volt, de ők kettőjüknek és fiaiknak, lányaiknak biztosítja a megélhetést a kis farm. Nem is akárhogyan. Nem milliomosok, de nem is szűkölködnek. Olyanokra is telik, hogy támogassák a sportot. Nevezetesen Gussago röplabdacsapatát. A szponzor-gazda családtagjai közül akadt olyan is, aki ipari üzemben dolgozik. Andrea például egy bútorgyárban, s 80— 100 ezer forintnak megfelelő összeggel járul hozzá a család költségvetéséhez. Csodálkoztak is, amikor megtudták, hogy például egy átlag magyar tanár jó esetben ennek negyedét-ötö- dét keresi. Az udvar és a ház — amely a 30 ezres város régi részén áll — leginkább egy magyar tanyasi gazdasághoz hasonlít, csak éppen a léptékek jóval nagyobbak. Az óriási udvart két istálló, gépszín, sok kocsiállásos garázs, hűtőberendezéssel ellátott tejtároló és három kétszintes lakóház veszi körbe. A tejtárolóról jut eszembe: naponta négyszer jön — házhoz — a tejbegyűjtő autó és naponta fizetik a felvásárolt fehér nedű árát. Az istálló pedig teljesen automatizált, a Belleri Severino tejjel csak akkor találkozik a gazda, ha visszavásárolja a boltból. De a tej — ellentétben a hazai gyakorlattal — a megélhetés legbiztosabb alapja, ahogy állítja Severino. „Márkás ” székek A gazda bepillantást engedett családi fészkébe is. Ekkor estünk egyik ámulatból a másikba. Az még hagyján, hogy mindent faragott faburkolat borít, de a berendezés csak antik bútorokból állt a parasztgazda szobáiban. Két-három-négy- száz éves faragott és festett ládákból, asztalokból, szekrényekből. Az intarziabetétes székekről elárulta, hogy darabjáért 2000 márkát kínált egy német. A falon aranyozott velencei tükör és számos értékes festmény. Mint elmondta, sok ebből a családi örökség, de sok mindent már ő vásárolt. S hogy a kontraszt még élesebb legyen: a fürdőszobákban medence méretű kád, amely programozható. Elmondta, hogy reggel munka előtt csak beüti a kódokat, mármint hány órára, hány liter és milyen hőfokú vizet „termeljen” a szerkezet, mire hazaér, csupán az a gondja, melyik oldalról közelítse meg a kádat. Severino nem tartozik a gazdagok közé, nem úgy, mint a város grófnője, aki egy másik alkalommal invitált meg minket, s megmutatta házát (ezt csak a lányoknak) és kocsijait, amelyek között ott állt egy Fer- rari-csoda. „Tizenkét nagyon drága Mercedes árának megfelelő” — mondta a grófnő, akit értelemszerűen jó néhány „ba- dis” testőr kísért, illetve vett körbe. De ő is szívén viselte Gussago — megyei szinten küzdő — röplabdacsapatát és jelentős összeggel támogatta. Fordított helyzet S ha már újra szóba kerül t a sport és a szponzorok együttműködése. Hamar feltűnt, s a helyiek meg is erősítették: Olaszországban egy kicsit fordított az egyesület és a támogató kapcsolata. Nem a klubvezető megy az üzemekhez, vállalkozókhoz „kuncsorogni” egy kis pénzért, hanem az utóbbiak keresik meg a szakosztályokat, s ajánlják fel segítségüket. (Vajon mikor lesz nálunk ilyen?) S aki ad, az nagyon boldog, hogy segíthetett. A helyi bankok közül az egyik ugyancsak segíti a város csapatát, s kötelességüknek érezték, hogy — ha csak fél órára is — fogadják a békéscsabai küldöttséget. De aztán ott voltak a meccseken is, no meg a további fogadásokon. S arról sem feledkeztek meg, hogy a vendégeket is megajándékozzák. Továbbgondolva: minden bizonnyal jelentős haszna volt ebből a banknak is. Hiszen a lányok szinte mindegyike itt váltotta át valutáját lírára. No meg ott volt az írott sajtó és a tv riportere is. Ami reklám értékű, A csapat s amiért ugye fizetni már nem kellett? De végül is az a lényeg, hogy jól járt a bank is, az egyesület is, mindkettőnek megvolt a maga haszna. S ha hozzáteszem, hogy az első napon kezünkbe nyomtak egy prospektust, amiben leírták a részletes programot, s amely programok mellett mindig felsorolták azt is, az éppen soron következő fél vagy egy órában ki támogatja a Gussago— Békéscsaba „barátkozást”. Mit mondjak! Harminc támogató után meguntam számolni... Az meg egyenesen követhetetlen volt — a tapintat pedig úgy kívánta ne is bonyolódjunk bele ennek mélyebb feszegetésébe — mi pénz gyűlhetett össze ezekből. De ha valaki belegondol abba, hogy szinte csak a legelőkelőbb, legdrágább helyeken láttak vendégül minket ebédre, vacsorára... Erre pedig nem volt nehéz rájönni. Elég volt, ha körbenézett az ember az étteremben, végig a szmokingba öltözött pincéreken. Vagy amikor hátradőlt a széken a 15 fogásos ebéd után. Persze — lehet — illetlenség fájdítani az olvasó szívét azzal, hogy a kagylóval, rákkal, polippal tarkított „tenger gyöngyszemei” tálról elmélkedek — de azt hiszem, ha turistaútra tévedek Taljánországba, egynapi ellátmányomból sem tudnám állni az ilyen ebédet. Nem a mi pénztárcánkhoz volt méretezett egy- egy fogadás. Esküvő előtt A fogadásról pedig az jut eszembe, milyen melegszívűek voltak vendéglátóink. Amikor megtudták, hogy a csapat két illusztris tagját hamarosan oltár elé vezetik, szinte mindenüket odaadták volna. S ugyancsak— jó értelemben vett — túlfűtöttségükre egy példa. Gussago főterén állítottak egy márványtáblát a háborúban odaveszett, a szabadságért harcolt elhunytak emlékére. Dr. Köteles Lajos, a békéscsabai főiskola főigazgatója az első napon ezt észrevéve indítványozta, hogy a küldöttség a következő napok valamelyikén helyezzen el koszorút. Nem is kellett sokat várni, két nap múlva ismét „ott akadt dolga” a csapatnak, s ahogy illik, elhelyezték az egyesület koszorúját az emlékműnél. Hat-hét olasz kísért ekkor bennünket, s bizony a meghatódottságtól mindnek ott csillogott a könny a szemében. Ünnepeltette magát De az is óriási szívükről árulkodik: egyszer sem tapasztaltuk, hogy bárkiről becsmérlően beszélnének. Sőt ellenkezője igaz. Mindenkit tisztelnek, szeretnek, amit legfőképp akkor tapasztaltunk, amikor bemutatták —- nyilvánosan — őket. Mindenki, minden alkalommal óriási tapsot kapott. Akit pedig bemutattak, mosolyogva állt fel, integetett, s amolyan olaszosan — s megintcsak jó értelemben — ünnepeltette magát, aminek mindenki egyformán örült. (Tőlünk eltérően, mert ugye nálunk csak tolakodók, nagyképűek, hülyék vannak!) S végezetül még egyszer visszakanyarodnék a sporthoz. Egy gussagói, egy olasz sportoló imádja azt, amit csinál. Ha ideje engedi, máris a pályán van. Tapasztaltam: a mérkőzés előtt képes két-három órán át önfeledten játszani, esetünkben röplabdázni. Legyen az szabadtéri pálya esővel, s hogy sarkítsam: fedettpálya este világítás nélkül. Felszabadultan, a sportért, a mozgás öröméért játszanak. S hogy mindenki szóhoz jusson, olykor nyolcan-nyolcan állnak a pályára egyszerre. Kicsik és nagyok, tízévesek a húszévesekkel... / Óvodai tornacsarnok Persze ehhez még egy érdekesség: az egyik mérkőzés szünetében dr. Albel Andorral körbejártuk a csarnokot és környékét. Hamar rá kellett döbbennünk: egy óvoda létesítményeiben vagyunk. Ahol nézőtérrel ellátott csarnok, kondicionáló terem, hatalmas sportudvar is található volt. Ilyen körülmények között valóban meg lehet szerettetni a sportot — már hároméves korban isv Ami ugye maradandóvá válhat egy egész életre? Jávor Péter Fogadás a gazda udvarán, a háttérben a gépszín és istálló Strandröplabda: Kazi (Kazár Kriszta) egy leütése Koszorúzás. Amikor az olaszok szeme könnybe lábadt
