Békés Megyei Hírlap, 1993. június (48. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-05-06 / 129. szám

bgFKFS MEGYEI HÍRLAf­MUVÉSZÉTEK- TÁRSADALOM 1993. június 5-6., szombat-vasárnap Szorító Kitépett szótövek csokra Őszi tárlatok - tavaszi mérlegen Könyvheti beszélgetés Kántor Zsolt költővel — Egy költői pálya az irodalomtörténészek szerint mindig korszakokra osztható. Egybees­nek-e ezek az úgynevezett alkotói időszakok a könyvek megjelenési idejével? Egyáltalán: le- zárható-e egy korszak? — Az idő múlása független az alkotói folya­mattól, de a körülmények nyilvánvalóan nem teremtődhetnek meg időn kívül. Minden vers örökérvényű, nem csak egy életre szól, hanem minden időre. A kitépett szótövek csokra „her- vadás” nélküli díszlet az időben, korszakok nélkül. Ettől függetlenül önkéntelenül is más­képp íródnak a versek egy bizonyos idő eltelte után, s minél több verset ír a költő, annál inkább törekszik a változtatásokra. A stílusváltás per­sze rendszerint élettények bekövetkeztével jön, ebből a szempontból az első korszakom való­ban az első kötethez, a Világültetéshez kötődik, hisz ott hagyományos a beszédmód, sok a szo­nett, a jambikus építmény, s akkoriban az éle­tem is ütem-hangsúlyos volt, úgy lüktetett, mint egy vers. Gyerekek születtek, örömök vártak a verssorok végén. Valahogy teljesen érződött az élet, ami már a második kötet összeállításánál hiányzott. — Milyen szerepet játszik az alkotásfolya­matban a táj, a szülőváros: Debrecen és a mostani élettér, Szarvas? — Az Aggályok már egy zaklatottabb idő­szak termése, amikor beköszöntöttek a gondok, problémák halmozódtak egymásra, majdnem úgy, mint a prózaversek egymásba csúszó, hul­lámzó versmondatai. A harmadik könyv az első kettő ötvözete, szerelem, csalódás, kiábrándult­ság és újra töltekezés, reménybeérés... a férfi­kor kezdete, lehiggadt képek, sorok. —A harmadik könyv a Kék szótövek a Tevan Kiadónál jelent meg, ahol dolgozik, mintfőszer­kesztő. A költő nem semlegesíti a lektort? — Nem. Két egymástól távol eső út, két különböző folyamat szerkeszteni, válogatni, rendezni mások anyagát és teljesen más egyedül maradni a fehér papírral és kitalálni, megformálni, letisztítani a saját nyersanyagun­kat. Kívülről másképp látja az ember a műve­ket, szigorú szeretne lenni önmaga anyagával is, de ez kivihetetlen. Saját verseinket nem tudjuk objektiven megítélni, mert túl lágyak vagy túl kemények vagyunk műveink megítélé­sénél. — A Tevan Kiadó, mint szellemi műhely mennyiben jelentett motiválást e kötet összeállí­tásánál? — A tizenkétszer kilences ciklusbeosztás lényegében a Tevan Kiadó-beli alkotói beszél­getések egyikén született. Az egytucatnyi — egy-egy motívumtő (szótő), amelyből a kilen­ces tétel szerteágazik. Félreértés ne essék, való­ban egy témakörből általában ennyi vers jön. Szinte magától adódik ez a mennyiség, minden tárgy kilencszer fut, aztán a tizediknél elhal. Ebből az a következtetés is levonható, hogy az én lírai rendszerem nem a bevett, szokásos tízes számrendszerben dekódolható, hanem (mond­juk) a kilencesben. Móricz, a Hétkrajcár írója A valóságban esetlenül mozgunk FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER ugyancsak páratlan számot használ történeté­nek leírásakor, a mesebeliség, a szerencseszá­mok bűvölete úgy tűnik, engem is megérint. — Újabb könyvtervek, jövőkép? Van-e a versnek küldetése ebben a vadkapitalista, érde­kekre épülő korban? — A magunk tudatában úgy élünk, hogy prezentábilisak vagyunk, ötleteink magával ra- gadóak, könnyedén fogalmazunk, leveleink talpraesettek, a saját igazunk oly evidens, mint hívőnek a vallása. A valóságban azonban eset­lenül mozgunk, rosszul lépünk be ajtókon, há­tulról nézve bicegő a járásunk, keressük a sza­vakat, megkeményítjük az arcvonásokat, pedig ellágyulók vagyunk. Másképp van szerepe a költészetnek, mint korábban. Semmiképp a jós, a vátesz szerepe vár a lírikusra, hanem az értel­mező, elemző, leíró szerep. Pontos lelki rajzo­latok, csöndes, megformált „érzéki akvarellek” ideje jön. A befogadókért íródó preklasszikus kor. —Nem könnyű elengedni a fogódzót, feledni a rímet, ihletett hangulatban befogadni egy verseskötet szöveganyagát. A Bárka című folyó­irat, melyet a kiadói műhely indított, kulcsot ad a líra felfedezéséhez? — A személyes ismeretség helyzeti előnyét kihasználva olyan alkotókat sikerült megnyerni az egyes számokhoz, akik igazi literátorok, az olvasótábor igénye, elvárásai előtt járnak, de kellő absztrakcióval reményteljesebb helyzet­be kerülhet az olvasó, mint eddig. Utazásainkat, stúdiumainkat feldolgozva és mintegy sarkítva saját eredeti bölcseletem szerint akarok a publi­kum előtt megjelenni. A legfontosabb talán az, hogy a régió művészei otthonra leljenek a Bár­kában. Cs. Tóth János A Sárkány és a Zöld Lovag ” — mondta Victor Máté a békési premieren Vajon él-e még az alföldi fes­tészet, s ha igen, hogyan él a művészeti köztudatban? For­rásaira miképpen nézzünk vissza? Tartalékaiból futja még a század végéig? Szerep­köre a kortárs magyar művé­szetben szűkül, stagnál, netán szélesedik? Az európai művé­szet térképén akad-é hely a számára? Megbízható-é ennek a térképnek a rajza? Ilyen és ehhez hasonló kér­dések köré szerveződött az a tanácskozás, amelyet Hódme­zővásárhely polgármestere és a Tornyai János Múzeum hí­vott össze május 26—27-ére abból az alkalomból, hogy ok­tóberben negyvenedszer nyí­lik meg a híres-nevezetes Őszi Tárlat. Rapcsák András, a polgár- mester azzal köszöntötte a részvevőket — dolgozószobá­ja falait több sorban borítják a régi és mai vásárhelyi festők képei —, hogy nem köteles­ségből, hanem szeretetből fog­ja támogatni ezután is, amíg hivatalból teheti, az alföldi festészetet. Dömötör János, a múzeum nemrég nyugdíjba vonult igaz­gatója, aki a leghosszabb időn át gondozta az őszi tárlatokat előbb korszakolta az alföldi festészet történetét (1. sza­kasz: Tornyai fellépésétől az első világháború végéig, ami­kor minden művész elhagyja a várost; 2. szakasz: 1934-től, a A megfagyott Az építészet nem más, mint a megfagyott muzsika. Lehet-e az építészetet művészi módon fotózni — a válaszra ékes bizo­nyíték Lucien Hervé magyar születésű, Franciaországban élő fényképész egész pályafutá­sa — mondta többek között Réz Pál műfordító kedden, a buda­pesti Francia Intézetben. Göncz Árpád köztársasági elnök és Pi­erre Brochand francia nagykö­vet jelenlétében mutatták be a Héttorony Kiadó interjúkötetét. A reprezentatív album Lucien Hervé fotóművész pályafutásá­nak képes krónikája. Batár Attila, a kötet szer­kesztője elmondta: a könyv Tornyai Társaság megalakulá­sától a második világháború végéig; 3. szakasz: Galyasi Miklós hajdani múzeumigaz­gató, Kurucz D. István, Al- mássy Gyula festők és Szabó Iván szobrász „összeszövet- kezése” nyomán 1954. októ­ber 8-án megrendezik az I. Őszi Tárlatot), majd módsze­resen átvilágította az eddigi 39 tárlat történetét. Nagy Imre, az új igazgató a vásárhelyi festészetről iko­nográfiái elemzést adott, s dia­vetítéssel szemléltette: milyen képtípusok váltak ma is állan­dó változatokként megismét­lődő kompozíciós modellek- ké. Rideg Gábor az őszi tárla­tok sajtófogadtatásának szem­léjével rendkívül tanulságosan szemléltette a művészi s álta­lában a szellemi értékek ki­szolgáltatottságát a minden­kori politikai és ideológiai ér­dekeknek; az alföldi festészet jelenségét hol a baloldal, hol a jobboldal tartotta pajzsként maga elé, s ha kitüntetésekkel nem is, de „kitüntető” epiteto- nokkal („nacionalista”, „na- rodnyik”, „konzervatív”, „misztikus” stb.) sűrűn díjaz­ták. Csete György építőművész éppen ezért művészettörténeti igazságszolgáltatást sürgetett, s az „avantgarde” fogalmának eredendő értelmezéséhez visszanyúlva a „vásárhelyi muzsika fotósa: gerincét öt hosszabb lélegzetű interjú adja. Az olvasó a mű­vész (eredeti nevén: Elkán László) segítségével nyerhet bepillantást munkásságába. Lucien Hervé szoros munka- kapcsolatot tartott fenn a szá­zad legnagyobb építészei közül Le Corbusier-vel és a finn Alvar Aaltóval. A ma is aktívan tevékenykedő 83 éves mester a fotó minden műfajá­ban maradandót alkotott. Ké­szített zsánerképeket, meg­örökített szép tájakat, híresek művészfotói, és az absztrakt fényképészetet is művelte. Á Héttorony Kiadó kötete az ünnepi könyhét egyik új­avantgarde” igazolását látja e nem is negyven-, hanem közel kilencvenéves folytonosság­ban. Szinte ehhez a vélemény­hez nyújtott európai hátteret, kitekintést Pogány Gábor vi- deokazettás előadása az utób­bi három Velencei Biennálé összképi változásairól, dilem­máiról, irányzatairól. Hogy aztán Nagy B. István megkísé­relje elvi szinten tisztázni a „korszerűség” ismérveinek a színeváltozásait. Például: „A korszerűségnek — mondotta — kétségtelen velejárója a til­takozás, lázadás gesztusa és magatartása, de nem biztos, hogy elsőszámú, azaz alapve­tő ismérve”. B. Z., azaz e sorok feljegy­zője a magyar művelődéstör­ténet elodázhatatlan feladatá­nak vélte a század elején poli­tikailag és közigazgatásilag felszabdalt ország szellemi je­lenségeinek a vizsgálatában az egységes szemlélet helyreállí­tását; ennek a szükségnek a szemléltetéseképpen arra az elhanyagolt művészettörténe­ti párhuzamra utalt, miszerint az alföldi iskola megszületé­sével szinte egy időben jelent­kező székely festőiskola ugyanannak a szociográfiai súlypontú festői szemléletnek a hegyvidéki szárnyaként töl­tötte s tölti be ma is hivatását a huszadik századi magyar mű­vészet szerkezetében. Végül Supka Magdolna egyetlen életmű, Tóth Meny­hért pályaképének a példáján, szövetében, mint „gordiuszi csomóban” tapintotta ki azo­kat az elágazási és csatlakozá­si pontokat, ahol felbomlanak a népi és az urbánus, a realista és az absztrakt, az érzelmi és a gondolati antonómiái, s ame­lyeken át mindenfajta erőszak, erőltetés, bakugrás nélkül, sőt, szervesen illeszkedik a sajáto­san magyar formaeszme az eu­rópai stílusmozgások rendsze­rébe. „Szokjuk meg — mond­ta —, hogy a vásárhelyi vagy alföldi művészet nem politi­kum kérdése, ahogyan eddig kezelték. A nemzeti jelleget pedig csakis az ihlet, a lélek nagy gerjedelme vonatkozásá­ban lehet megragadni és kimu­tatni.” A tanácskozás rendezői 600 meghívót küldtek szét az or­szágba. Harmincötén voltunk jelen mindkét napon a város­háza dísztermében. (Ketten Szombathelyről, öten Békés­csabáról, a budapesti előadók s néhány hódmezővásárhelyi művész. A Mass Média és a központi sajtó egyáltalán nem képviseltette magát.) Banner Zoltán Lucien Hervé donsága. A kiadványt bibliog­ráfia, tárgymutató és gazdag képanyag egészíti ki. * % # Lucien Hervé 1910-ben, Hód­mezővásárhelyen született. 19 éves korában hagyta el Ma­gyarországot. A francia ellen­állási mozgalomban végzett tevékenységéért a Becsület- rend Lovagja kitüntetésben ré­szesült 1991-ben. Építészet és fénykép című műve magyarul is megjelent. Képeit több alka­lommal láthatták hazai kiállí­táson is a nézők, és a tervek szerint 1993 őszén reprezentív Lucien Hervé-tárlat nyílik a Francia Intézetben. „Nagyon jól kitalálták Valamit megint kitalált Béké­sen a Fejes házaspár, olyat, amire minden bizonnyal oda­figyelnek. Fejes Antal és hit­vese, Pálfy Zsuzsa a békési ze­neiskola növendékeinek sze­replésével, a zenetanárok köz­reműködésével, a Colorscoop anyagi támogatásával, a fele­ség rendezésében színre vitték Victor Máté—Fábri Péter „A Sárkány és a Zöld Lovag” cí­mű zenés-verses darabját. S hogy a jóra, a szépre, a zenés műfajra van igény a városban, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy szombaton a premi­erre zsúfolásig megtelt a mű­velődési központ 450 szemé­lyes színházterme. A pótszé­kek is kevésnek bizonyultak, így az előadás alatt a lépcsők is alkalmi ülőhelyként szolgáltak. A darab bemutatására hóna­pok óta készül a hatvantagú társulat, vagyis a csapat, mert ez csapatmunka, mindenki produkciója nagyon fontos — fogalmazta meg Fejesné Pálfy Zsuzsa. A szerzőpáros a darab­ban nagyon is aktuális kérdé­sekkel, nevezetesen környe­zetünkkel és annak megóvásá­val foglalkozik, zenei aláfes­téssel, énekkel, versbe szedve. A gyerekek, kicsik és nagyok, csitri lánykák, kamaszodó le­génykék vidáman, őszinte, gyermeki bájjal és átéléssel tolmácsolták a szerzők gondo­latait, de nem túljátszva sze­repüket. így aztán az előadás végén méltán csattant fel, s tartott a hálás publikum vas­tapsa. Egy ilyen sikeres pro­dukció után látszik, hogy mi­lyen nagy szükség lenne a tel­jes színpadi technikára... Az elismerés nem csak a szereplőknek, az őket felké­szítő tanároknak — Erdei Ist­vánnak és Kökéndy Józsefné- nak — is szólt, hanem a zene­szerzőnek, nevezetesen Victor Máténak is, aki jelenlétével megtisztelte a békési premiert. Lapunk kérdésére elmond­ta: a darab ősbemutatója 1988- ban volt, s nagyon örül, hogy a Békési Zeneiskola növendé­kei színpadra vitték „A Sár­kány és a Zöld Lovag”-ot. — Nagyon jól szórakoztam, az egész előadás tetszett, a gyerekek szemmel láthatóan élvezték a játékot, szépen éne­keltek, a zenekar tisztán szólt. Nagyon jól kitalálták, s min­denkinek gratulálok! S még valami: a megyéből néhány bemutatóra felkérték a társulatot, őszre pedig Svájc több városába van meghívá­suk a darab bemutatására. —szekeres—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents