Békés Megyei Hírlap, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-16 / 164. szám

1993. július 16., péntek

HAZAI TÜKÖR/SOROZAT

MS MEGYEI HÍRLAP

Nincs megegyezés a búzairányár kérdésében

Nem született megállapodás a búza jövő évi garantált felvásárlási mennyiségéről és áráról a Földművelésügyi Minisztérium és az érdekképviseletek egyeztetésén - tájékoztatta Tóth István, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének főtanácsosa tegnap az MTI-t. A tárca tonnánkénti 7800 forintos árjavaslatával szemben az érdekképviseletek 8500 forintot kívántak elérni, miután felajánlották: a tervezett 2,6 millió tonna helyett csak 2,4 millió tonnára vonatkozzon a garantált ár.

Nem tudtak megegyezni az irányár kérdésében sem. Bár a garantált árat csütörtökig kellett volna meghirdetnie a tárcának, erre várhatóan csak a következő hetekben kerülhet sor.

Létminimum

Júniusban 43 900 forint volt a létminimuma egy városi, két felnőttből és két 15 éven aluli gyermekből álló családnak - közölte a Központi Statisztikai Hivatal. A városi egyedülállók esetében a létminimum 15 400 forintot tett ki az elmúlt hónapban.

Kisebbségi önkormányzatok alakulhatnak

Beszélgetés Tabajdi Csaba országgyűlési képviselővel

A legnagyobb kormányzó párt megfogyatkozása és a pótköltségvetésről folyó ki van velünk, ki ellenünk? szavazás elvonta a közvélemény figyelmét egy nagyon fontos, új jogszabályról. A nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvényről Tabajdi Csabával, a szocialista párt kisebbségi szakértőjével beszélgettünk.

— Képviselő Úr! Kérem, mondja el, mit felfut a Békésben élő emberek számára az új törvény? Mit jelent a nemzetiségi és etnikai kisebbségeknek és mit jelent a többségben lévő polgároknak?

— A most elfogadott nemzeti és etnikai kisebbségi törvény csupán egy nagy lehetőség. Hogy mi fog megvalósulni belőle, az döntően két tényezőn múlik. Elsősorban azon, hogy maguk az érintettek, a nemzeti és etnikai kisebbségek mennyire kívánnak élni a törvény adta lehetőségekkel, nevezetesen azzal, hogy létrehoznak-e kisebbségi önkormányzatokat, a másik tényező pedig annak a függvénye, hogy a törvényben most 1995—96-ra megfogalmazott anyagi garanciák az azt követő időben is megvalósulnak-e. Tehát a törvény önmagában véve még nem maga a fordulat, de esély egy fordulatra. A pénzügyi garanciáknál én

rendkívül fontosnak tartom azt az 500—500 millió forintos kompenzációs keretet, amely lehetővé teszi, hogy ha a helyi kisebbségi önkormányzat egy saját kultúrházat vagy saját iskolát, létesítményt akar megszerezni, akkor ebből az országos kompenzációs keretből a helyi önkormányzatot „kárpótolni” lehet. Ezt a javaslatot annak idején a három ellenzéki párt többek között azért is tette, hogy ne alakuljon ki háborúskodás a helyi önkormányzatok és a helyi kisebbségi önkormányzatok között. Vannak aggályok, hogy vajon élni fognak-e a magyarországi kisebbségek mindazokkal a jogosítványokkal, amelyek ebben a törvényben benne vannak. Rögtön hozzáteszem, hogy nem lesz könnyű kérdés eldönteni, hogy milyen formában kívánják megvalósítani a maguk önkormányzatát. Létrehozhatnak egy fizikailag is elkülönült kisebbségi önkormányzatot, vagy az adott ön- kormányzaton belül próbálhatják kifejteni a tevékenységüket. A mostani törvény- tervezet végrehajását mindenképpen nehezíti az, hogy igen bonyolult.

— Sok kritika éri általában a jogi ismeretterjesztést. Milyen csatornákon fognak a tudnivalók eljutni a kisebbségekhez?

— Ez már elsősorban a kormány feladata. Én remélem, hogy a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal erre vonatkozóan egy munkatervet fog kidolgozni, mert bizony nagyon sok magyarázatra lesz szükség. A törvény elsősorban azért bonyolult, mert egy olyan önkormányzati rendszert kellett kidolgozni, amely nem jelent egy adott településen kettős hatalmat, de ugyanakkor kellő jogosítványt és kellő autonómiát ad az ott élő kisebbségnek. Nagyon sok fórumot kellene tartani, ezt nyilván meg is fogják tenni a kisebbségi adások, vagy például jó lenne egy sorozatot indítani azokban a megyei vagy városi lapokban, ahol kisebbség él. Közérthető nyelven meg kell értetni a törvény legfőbb érdemét, azt, hogy egy adott településen élő kisebbség legitim képviseletet nyerhet. Ha tíz szlovák összeáll Békéscsabán és az egyesületi törvény alapján létrehoz egy egyesületet, az jó dolog, tárgyalhat is bárkivel, de nem kiálthatja ki önmagát ez az egyesület a helyi szlovákság képviselőjének. Viszont egy olyan kisebbségi önkormányzat, amelyet a Békéscsabán élő valamennyi szlovák választ a helyi önkormányzati választásokkal egy

időben, elmondhatja, hogy nemcsak azt a tíz embert vagy önmagát képviseli, hanem a helyi kisebbségi lakosságot.

— A törvény jelent-e segítséget a határainkon túl élő magyar kisebbségeknek és mutat-e példát más országoknak?

— Ez a törvény a magyarországi kisebbségek

adottságaira készült, vagyis a szétszórtan kisebbségben élők számára próbált kialakítani valamiféle önkormányzati modellt. Következésképpen hazug minden olyan állítás, hogy ezt a magyar Országgyűlés eleve exportra szánta, hiszen ez a törvény például nem tartalmaz területi autonómiát, ami a határainkon túli, tömbben élő kisebbségek számára megoldás lehetne. Arról a mellékkörülményről nem is beszélve, hogy Szlovákia, Románia és Szerbia politikai vezetése mereven elzárkózik

Tabajdi Csaba: A most elfogadott nemzeti és etnikai kisebbségi törvény csupán egy nagy lehetőség

bármiféle autonómiától. Nincsenek illúzióink, a szomszéd országok politikai elitje fölhasznál minden olyan dolgot, ami megoldatlan a magyarországi kisebbségi létben. Amennyiben Magyarországnak vannak ezen a téren hiányosságai, az támadási felület, de amennyiben Magyarországon a kisebbségek úgy érzik, hogy bizonyos dolgok előre lépnek, sajnos ennek nincs automatikus pozitív vonzereje a határon túli magyarok számára.

Simonffy Ágnes

A hamburgi SMBaMMEL írja

Az idő fogaskerekében

Walter Mayr Spiegel-riporter a budapesti emberek szabadsággal kapcsolatos keserű tapasztalatairól

A kommunista rezsim bukása óta Budapest az idegenforgalomban az egyik legkeresettebb úticélnak számít. Évente 15 millió turista zarándokol el a gondosan helyreállított Várhegyre. Ugyanakkor a régi belvárosi kerületek lakóit az infláció és a munkanélküliség taszítja nyomorba. Itt majdnem minden második lakos a létminimum alatt él. Antall József miniszterelnök elismeri, hogy politikájának szociális szigora magas kockázattal jár: Antall szerint őegy „kamikaze-kormányt” vezet.

Első rész

1989. május 1-jén reggel záporeső esik Budapesten. A hőmérséklet alig néhány fokkal haladja meg a nulla fokot. Heves szél csap a munkások arcába, akik Erzsébet- és Újlipótváros utcáin át a felvonulási téren lévő nagygyűlésre mennek. Transzparenseket hoz aMAVAG Mozdonygyár, az Újpesti Bőrgyár és a Budapesti Gázművek harcedzett kollektívája. A városligeti üres dísztribün előtt megállnak. 32 éven át, május 1-jén itt esküdött fel Kádár János elvtárs a dolgozók jólétére, majd az ünnepség után a Gundell étterem különtermében elit pincérek szolgálták fel neki a pacalpörköltet. Ez az idő azonban már elmúlt. A szó Grósz Károly elvtársé, az új pártfőnöké. Mostantól — mondja—újra a munkásosztály érdekei kerülnek előtérbe. „A szocializmus eredeti célkitűzéseivel összhangban ösztönözni kell a motivációt és a dolgozók alkotó kezdeményezéseit.” Ezt a nép természetesen szívesen hallja. Köszönetül ezer torokból hangzik fel a proletár himnusz: „Föl, föl, ti rabjai a Földnek, föl, föl, te éhes proletár.” Ez a munkáspárt utolsó ünnepe. Néhány héttel később az osztályellenséggel szembeni korlátokat lebontották, és új korszakot hirdettek meg. De ezen a reggelen a szocializmus gyermekei erről még mit sem sejtettek.

Nyugodtan ül Bölöni András, a munkáspárt tagja, állományon kívüli főhadnagy is balatoni nyaralójában, Keszthelytől nem messze. A Duna-parti Mátyás pincében a 49 éves Kövesdi Mária konyhai kisegítő uborkát pucol. Arra a hitelre gondol, amit fel kell vegyen, hogy erzsébetvárosi lakásába egy WC-t

vásárolhasson. László Árpád (31 éves) egy fagyizó tulajdonosa, a felvonulási tértől néhány száz méterre Budapest első, magántulajdonban lévő luxus éttermét építi. És a távoli Miskolcon Lakatos Olga 17 éves cigánylány hazaköltözött a szüleihez. A férjét, aki verte őt, elhagyta.

*

Négy évvel később, 1993. május 1-jén a felvonulási tér üres. Nagygyűlések már nincsenek. A Városliget szélén szabadidőruhás selyemfiúk kártyáznak. Csak a park belsejében tudtak a szocialisták és a kommunisták egy csapat rendületlen elvbarátot mozgósítani.

, JK munkaeszközöket—a sarlót és a kalapácsot — elvették tőlünk’ ’—kiáltja Thürmer Gyula kommunista pártfőnök a híveinek. „A május elsejénket nem tudják elvenni!” „Szégyen — mondja a hajléktalanok egy képviselője —, amit a demokrácia művelt Magyarországon. Nekünk még zsíroskenyér sem jut.”

Bölöni főhadnagy most a parkbeli padokon alszik. Mária, a konyhai kisegítő, aki 10 percre lakik innen, egy éve korengedményes nyugdíjas, és az öngyilkosságon gondolkodik. Árpád Mercedesszel megy a tóparti étterembe, és az ukrán piacról álmodik. És a Józsefváros mélyén Olga minden este gondosan kiválasztja a ruháját, amiben aztán a Mátyás téren, a köszörűs előtt kínálja magát. Még két hete van az életből.

*

A Városliget szélén, ahol az Erzsébetváros, a Terézváros és az Újlipótváros kezdődik, a négy ember sorsa összekapcsolódik. A császári idők állami bérházai között szegénykonyhák és haj- léktalan-menhelyek vannak, ez „Chicago”, a VII. kerület északi

pereme. Néhány száz méterrel távolabb, a tóparti éttermekben az újgazdagok egy adag cserépedényben sült libamájért vagy balatoni fogasért egy nyugdíjas egyhavi járandóságát teszik az asztalra.

„Egy jó városban — írja Konrád György író — találkozik a »lent« és a »fent«, a »kívül« és a »belül«.” Konrád a nemzetközi Pen Club elnöke. A 60-as években ifjúságvédelmi felügyelőként dolgozott Erzsébetváros prolinegyedében. A szeme láttára esik szét két részre a város: „Itt előkelőség, ott vulgarités — mondja Konrád —, egy Balzac-éra”.

Erzsébetváros, ahol 2 négyzetkilométeren 82 ezer ember él, Európa legsűrűbben lakott városrésze. A nagypolgári zsidók egykori lakásait kettéosztották és vékony közfalakkal látták el. Budapesten sehol nem fizetnek kevesebb jövedelem- adót, és sehol nem alacsonyabb az átlagéletkor. A lakosság közel fele a létminimum alatt él. Aki megengedheti magának, az elköltözik innen. Akinek az élete máshol zátonyra futott, az ide költözik.

Bölöni András állományon kívüli főhadnagyot lakótársai becsületes embernek tartják. Ha mindenki bedobta a pénzét a közös kalapba, elmegy a piacra és bevásárol. Vesz zöldséget, rizst, kenyeret, amire futja. Azután lecsót főz. „A menhe- lyen jól főznek, csak nem mindig az én ízlésemnek megfelelőt” — mondja udvariasan. Néhány szobatársa már délelőtt zord ábrázattal rója a folyosót. A munkanélküli éjjeliőr Kőbányáról, akit tegnap kékre-zöldre verve szállítottak be, meztelenül és elesetten ül egy gyűrött lepedőbe csavarva. Iszonyúan

bűzlik. Bölöni András viszont, aki egy erdélyi főnemesi család sarja, és akinek öt évvel ezelőtt még nyaralója, Római-parti öröklakása, egy motorcsónakja, két autója volt, megőrzi méltóságát. „Ha tragikusnak nevezném a helyzetet — mondja —, nem mondanék igazat.” Több sebből vérezve jött egy héttel ezelőtt a Dózsa György úti haj- léktalan-menhelyre. Égy epilepsziás roham során esett el. A feje és az alsó ajka tiszta seb lett. Bölönit megmosdatták, bekötözték és a 23 ágy egyikébe dugták. „Nem kellett elkül- denünk a fertőtlenítő állomásra” — mondja a gondozónő. „Bölöni úr nem tetves. Ebben is különbözik a lakótársak többségétől.”

36 évesen Bölöni egyenesen haladt a Magyar Néphadsereg tábornoki rendfokozata felé. A kémelhárításnak dolgozott. Amikor azonnali hatállyal felmentik, állítólagos sikkasztása miatt elkezdődik a szabadesés. Kezdetben tetőfedőként keresi kenyerét, azután elhagyja a felesége, és az övé lesz a nyaraló, valamint az öröklakás. Bölöni albérletbe költözik. 1990 szeptemberében, amikor az Antall József vezette kormány már átvette a hatalmat, Bölönit letartóztatják. A régi ügyről, a sikkasztásról van szó, továbbá a tartásdíjról is. Hét hónap múlva szabadul, s a lakását, műhelyét leplombálva találja. A karrierkommunista az utcára kerül.

Az utolsó két évről ritkán beszél. Néha a barátainál aludt, néha a régi kollégáknál, állítja. „A parkban, a pádon”—mondja az orvos. „Bedugta a kisujját az idő fogaskerekei közé, az ledarálta és kiköpte.” Bölöni most epilepsziás és májzsugorodása van.

Alkalomadtán a vaskos férfi

elmegy a Duna-partra, a régi házához. Ismeri a szomszédos üdülő házmesterét. Ott vagy Óbudán, a Máltai Szeretetszolgálatnál megaihat, ha kint már túl hideg van. A Dózsa György utcai menhelyen nem maradhat. A 6—8000 budapesti hajléktalan közül csak minden negyedik számára van szállás.

„Amit mi most átélünk, az a hatalom, és minden ezzel kapcsolatos tulajdon újraelosztása” — taglalja a hajléktalan Bölöni, szenvedélyektől mentesen. A terveiről beszél, hogy a Balatonnál ki kellene alakítani Európa legnagyobb katonai repülőterét, hiszen a mostani parlagon hever, és ezt a Lufthansának is fel lehetne ajánlani turista-terminálként. Szó van még 100 000 liter olcsó étolajról, turbinaalkatrészekről, és orosz laktanyákról, melyeket megszerezhetne, ha hagynák. De hogy a jövő héten hol fog aludni, még nem tudja.

*

Az utcát, ahol Kövesdi Máriáéi, nemrégiben még Rózsa Ferenc utcának nevezték, egy kommunista újságíró tiszteletére. Változtak az idők, de a budapestiek hűek maradtak önmagukhoz. Az utcatábláról lehúzták a „Fe- renc”-et és otthagyták a „Ró- zsá”-t. A „Rózsa utca” ellen pedig a legkeményebb inkvizí- tomak sem lehet kifogása.

Kívülről nézve a hatalmas bérházak még mindig polgári jólétről tanúskodnak. Nem hiányoznak az erkélyek, boltívek, puttók. Hogy a falak mögött puszta nyomor, a Duna-parti harmadik világ rejtőzik, a felületes szemlélőnek nem tűnik fel. Mert Erzsébetvárosban a gondok mélyről fakadnak, s nem a felszínen jelentkeznek. Az emberek a búbánattól és a sarki zugivóban vett olcsó riz- lingtől csendben tönkremennek, mondhatni, a nyilvánosság kizárásával züllenek el. A sebek csak a belső udvarok mélyén válnak láthatóvá, ott, ahol középen ecetfa zöldell, kovácsoltvas erkélyek futnak körbe, és a császári időkből származó közös vécék a folyosó végén vannak. Itt nincs hely, nincs remény, nincs megállás. Szétzilált idegzetű előnyugdíjasok élnek itt, gyermekeiket egyedül nevelők, akiket kamasz fiaik is vernek, és gyökereiktől megfosztott parasztok az ukrán határ mellől. Más városok gettóiban hangosabban kiáltanak a nyomor ellen, gátlástalanabbá isznak, brutálisabban verekednek. Pest vesztesei kívülről megőrzik a látszatot, de lélekben már búcsút vettek az Új Magyarországtól. Az öreg zsidók halkan Auschwitzról beszélnek, a nyugdíjas nők pedig minden nap cserepes virágokat locsol- gatnak. Egy nap kiugranak az ablakon vagy nyakukra hurkot kötve felakasztják magukat. Budapesten naponta átlagosan öt öngyilkosság történik. Ha időjárási front közeledik, még több. Évente a lakosság egy ezreléke megöli magát. Ez a világon egyedülálló arány.

Konrád György megpróbálta megérteni az Erzsébetváros • életuntságát: „De hogy ránci- gáljam vissza a saját hajánál fogva azt, aki ugyanolyan könnyen ki akar lépni a saját testéből, mint ahogy a gyík kibújik a bőréből, és hogy mondjam neki: Várj még egy percet, még egy napot, várj még egy kicsit?! Nem, ez túlzott követelés lenne.”

Kövesdi Mária a Rózsa Ferenc utca 8-ból (hátsó udvar, földszint jobbra) néhány héttel ezelőtt elhatározta, hogy véget vet a nyomorúságnak. Most 53 éves. Ha 20 évvel többet mondana, az sem tűnne fel. Már túl van egy szívinfarktuson, az artériái meszesek, a bal szemére vak. Ehhez jön még egy gyomorfekély és egy epebaj. De nem szívesen panaszkodik. Végre megjött István, hogy egy kicsit melegedjen nála, ő is korengedményes nyugdíjas. Túlélt már egy agyvérzést és cukorbeteg.

Fordította: Balogh Katalin (Folytatjuk)