Békés Megyei Hírlap, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-10-11 / 159. szám

1993. július 10-11., szombat-vasárnap o l y mÉdp A ♦ f J f A HAZA MINDEN ELŐTT ß ß 9 • • Srekes megyei hírlap hétvégi magazmj a JANUSZ JELINEK LAJOS TUSRAJZA Halló! Beszélgessünk! Mondták... Nagyon sokan vannak, akik a fiatal éveiket odaadták egy színháznak, és egyszer csak kiderül róluk, hogy nincs szük­ség rájuk, azon egyszerű oknál fogva, mert idősebbek lettek. Itt érzem a dolgok visszássá­gát, kialakult a Janus-arcű színházi élet, amely joggal szabadulni igyekszik a múlt konzekvenciáitól, holott saj­nos ezeket valamennyiünknek még egy ideig viselnünk kell. (Mécs Károly színész) Antalit soha nem szerettük. De mindig volt bennünk érzés a megbecsülésére, a tisztelet­ben tartására. Most is van, hogy látványosan eszik, rág­csálják, cibálják őt a saját fe­nevadjai. Antall József jobb sorsra érdemes. Bár a politikus is a saját szerencséjének a ko­vácsa. Még küzd. Menti, ami menthető. De már erőt vettek rajta a saját pártfogoltjai. Sze­gény, még mindig az MDF győzelmi lehetőségeiről áb­rándozik, álmodozik. Majd csak beleér a keze a lavórba, amitől aztán felébred. (Végh Antal író) „Megtanultuk, hogy csakis a saját szemünknek higgyünk, sohasem a másénak. Mindezt csak két emberfajta nem tudja. Az egyiket elsőáldozónak, a másikat politikusnak hívják. Bonifert Márta újságíró (Élet és Irodalom) Békési tallózó Egy alapítvány országgyűlési képviselők gyermekeit kíván­ja három hétre Svájcba vinni. A magyar cégbírósági bejegy­zés szerint az alapítvány célja hátrányos helyzetű fiatalok se­gítése. Az ellenzéki pártok er­kölcsi aggályaikat hangoztat­va nem kívánnak részt venni az úton. Most felsoroljuk azoknak a képviselőknek a ne­vét, akik úgy érzik, gyermeke­ik kiérdemlik az ilyen ingyen- utat: MDF-frakció: Szendrei László — a HM politikai ál­lamtitkára —, Markó István, Debreczeni József, dr. Papp Lehel György, Szarvas Béla; a KDNP-ből: Tóth Sándor, dr. Lukács Tamás, a kisgazdák közül Pohankovics István — az IKM politikai államtitkára — és Pintér István; a függetle­nek közül Mózes Mihály. (Magyar Hírlap) Fürkésző" Történt pedig 133 esztendővel ezelőtt, hogy Havi Mihály színtársulata Bukarestben vendégszerepeit és hat elő­adást tartott ott Erkel Hunyadi Lászlójából. A bukaresti, vagyis hát fomán (!) Nationa- lul zenekritikusa lelkendezve írta a darabról: „Ennek az ope­rának a zenéje a szerző nagy mesterségbeli tudását bizo­nyítja és meg vagyunk győződ­ve róla, hogy harmóniai téren sok újkeletű partitúrát felül­múl. Különösen a nyitány az, amiben a díszített ellenpont legtudományosabb formáinak tetemes része érvényre jut.” Régi szép idők, amikor egy magyar nemzeti operáért sza­badon lelkesedhettek Buka­restben... — Jó napot kívánok. Halasi Mária vagyok, a Békés Me­gyei Hírlap munkatársa. Re­formátuskovácsházi ottho­nukban Sütőéket keresem egy kis beszélgetésre. — Igen, Sütőné Rozika néni vagyok. Éppen egy jó kis köny­vet olvastam, amikor csörgött a telefon. Nagyon szeretem az út­leírásokat, a szép családi törté­neteket, amelyek kellemes dol­gokról szólnak. Ilyen rossz idő­ben úgysem lehetne mást csi­nálnom, mert könnyen rosszul leszek. —Talán csak nem beteg? — Mi tagadás, évekkel ez­előtt kaptam egy új szívbillen­tyűt, ezért kímélni kell magam. Az önkormányzat adott segélyt, majd az SZTK-ban egy kedves asszisztensnő felvilágosított, hogy igénybe vehetném a leszá- zalékolást. Tudja, mi egyszerű emberek vagyunk, nem akar­tam én senkire sem rászorulni. De a férjem és fiam is sokáig betegeskedett, így a férjem nyugdíja nagyon kevés. — Bizonyára nem lehetett könnyű ezekben az években. — Éppen elég volt az idős szülők gondozása is, amit so­káig egyedül végeztem, ami­kor jöttek sorra a betegségek. Férjem és fiam Kakasszékre került, pedig a gyerek már har­madikos volt a szegedi iskolá­ban, szobrász szakon. Ide-oda ingáztam, hogy mindenütt ele­get tudjak tenni. Amikor kö­zölték, hogy a fiút műteni kell, kétségbeestem. Sajnos a szí­vem nem bírta. Én is műtétre szorultam. Nem adtam fel, és később minden jóra fordult. A fiam megnősült, Pécsen lakik és ma is szobrászkodik, amire büszke vagyok. Szegeden, a gyógyszertár előtt látható egyik műve, valamint nagyon szép emlékművet készített Vi- sontára. Kár, hogy a szülőfalu­jában kevesen tudják. — Mivel töltik a mindenna­pokat? — Napközben egy kis befő­zés, rendezgetés, este pedig marad a tévé. Van ez a régi ház, elég nagy porta, kert, amit igyekszünk rendben tartani. —Köszönöm a beszélgetést, és további egészséget, örömte­li hétköznapokat kívánok a család minden tagjának. „Nem elég a jóra vágyni: a jót akarni kell! És nem elég akarni: de tenni, tenni kell!” Váci Mihály örökértékű gondolatával köszöntőm a Békés Megyei Hírlap olvasóit: Szokolay Ottó színművész E sorokat a Gyulai Várszínházban írta olvasóink emlékkönyvébe Szokolay Ottó Jászai-díjas színművész, a Nemzeti Színház tagja. Gyulán Sütő András Az ugató Madár című történelmi drámájában Mikes Mihály főügyész szerepét játssza Százegy éve ment el Kozma Ferenc Nevével Mezőhegyes fényes korszakát fémjelzik: Kozma Ferenc lótenyésztő 1826-ban Sörnyén született, és 1892július 6-án Mezőhegyesen halt meg. Lovas testőrtiszt volt, részt vett a szabadságharcban, annak bukása után egy ideig bujkált. 1867 után sokat tett a magyarországi lótenyésztés újjászerve­zéséért, az állami ménestelepek fejlesztéséért. A „Mezőhe­gyes lótenyésztésének története” című, Sz. Bozsik Nóra által szerkesztett kötet írja Kozma Ferencről az alábbiakat: Az 1867-es kiegyezés mérföldkő volt az egész magyar lóte­nyésztés történetében. Az első magyar kormány átvette az osztrák katonai lótenyésztési intézményektől a katonai és állami méneseket, és 1868. március 24-én Mezőhegyes végre a magyar kincstár tulajdo­nába került. Első vezetője Kozma Ferenc, a — szabadságharcban való részvétele miatt üldözött és félre­állított — kiváló szakember volt. Munkássága alatt Mezőhegyes fejlődése hatalmas lendülettel ívelt felfelé, tenyészeredményei világ- színvonalra emelkedtek. Kozma Ferenc azonnal felismerte, hogy a sokféle ménes a minőség romlását eredményezi, így először azokat számolta fel, melyek jelentősége a mezőhegyesi haszonló kitenyésztése szempontjából a legkisebb volt. Ezért az angol telivér ménest feloszlatta, egy részét eladta, másik részét Kisbér­re helyezte át. Megszüntette a lipicai ménest is, és az egész állományt Fogarasra vitette... Mindezt összevetve Mezőhegyes akkor már tenyészmunkája csúcsára ért. Valóra vált az eredeti terv: erős, nagy termetű munkalovat adni az Alföldnek, mely ugyanakkor küllemében is felveszi a versenyt más ország hasonló tenyészcéllal előállított lovaival, sőt a „röghatás” eredményeként azoknál szívósabb, ellenállóbb, kitartóbb... 1878-ban a párizsi Világkiállításon... a nemzetközi zsűri javaslatára a köztársasági elnök díjazásul olyan külön nagyságú aranyérmet veretett 500 frank értékben a magyar lovak részére, amelyet egyetlen más állam sem nyert el. Ezek az érmek már Kozma Ferenc szakirányító munkáját dicsérték. Bizonyíték rá, hogy a francia kormány Kozma Ferencet is kitüntette. A köztár­saság elnöke a megtisztelő „Becsületrend Tiszti Kereszjé”-t adományozta számára. I. Ferenc József császár pedig 15 éves szolgálati jubileumára a Szent István Rend Lovagkeresztjével tüntette ki. (Kozma György idézett munkája.) Kozma Ferenc ezt a sikert már csak egy évvel élte túl. 1892. július 6-án Mezőhegyesen, munkája közben érte a halál. Halála valóságos nemzeti gyászt váltott ki, nemcsak a szakemberek körében, hanem vezető államférfiak és kisparasztok ezreinek megrendítő részvétében. A kegyelet jeléül a Földművelésügyi Minisztérium Kozma Ferenc baracskai sírja fölé díszes síremlé­ket, Mezőhegyesen — legnagyobb alkotásainak színhelyén — szobrot állíttatott fel. Fekete fehéren Privatizálás bagóért? Ellenzéki képviselők tették szóvá a parlament minapi ülésén, hogy a Répcelaki Szénsavtermelő Vállalatot, amely a szifonpatronokat gyártja, valósággal elkótyave­tyélték, a 30 milliárdot érő vagyont 2,1 milliárdért játszot­ták át egy külföldi cégnek. A privatizációért felelős mi­niszter természetesen cáfolta a vádat, pontosabban jogsze­rűnek és előnyösnek minősítette az adásvételt. Hasonlóan kifogás érte a cukorgyárak eladását. Itt meg azt vetették a miniszter szemére, hogy a hazai cukorgyár­tás egyharmada egy tönkremenőfélben lévő olasz cég kezébe került. Ráadásul a vásárló Feruzzi-csoport nem is saját pénzén lett tulajdonos, hanem a magyar államtól kapott hitelek útján. Természetesen a kormány képviselő­je ezt az állítást is cáfolta. Az ember hajlamos lenne azt hinni, hogy megint egy ellenzéki blöfföl, ha maga nem találkozna olyan jelensé­gekkel, amelyek az interpellálókat igazolják. De találko­zik, mert hallja, hogy a külföldi tulajdonba került cukor­gyárakban tömeges az elbocsátás, hogy fejlesztés címén Szlovákiában leszerelt gépeket építenek be egyes hazai üzemekbe, hogy bezárni készülnek a cukorrépa-nemesítő és kutató intézeteinket, mert állítólag jobb magokat kapni Franciaországban. Az első privatizációs „bukta” alighanem itt történt a megyében, amikor a gyulai relégyárat eladták egy olasz­nak, aki kis idő múltán úgy zárta be az üzemet és tette utcára az ott dolgozókat, mintha semmi köze nem lenne a céghez. Egy másik olasz, szintén Gyulán egyik napról a másikra összepakolt és eltűnt, hátrahagyva adósságot és rászedett emberek százait. Akárhogyan is, valami nincs rendben a hazai privatizáció körül. Túl sok a megvásárolt üzem felszámolásával végződő, piacszerző privatizálás és az áron aluli értékesítés. Csak nehogy kiderüljön: e mendemondától kísért különös privati­zációkon egyesek szép csendben meggazdagodtak. Arpási Zoltán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents