Békés Megyei Hírlap, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-24-25 / 171. szám
MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1993. július 24-25., szombat-vasárnap A „másik” Cigánybáró, Berkes János operaénekes elégedett „Nem tűztem ki nagy célokat” Czipra: Tas Ildikó A „szegedi boszorkánynak” a másik sikere is öröm A Gyulai Várszínházban kettős szereposztásban látható a Cigánybáró, keddtől Berkes Jánossal. Vidáman érkezik az előadás előtti beéneklésre, fesztelen, könnyed ember benyomását kelti. Beszéde is olyan gördülékeny, hogy alig kell kérdezni. — Szentesen születtem, tulajdonképpen nem messze Gyulától — mondja magáról. — Ez a szép vidék, az Alföld, a Tisza, a Körösök — a hazám. Iskoláimat Budapesten végeztem, a Zeneakadémia után rögtön a Magyar Állami Operaház tagja lettem. Számtalan operaszerep van a hátam mögött, külföldön is sokat énekeltem. Operát, operettet, sőt újabban az oratóriumokat is felvettem a repertoáromba. Gyulán már énekeltem körülbelül tíz éve, a Székelyfonóban, még bent a várban. Nagyon szép előadás volt... A Cigánybárót épp akkor énekeltem Szegeden, innen mentem át. Előtte Ausztriában volt ötéves szerződésem, amikor Operaházunkat renoválták. Minden műfajt szeretek, még a magyar nótát is. Szeretek horgászni, főzőcskézni. Van családom, három gyermekem... — Elégedett? — Nem tűztem ki nagy célokat magam elé, így azokat nem is érhettem el —- mondja nevetve. — Igen, elégedettnek érzem magam! — Felsorolná a kedvenc ételét, italát, nótáját? — Nagyon sok nótát tudnék mondani! Hiába süt-e világra... Ez egy Kókay-nóta, szegedi a szerző. De szeretem a Nincsen nagyobb boldogságom címűt is. Ételből mindent kedvelek, ami jó. Sajnos, vigyáznom kell magamra... A feleségem főz, de én is szoktam. Ha minden nap kellene csinálni, biztos nem lenne érdekes, így ritkábban viszont az. Italból is mindegy mi, csak jó legyen. De hangulat kell „Minden műfajt szeretek...” hozzá. Egy kisfröccsöt azonban bármikor megiszom. — Az „első” Cigánybáró, Leblanc Győző elmondta, miskolciszereplése viszi el Gyuláról. Ón mit csinál ezután? — Egész nyáron Budapesten, az Arany János Színházban énekelek a Kálmán-operettben, a Csárdáskirálynőben. A német nyelvű előadást a bécsi Volks- oper igazgatója rendezi, szervezője pedig Szolnoky Tibor és Zsadon Andrea Operettvilág Kft.-je. Augusztusban a szegedi Dóm téren Pitti Katalinnal ven- dégszereplünk a Lehár-operett- ben, a Cigányszerelemben. Közben az Operaházban a Tra- viata-ban énekelek. Az olasz nyelvű előadás a Keveházi Gábor—Bán Teodóra művészházaspár produkciója. —Hát ez nem kevés... — Ráadásul beteg is voltam, mint hallja, még kráko- gok kicsit. Most gyógyultam meg, légcsőhuruttal is énekeltem. Sajnos, ez nyáron nagy veszélyt jelent. — Mikor idejöttem, láttam, sorban állnak a jegyért. A színpadról nézve milyen az előadásfogadtatása ? — Telt ház volt, siker volt, ami csodálatos érzés. A mai világban nagy dolog ez bármilyen műfajban! —Szerepálma van? — Olyan nagyon nincsen, annyi mindent elénekeltem... Nincs szerepálmom. Minden szerepnek megvan a szépsége: ha a Traviata-ban éneklem Alfredót, az a szép, ha az Anyeginben Lenszkijt, az. Mert mind remekmű! Berkes János búcsúzáskor még mindehhez hozzáteszi: feltétlenül írjam meg azt is, hogy a Székelyfonó mellett szép emléke Gyuláról két előadóestjük a Százéves cukrászdában Pászthy Júliával. Oda bármikor szívesen elmenne újra. Szőke Margit Különös, szinte boszorkányosnak nevezhető módon félreértések sorozata alakult ki Tas Ildikó körül. A műsorfüzetben pontatlan a szereposztás, lapunkban közölt fényképei alatt sajnálatos módon más neve jelent meg, kimagasló alakításáért mást méltattunk. Csak a sokadik eset után jött el hozzánk. Akkor is kedvesen, halkan kérdezett. Senki fejét nem követelte, egyszerűen csak figyelmeztetett tévedésünkre. Azóta is példaértékűként emlegetjük magatartását. Látogatásakor kis beszélgetésre kértük, hogy valamit megpróbáljunk jóvátenni... „Minden gyönyörű szerepet elénekelhettem... —Mindig ilyen jóindulatú? —Azt hiszem, nincs bennem rosszindulat senki iránt. A kenyérféltékenység jelen van szakmánkban, itt Gyulán ázon- ban családias a légkör. Nem utáljuk, szeretjük egymást és ez olyan jó. Ha valakinek sikere van, megérdemelte, tehetséges, az nekem mindig öröm. Nem okozott gondot soha az sem, hogy milyen szereposztást kapok. Vannak olyan szerepek — mert szeretem őket —, akár huszadik is lehet a sorban, szívesen eléneklem. —Honnan érkezett Gyulára ? — Nagy utat jártam be az elmúlt időkben. A Kisfaludy Színház a Győri Nyár keretében június 11-én mutatta be a Gianni Schicchi-t és A köpenyt, melyekben Ciesca-t és Szarka nénit énekeltem. A két darabot elvittük Budapestre a Karmelita udvarba is. Utána kezdődtek a Cigánybáró próbái, majd Gyulára jöttem. Ezután Szentendrén és Visegrádon énekelek — szintén szabadtéren — a Sevillai borbélyban. Azután jöhet a szabadság... — Művésztársai hasonlóan zsúfolt nyárról beszéltek. Ennek így kel! lennie? — Nyáron én nem szoktam fellépéseket vállalni, most így alakult. A Győri Nyár az egyetlen kivétel, ugyanis az a darab, amit ekkor bemutatunk, átmegy a következő szezonba. A győri színháznak két évig voltam tagja. Nem szeretnék szerénytelen lenni, de emlékezetes sikerem fűződik a társulathoz. Az 1987- es Szegedi Operafesztiválon velük, a Carmen címszerepében a legjobb női alakítás díját nyertem el. Azóta mintha megfeledkeztek volna rólam az újságírók, bár a Magyar Állami Operaházba kerültem és minden gyönyörű szerepet elénekelhettem. —Egyébként pesti ? — Nem, „szegedi boszorkány” vagyok. A szüleim most is ott élnek. Engem elfújt a szél: hétévi szegedi működés után kilenc évre Debrecenbe kerültem, majd Győrbe és végül ennyi vargabetű után Budapestre. — A Cigánybáró-beli szerepének mi a története? — Csodával határos módon elértek a győri színházban. Épp a titkárságon álltam a telefon mellett. Hegedűs László keresett, hogy rám gondoltak Czipra szerepében. Örömmel elvállaltam a parádés szereposztás miatt is, s mert vonzott Szinetár Miklós rendezői hírneve és a gondolat, hogy Melis Györggyel énekelhetek. Itt árultam el neki, 1975 óta készülök közös fellépésünkre... Egyébként ez a társulat nem idegen, valamennyi szereplőt ismerem már korábbról. — Mondana valamit családjáról? — Van egy nagyfiam és egy kisfiam. Csak jót tudok róluk mondani, imádják egymást! A szüleim egyenesen csodálatosak! Idős koruk ellenére ők vigyázzák most kisebbik gyermekemet, aki szeptemberben lesz 3 éves. Okos, eleven... egyetlen gond, hogy nincs a közelemben, nélkülöznünk kell egymást. (Szőke) Czipra jósol a Cigánybárónak (a Tószínpadon Tas Ildikó és Berkes János) fotó: kovács Erzsébet Kőbe zárt gondolatok Gyulai beszélgetés Puj Tivadar szobrászművésszel A Gyulai Magyar—Román Baráti Társaság és a város önkormányzata rendezte meg a közelmúltban a román gimnázium aulájában és nemzetiségi fiók- könyvtárában Puj Tivadar szobrászművész kiállítását. Mintaszerűen parkosított udvaron, kőszobrok sorfala között jutottunk be házába, melynek sajátos harmóniája nem mindennapi élmény a látogató számára. A házigazdát arra kértük, hogy beszéljen az életéről. — Méhkeréki román szülők gyermekeként jöttem a világra 1955-ben — kezdi mondandóját a kevés szavú emberek nagy elszántságával. — Gyermek- és ifjúkoromat itt töltöttem, majd tanulóéveim Gyulán folytatódtak, ahol kőműves szakmunkás lettem. Nősülésem után végleg itt telepedtem le. Feleségemmel, aki pedagógus és szintén méhkeréki, három gyermekünket neveljük. Kedvelem a kőműves munkát (1986-ban „Az év lakóházá”-nak ő volt a kivitelezője — a szerk.), de a szobrászkodás szenvedélyemmé vált. Sajnos nem tudok annyi időt szakítani rá, amennyit szeretnék, hiszen első a család megélhetése. Ezért külföldön próbálok munkát vállalni, ott kevesebb idő alatt megkereshetem a szükséges pénzt és többet foglalkozhatok faragással. Ráadásul Ausztriában a szobraim is kelendőek. Jelenleg is várom a munkavállalási engedélyt. —Hogyan és mikor kezdett el faragni? —Apró gyerekkorom óta kísérletezem vele. Az első komolyabb domborművemet katonakoromban készítettem 1976- ban, egy honvédségi képzőművészeti versenyré. Sikerén felbuzdulva egymást követték a faragásaim: előbb gipszből, majd fából és úgy öt éve már csak kőből. — Hétköznapi fejjel gondolkodva, számomra érthetetlennek tűnik, hogy miért a legkeményebb anyaggal dolgozik legszívesebben. Nem könnyebb és gyorsabb sikerélményhez jutni a fa megmunkálásával? — Engem a könnyű és a gyors sikerek nem érdekéinek. Minél keményebb a kő, fárasztóbb az erőfeszítés, annál nagyobb az örömöm a kész munka felett. Talán ezért boldogtalan sok ember, mert az életnek általában a könnyebbik oldalát választja, azt, amely magától is adódik. S a vágyait, álmait nem vállalja fel: a kényelem mindennél fontosabb számára. —Munkáit nézegetve megállapítható, hogy portrékat, női aktokat és állatfigurákat farag legszívesebben. Például Koszta Rozáliának különösen az utóbbiak tetszenek. Összesen hány szobrot készített eddig? — Körülbelül százat. Ezek közül a legtöbb nincs a tulajdonomban. Kerültek műveim Japánba, Kínába, Németországba. Az ausztriai St. Margarethen művésztelep állandó kiállításán is van pár darabom, ugyanis huzamosabb ideig dolgoztam és tanultam az ott lévő művészektől. Legtöbbet azonban Mlado- nyiczky Béla szobrászművésznek köszönhetek, akit a mesteremnek vallók. Éveken keresztül jártam szakköreibe és kiállításain is szerepeltem néhány munkámmal. Az ő érdeme is, hogy 20 körüli zsűrizett munkám van, melyek közül kettő nívódíjat kapott. —Voltak-e már önálló kiállításai? — Részben. Az első a Paksi Atomerőműben ’79-ben. Aztán Kalcsó József festőművésszel közösen Méhkeréken. Gyulán a szociális otthonban, Remetén a nevelőintézetben, Kétegyhá- zán és Budapesten két-két alkalommal más nemzetiségi alkotókkal együtt állítottam ki. Elhunyt nővérem — Gondolom, hogy a Magyarországi Románok Szövetsége, miként más román nemzetiségű alkotót, önt is támogatja. — Ezt nem mondhatnám. Nem kértem soha semmilyen segítséget. Nem mintha nem lenne rá szükségem... Elég költséges passzió az enyém. Egy 4—5 cm vastag, egy négyzetméteres márványlap 20—25 ezer forintba kerül. De bármilyen kő megszerzése „művészet”: messzire kell érte menni, a szállítás és a pakolás nem olcsó mulatság. Pedig bármerre járok, ha meglátok egy nekem való követ, majd megőrülök, úgy vinném haza, akár a hátamon is. —Román vonatkozású alkotásai vannak-e? —A méhkeréki hagyomány- őrző együttes fennállásának 45. évfordulójára kifaragtam Ny is z tor György és Kovács Tivadar márványdomborművét. El is vittem az ünnepségre, de nem volt iránta érdeklődés. Elkészítettem Szabó Pál szobrát, a méhkeréki — akkor még — tanács megrendelésére, de az is feledésbe merült. Tehetségtelen menedzser vagyok, pedig enélkül nehéz érvényesülni. Nem tudom „eladni” magamat. De nem is ez a legfontosabb számomra. Amíg fenn tudom tartani a családom, s van kő amit faraghatok, addig az alkotás öröme kárpótol mindenért. —Mi az, amit nagyon szeretne elérni az életben? — Mindent el fogok követni azért, hogy meg tudjak élni csak a szobrászkodásból. S szeretném, ha itt az udvaromon, egy állandó tárlaton az érdeklődők láthatnák a szobraimat. Remélem, hogy akik „kitaposott úton járnak”, nem vetnek majd követ rám, arra, aki a maga göröngyösét töri. Rúzsa Ildikó
