Békés Megyei Hírlap, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-17-18 / 165. szám

1993. július 17-18., szombat-vasárnap

HAZAI TÜKÖR/SOROZAT

Több mint 1300 egyetemi, főiskolai hely

Több mint 1300 egyetemi, főiskolai hely még hallgatóra vár az ország felsőoktatási intézményeiben. Ezekre az egyes intézmények pótátjelentkezést hir- detnek.A minisztériumban elmondták: a pótátjelentkezésekre vonatkozó írásos kérvényt a választott intézmény tanulmányi osztályához regkésőbb július 30-ig nyújthatják be azok, akik idén felvételiztek, de sehová nem vették fel őket. Csatolni kell a felvételi elutasításról szóló határozat eredeti példányát és a felvétellel kapcsolatos minden visszaküldött anyagot, az adott intézményben adható . többletpontok, valamint a felvételi mentesség jogosságát igazoló iratokat. A felsőoktatási intézmények döntésükről augusztus 10-ig értesítik az érdekelteket.

Szigorú ellenőrzések

Augusztus 1-jétől a pénzügyőrök a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőséggel és a Közterület-felügyelettel közösen szigorúan ellenőrzik az úgynevezett jövedéki termékek, a szeszes italok, a cigaretták, valamint a kávéfélék árusítását. Ezen termékeket ugyanis az új törvény értelmében csak az arra kijelölt helyiségekben lehet árusítani. A tiltott helyen árusított termékeket elkobozzák, és jelentős összegű bírságot is kivetnek. (MTI)

Legnépszerűbb a „műlakodalom”

Borlai László IBUSZ-igazgató állítja: a Balaton ismét szívesen látja a magyarokat

A siófoki Juhász-panzió tényleg megfizethető'... és mégis színvonalas

Máig kristálytisztán emlékezetemben él, hogy amikor ötvenkilenc nyarán, fonyód- bélatelepi úttöró'táborunkba utazva Aligánál eló'ször pillantottuk meg a Balatont, az egész vonatfülkét bezengó' hurrában törtünk ki, köszöntve a magyar tengert, egyszersmind demonstrálva: életre szóló élmények kezdetéhez érkeztünk. Ehhez képest hat esztendővel ezelőtt — amikor negyven percet álltam sorb^a bogiári strandon egy cigarettapapír vékonyságú fahéjas palacsintáért — megfogadtam: a Balatonra nyáron soha többé.

Valószínű sok-sok honfitársam megélt hasonló élményt és döntött hasonlóan, akár csak ideiglenesen is, de Borlai László, az IBUSZ balatoni területi igazgatója váltig állítja a siófoki Auróra Szálló kávézójában beszélgetve, hogy higgyem el, a Balaton újra tárt karokkal, szíves szóval várja a hazai turistákat is.

— Itt van mindjárt a szennyezett víz... Vagy legyünk finomabbak: nem tökéletes vízminőség.

— Ne is mondja, mert rengeteg kárt okoznak a torz információk. Bizton mondhatom, hogy a Balaton vize az idén kibírja a kritikát, s ha valakinek csak ennyi a gondja, nyugodtan útra kelhet, kellemes vízben fürödhet.

—Jó, jó, de az árak továbbra is csillagászati magaslatokat érnek el!

— Egy pillanatig sem állítom, hogy rengetegen egy-két év alatt akarnak meggazdagodni a Balatonon akár szállásértékesítéssel, akár valamilyen más üzlettel foglalkoznak. Mára azonban rá kellett jönnie minden itteni szolgáltatónak, ha így folytatják, maguk ellen dolgoznak. Nem lehet tovább srófolni az árakat! Kétségtelen, hogy sok drága hely van, de végre eljutottunk oda, hogy aki szerényebb lehetőséggel indul útnak, az is képes legyen megfizetni.

— Önök nyilván az élenjárnak az olcsó kínálatban.

— Ötszáz forinttól ötezerig kapható szoba, tehát széles a választék. És éppen a szerényebb forgalomból következik egy másik előny is: nincs

akkora zsúfoltság, mint korábban.

— Kik jöttek az idén s mire kíváncsiak?

— A vendégek kilencven százaléka német és holland turista. Hogy mit választanak, amikor végigböngészik prospektusainkat? Nem tudom, hogy emiatt röstellkednünk kell vagy örülnünk, de kétségtelenül a dunántúli lakodalmas programunk a legnépszerűbb, ahol persze nem igazi a vőlegény és a menyasszony. Tíz éve erre tudunk legkönnyebben társas kirándulást szervezni. Hozzáteszem azonban, hogy másfajta látnivalókban is gazdag az idei balatoni nyár, de az üzleti szemlélet régen sutba vágta azt a szemléletet, hogy csak ^z úgynevezett igényes programokat kínáljuk...

Mikor igazi a műkincs?

A befektetések „új” területe: a régiség

Az utóbbi időben mind gyakrabban tűnnek föl gazdasági folyóiratokban, újságok gazdasági mellékleteiben műkincsekről, régiségekről szóló írások. Az olvasó joggal gondolhatná, hogy az efféle közléseknek inkább múzeumi kiadványokban, netán a kulturális rovatokban volna a helyük. A cikkek tartalmából azonban kiderül: nincs szó profiltévesztésről. Manapság ugyanis a porcelánfejű babákat, a patinás rézmozsarakat vagy a bélyegeket és a széles gyűjtőkörben kedvelt egyéb tárgyakat, régiségeket nem pusztán esztétikai, tartalmi, vagyis tradicionális értékeik szerint lehet osztályozni, hanem abból a szempontból is, hogy alkalmasak-e vagy sem befektetési célokra.

Meg kell tehát barátkozni a nálunk talán még szokatlan ténnyel: a régiségekre, műkincsekre bizonyos értelemben ugyanolyan mércék alkalmazhatók, mint például az ingatlanokra és az értékpapírokra. Megítélésük attól függ, hogy mennyire gyarapszik az értékük, van-e esély arra, hogy az idő múlásával emelkedik az áruk és — nem mellékes szempont! — a várhatóan magasabb áron viszonylag gyorsan, kis költséggel értékesíthetők-e?

A nemzetközi gyakorlatban természetesen kialakultak a megítélés normái is. Jó befektetésnek azt tekintik, amelynek hozama, azaz évenkénti várható áremelkedése legalább 5—7 százalékkal nagyobb, mint az inflációs ráta. Értékének gyarapodása tehát körülbelül olyan mértékű, mint a reálkamaté. Az elvárás nem is indokolatlan, hiszen — különösen a nagy értékű műkincsek és egyéb cikkek esetében — a biztonságos tárolás nem költségmentes, s maga az értékesítés is bizonyos kockázattal, illetve tranzakciós költséggel jár.

A várható értéknövekedés mérlegelésekor figyelembe veszik az adott műkincs relatív ritkaságát csakúgy, mint a gyűjtőkör várható bővülését vagy szűkülését. Sőt arra is figyelnek, vajon várható-e olyan tárgyak megjelenése a piacon, amelyek magukhoz „szippantják” a gyűjtők figyelmét és pénzét.

A régiségek nálunk is kikövetelik az őket megillető helyet a befektetési piacon. S minthogy a padlásokon és a pincékben valószínűleg sok-sok értékes holmi vár fölfedezésre, azt a következtetést érdemes megszívlelni, hogy ezen a piacon is csak kellő körültekintéssel, tájékozódással és szakismerettel felvértezve számíthatunk sikerre. Gyűjtőként, közvetítőként és értékesítőként egyaránt. Bácskai Tamás,

Ferenczy Europress

A hamburgi írja

Az idő fogaskerekében

Walter Mayr Spiegel-riporter a budapesti emberek szabadsággal kapcsolatos keserű tapasztalatairól

A kommunista rezsim bukása óta Budapest az idegenforgalomban az egyik legkeresettebb úticélnak számít. Évente 15 millió turista zarándokol el a gondosan helyreállított Várhegyre. Ugyanakkor a régi belvárosi kerületek lakóit az infláció és a munkanélküliség taszítja nyomorba. Itt majdnem minden második lakos a létminimum alatt él. Antall József miniszterelnök elismeri, hogy politikájának szociális szigora magas kockázattal jár: Antall szerint őegy „kamikaze-kormányt” vezet.

Második rész

Egész nap ég a villany a sötét, másfél szobás lakásban, mert a hátsó udvarban épült házak magas falai az égnek csak egy kis darabját hagyják szabadon. A villany és a gáz árát a nyugdíjasok az étkezésen tudják megspórolni. Máriánál ez adódik hozzá az eredeti lakbér hétszereséhez. Ezenkívül még azt a hitelt is fizetnie kell, amit élete első fürdőszobájára vett fel. Az összes költség levonása után havonta 51 forintja marad a megélhetésre.

A konyhából kijön István, kezében öt darab ujjnyi vastag répa. „A piacról van” — mondja. „Ma vettem 50 forintért.” A hónap hátralevő részére egy forint marad. Mária áprilisban a hatóságoktól szociális segélyt igényelt. A nyugdíja kevéssel az engedélyezett összeg felett van. Ekkor kezdett el az öngyilkosságra gondolni.

Három gyermeke, akik éppúgy, mint ő, az Erzsébetvárosban laknak, nem tudják őt segíteni. Kettő az anyjukhoz hasonlóan elvált. A fia munkanélküli. Csak két ócska fotelt tudtak neki kölcsönadni, mást nem.

Mária szégyelli, hogy 25 évi munka után most István pénzére van utalva. Már öt éve nem vett magának semmilyen ruhát, és enni is keveset eszik. „Nehogy kitáguljon a gyomrom” — mondja.

Amikor még a Mátyás pincében pucolta a zöldséget, bőségesen kapott meleg ételt, és mint a kollektíva többi tagja, ő is hazavihette a maradékot. Most megelégszik a zsemléveLrépá- val, cigarettával. Hogy a nyugdíjkorhatárt felemelik-e, mindegy neki. „Addigra úgyis éhenhalok” — mondja. Az öngyilkosságról egyelőre nem beszél többet, talán a testes István kedvéért. „Mit érek vele, ha hátrahagyok egy levelet, hogy ez a kormány bűne? Az állam megspórolja a nyugdíjamat, a gyerekeim pedig fizethetik a temetést.”

*

Budapesten mégis van ok a reménykedésre. Bár minden ötödik lakos azt állítja, hogy már semmi jót nem vár az élettől, és minden hetedik munkanélküli, másrészt viszont a budapestiek 5%-ának van riasztója. Több, mint 150 dollármilliomos él itt. A nyugati kocsik száma nő, a Rózsadombon pedig fantázja- villák épülnek „ómagyar jurtastílusban”.

Az Erzsébetvárostól néhány percnyi gyaloglásra, a városligeti tavon valósította meg László Árpád a szebb Magyarországról szóló álmát. A Robinson étterem az első budapesti „S” osztályba sorolt éttermek egyike volt, és még ma is az új elit belső köreinek „szigete”.

. László fontosnak tartja, hogy ne tűnjön újgazdagnak. Nyakkendőt hord rózsaszín inggel, decens karkötővel, a szakálla pedig kétnapos. Nagypolgári családban született, rokonságában ott találjuk a filozófus Lukács Györgyöt, és a fiú 10 éven át zongorázni is tanult. S amikor a többiek még azt hitték, hogy a hortobágyi puszta mögött a világ véget ér, László már megismerte Londont, Párizst és Havannát.

Végül a Hilton Szálloda egykori pikkolója Németországba is eljut. Ott jött rá, hogy Budapesten hiányzik egy stílusos, első osztályú étterem, ahol könnyű szószokat lehet enni. A gulyást és a szalontüdőt kedvelők feletti vendégkörről álmodott. Estin végezte el a vendéglátó-iparit. Míg a többi diák diplomadolgozata tárgyául a Pannónia Vendéglátó-ipari Vállalat ötéves tervét választotta, László a privatizációról és a vegyes vállalatokról írt.

Fagyizót nyitott a Városliget szélén, és még a rendszerváltás előtt elkezdte tervezni a Robinsont. „Az egész az én fejemben született meg — mondja — a konyhától az utolsó székig.” Mivel Mauritánia tiszteletbeli osztrák konzulja beszállt az üzletbe, László kedvére költekezhetett. Egy kétemeletes pavilont épített a tóra, az 1 méter magas szökőkút elromlott pumpáit saját költségén kicseréltette, és vett két hattyút az állatkerttől, darabját 500 márkáért.

A gyertyafényben gitárosnő játszik, Larghi régi mesterdalait pengeti, mögötte a falon bekeretezett képek a régi Budapestről. Szalonkabátos, cilinderes urak kószálnak a Városligetben, jólnevelt gyerekek ünneplőruhában sétálnak. „Azok voltak a szép idők” — mondja László. Most az új arisztokrácia nyitott inggallérral, nyugati kocsival jelenik meg.

László maga is egy Mercedesszel jár, és a vámegyedben lakik. Olyan neves személyiségek esznek az asztalánál, mint a Köztársaság Párt milliomosa, Palotás János, a fiataldemokraták elegáns vezére: Orbán Viktor vagy Demszky Gábor főpolgármester. Minden év januárjában, amikor Budapesten nyirkos az idő, László az ő kis szigetéről elszökik egy távoli, nagyobb és melegebb szigetre. „Ez az egyetlen luxus, amit megengedek magamnak” — mondja.

Egyébként reggel 10-kor

megjelenik az étteremben és személyesen felügyel a ház rendjére. „A gazda szeme hizlalja a jószágot” — vallja. Délután felkeresi a Happy-Box fiókokat, melyekből negyven van az országban. Ezekben a magyarok vidám plüssállatokat, vicces tárgyakat és csomagolópapírt vásárolhatnak. „A csomagolási kultúra is kultúra” — mondja László. Ezek az üzletek évente 1,4 millió márka forgalmat hoznak neki. Mihelyt betör az ukrán piacra, ez még többet fog jelenteni.

De mi van akkor, ha az erzsébetvárosi új proletariátus egy napon elindul az ingyenkonyhából egyenesen a Robinsonba, hogy bélszínt és fejes salátát követeljen? „Odáig azért még nem fajul a dolog” — mondja László. „Jóllehet, a szegények és a gazdagok közötti szakadék tényleg tovább mélyül. Aki ma lent van, még sokáig ott fog maradni. A trabantosok csak akkor nem fognak köpni egyet egy Mercedes láttán, ha őket meg japán kisautókhoz juttatják!”

*

1993. május 17-én, hétfőn este a fiatal Lakatos Olgát a józsefvárosi Mátyás téren leszólítja egy szőke férfi, egy külföldi. A sötét szemű, hosszú fekete hajú lány neonszínű selyem nadrágszoknyát visel, ugyanolyan színű blúzzal.

Olga közli a tarifát, azt az összeget, amennyire őt a stricije, aki futtatja, taksálja. Olga 30 márka fölött kapható, ötszáz márkáért pedig egy egész napig marad. Megegyezik az idegennel. Beszállnak egy taxiba. Innentől nyoma veszik. Később a taxisofőr azt valotta, hogy a párt egy budai kerületbe, Lágymányosra vitte. Egy kocsmáros úgy emlékszik,

hogy látta a fiatal cigánylányt a szőke férfival.

A 21 éves Lakatos Olga Észak-Magyarországról, Miskolcról származik. 16 évesen fejezi be az általános iskolát, férjhez megy, majd erőszakos férjét egy hónap múlva elhagyja. A múlt nyáron jött fel Budapestre, ahol mozgalmas életet akart élni. A következő este már a Mátyás téri köszörűs előtt sétálgat, és férfiakat szólít le. Egy kitartó karmaiba kerül, aki ugyanannak az etnikai kisebbségnek a tagja — így nevezik Magyarországon hivatalosan a cigányokat. A strici a lakására viszi Olgát, és ettől kezdve ő veszi a ruháit. Kiderül róla, hogy csak ’ egy súlyzózástól megizmosodott átlagos budapesti selyemfiú. A jogginjában a kezei evezőlapátnak tűnnek. BMW-je van, mondják a rendőrségen. Számításaik szerint a jövedelme a helyi elit — menedzserek csúcsfizetésével vetekszik. Olga egymaga napi 11000 forintot, azaz 200 márkát keres. Nagyon kelendő. A prostitúció Magyarországon csak akkor büntethető, ha a kurvát másodjára is rajtakapják egy olyan kuncsafttal, aki hajlandó vallomást tenni. Ennél jobb menlevelet a kitartók nem is kívánhatnának. A rendszerváltás óta kialakítottak a Józsefvárosban, a Mátyás tér és a Rákóczi tér között egy vastagon körülvett területet a „húskiállítás” számára.

Chilkó Ferencet, a gyilkossági csoport vezetőjét Lakatos Olga eltűnése óta balsejtelmek gyötrik. Decembertől januárig ebben a városrészben tíz embert gyilkoltak meg. A tettesek vagy áldozatok között egyre gyakrabban vannak külföldiek. Chilkó egy Porsche-tulajdonos

meggyilkolásáról mesél, egy osztrák férfiről, akinek testrészeit egy nyugdíjas találta meg egy kukában, valamint egy zsidó kivándorló csoport elleni merényletről. A Máyás téri miliő eddig nyugodt volt.

Május 24-én a budapesti bűnügyi rendőrség egy telefon- hívást kap. Iskolások, akik az osztálykiránduláson békákat akartak gyűjteni a boncoláshoz, a leendő világkiállítás területén lévő tóban egy hosszú hajú, levágott női fejet találtak. A sötét szempár tágra volt nyitva.

Nyomozókutyákkal fésülik át a Sas-hegy árnyékában lévő járhatatlan terepet a budapesti gyilkossági csoport nyomozói. 100 méteres körzetenként haladnak a kutyák. Újabb testrészeket találnak. „A tettes nem volt profi”—jegyzi meg Chilkó Ferenc. „De mint mindenki, aki bontott már fel csirkét, tudta, hol vannak a lágyabb részek.”

A hulla a miskolci Lakatos Olga. A gyanú az ismeretlen férfira terelődik. A férfi, akire ráillik a személyleírás, és aki a tetthely közelében lakik, a gyilkosság óta nem mutatkozott. De eltűnt „Konyhabárd” is, akit ezen a környéken notorikus sza- do-mazochistaként tartanak számon, és aki Olgát egyszer már késsel megsebesítette. A gyilkossági csoport emberei túlóráznak.

Ezalatt Olga stricije az erzsébetvárosi kapitányságon ül, és minden mondatával azt hangsúlyozza: semmi kedve ahhoz, hogy kis senkik félremagyarázzák szavait. A lakásában nem találtak vémyomokat, ő a szabótól jött. „Olga nem volt az esetem” — mondja. „De nagyon intelligens volt.”

Mintha ez egy kissé ellentmondásosan hangzana. Nem beszélt a terveiről, hogy kiszáll az egészből? Ekkor a húshegy nagyon sokáig gondolkozik. „De, igen” — mondja végül, és lassan feltápászkodik a bőrfotelból. „Azt ajánlottam neki, hogy egyszer később nyisson egy jól menő zöldségboltot.” „Nagyszerű”—válaszolta Olga.

Fordította: Balogh Kati