Békés Megyei Hírlap, 1993. június (48. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-21 / 142. szám

1993. június 21., hétfő

HAZAI TÜKÖR ! SOROZA T

3

Erdélyi művészek alkotótáborban

Kopjafa-kompozíció, fából faragott képek, kerámia- és bronzplakettek, illetve több mint félszáz festmény látható — egyebek között — a Keceli Művelődési Központban vasárnap megnyílt kiállításon. A szerda estig megtekinthető tárlat különlegessége, hogy az itt bemutatkozó hét művész közül öten egy tanyai magán alkotótábor vendégei.

Az Erdélyből érkezett fafaragók és festőművészek — a Magyar Falusi Vendégfogadók Szövetsége és a Közép- Kelet-Európai Falusi Vendég- fogadók Szövetsége védnöksége mellett — a császártöltési Márin Istvánné által, a tulajdonában lévő tanyai üdülőben szervezett alkotótábor vendégeként készítették el műveiket.

„Aggastyánként is szeretnénk találkozni”

Nem mindennapi esemény helyszíne volt szombaton délelőtt a gyulai 3-as Számú Általános Iskola. Itt működött korábban a Gyulai Községi Polgári Fiúiskola. Az 1943 júniusában végzett negyedikesek 50 éves jubileumi találkozójukat tartották. A Béke sugárúti iskola előtt, miközben várták egymást, váltottunk szót az egykori negyedikesekkel. Elmondták, 41-en végeztek akkor — ma 28-an élnek, s beszélgetésünk időpontjáig 24- en megérkeztek. Életkornak is szép az ötven év, ilyen jubileumi találkozó pedig csak egyszer adódik az életben — mondogatták. És hogy jó együtt lenni. A háborús éveket leszámítva tartották a baráti kapcsolatokat. Huszonegy év után

határozták el, ötévenként találkoznak. Minden tanárukra szívesen emlékeznek: dr.

Tarpay Ottó igazgatóra, Imp- lom Józsefre és nejére, Mörk Győzőre, Istvánfalvy Miklósra, Técsy Lászlóra és feleségére.

Az öregkor után jön a vénkor, majd az aggastyánkor, de mi akkor is szeretnénk találkozni —jelentették ki.

Ezeken a találkozókon szóba kerültek a napi gondok: az egészség, a család, a kert... Ezúttal is így volt az iskolában és a fehér asztalnál. Sétáltak a változó Gyula utcáin, s megemlékeztek elhunyt tanáraikról, diáktársaikról, felkeresve sírjaikat a temetőben.

Sz. M.

Az alma materhez és egymáshoz hű egykori negyedikesek. (A felvétel 10 évvel ezelőtt készült)

Az ÁVÜ válaszol (1.)

Tanuljunk könnyen, gyorsan költségvetésül?

Az Állami Vagyonügynökségtől érkezett anyag ugyan nem megyei témát érint, mégis példaértékűnek tekinthető a szakmabeliek és a laikusok számára egyaránt, közlését ezért tartjuk indokoltnak.

A Magyar Hírlap levelezési rovatához fordult Rába György — saját megfogalmazása szerint „amatőr privatizőr” —, s egyebek mellett a következőket írta:

„Megkérdezheti az állam polgára az Állami Vagyonügynökségtől, hogy miért van úgy, ahogy van vagy csak tudomásul veheti az állapotokat?”

Nos, tisztelt Rába úr, természetesen az állampolgár kérdez —az ÁVÜ válaszol. Ön nagyjából öt pontba foglalható kérdés- csoportot fogalmazott meg, ezeket most különválasztva tárgyaljuk.

1. Hogyan lehet az, hogy a bevétel mindössze 12 százaléka jutott államadósság törlesztésére, ugyanakkor 7 százalékot fordítottak privatizációs költségekre? Azaz, ennél jóval többet, hiszen a privatizálandó cégek maguk is költöttek erre, jobb pozíciót remélve és ez a költség

is tulajdonképpen az állam zsebéből ment. Rendben van ez

így?

2. Dimag Rt. és Egyéb (Drótművek, Székesfehérvári

Könnyűfémmű 65,76 milliárd). Uraim, ott a magas ÁVÜ-ben egyrészt két éve próbálják Kli- csu Andrást megfojtani, ugyanakkor mint tulajdonosok tömik a céget pénzzel. Ez a költség is több mint 7 százalék, azaz a privatizáció és a reorganizáció magasan meghaladja az állam- adósság csökkentésére jutó összeget! Mekkora arány az ideális? 30—50 százalék? De a 8,6 milliárd a maga 12 százalékos részesedésével megmosolyogtató — lenne, ha nem mindig arról volna szó, hogy az állam- adósság így, meg úgy. ■

Az első két kérdésre válaszol Tánczos Gábor, a szervezési informatikai és vagyonnyilván- tartási igazgató, illetve Slosár Gábor, az ÁVÜ ügyvezető igazgatóhelyettese.

1. Az Állami Vagyonügynökség kiadásait évente az országgyűlés határozza meg — elég kemény viták után — részletesen. Az államadósság törlesztésére mindenkor azt az

összeget kell átutalni, amely az Egzisztencia-hitelre történő értékesítésből befolyik, tehát nem az ÁVÜ dönti el a mértéket. 1992-ben arról is döntöttek, hogy a privatizációs bevételből a költségvetés számára további 20 milliárd forint és a kezelt részvények osztaléka, vagyon- hozadéka (4,7 milliárd forint) kerüljön befizetésre. Ez együttesen már nem 12 százaléka, hanem 45 százaléka a kiadásoknak. A kedves „amatőr privati- zatőrünkkel” ellentétben ezt a magas költségvetési lefölözést számos „profi” közgazdász sokallta és a gazdaságba konszolidációs vagy élénkítési céllal visszaforgatott mintegy 30 milliárd forintnyi bevételt tartotta kevésnek. Ok teljesen más aspektusból tették fel a kérdést: rendben van ez így?

Az ÁVÜ privatizációs költségeinek keretét ugyancsak az említett törvény határozta meg, és ezen belül maradtunk 100 millióval. Kérdés: ez az összeg (7 százalék) sok vagy kevés? A válasz szintén szakmai viták és elemzések tárgya, azt is figyelembe véve, hogy a „privatizációs költségek” egy része közvetlenül a folyó értékesítést készíti elő (mint például az elvont ingatlanok feljavítása, eladható állapotba hozása). Sok külföldi és hazai szakértő éppen azt kifogásolja, hogy keveset fordítunk marketingre, piackutatásra, a vagyon feljavítására és ezért jelentős többletbevételektől esünk el. Sokkal többet kellene fordítani a privatizációval kapcsolatos felvilágosító munkára, amely segít eloszlatni a privatizáció körüli téveszméket, amelyet a kedves „amatőr” privatizőr levélíró kérdésfelvetése is tükröz.

2. Az Állami Vagyonügynökség 1991 decemberében adásvételi szerződést kötött egy konzorciummal. A szerződés tárgya a DIMAG Rt.-ben lévő állami tulajdonú részvények eladása a konzorcium tagjainak, a szerződésben meghatározott vételár ellenében.

A vevők a részvények vételárát nem fizették ki, ennek ellenére továbbra is az rt. tulajdonosaként viselkednek. Jelenleg per van folyamatban az adásvételi szerződés nem teljesítése miatt kialakult helyzet rendezése érdekében.

Nem megalapozott Rába György úrnak az az információja, amely szerint a DIMAG Rt.-t a tulajdonosok—elsősorban az Állami Vagyonügynökség — „tömik pénzzel”.

A pénzügyminiszteri bársonyszék valószínűleg sohasem tartozott a legkényelmesebb kormányzati bútordarabok közé, de úgy tűnik, mostanában kifejezetten rosszul esik az ülés benne. A pótköltségvetés parlamenti vitája ugyanis nem csupán szokványos pénzügyi alku és a szűkös anyagi keretek utólagos korrekciója, hanem az állami gazdálkodás, az egész monetáris politika kemény vizsgája.

Csődben az államkassza? Pénzügyi összeomlásról a legpesszimistább megítélés szerint sincs szó. Ellenzéki oldalról még az is elhangzott, hogy valójában pótköltségvetésre sincs szükség: az elmaradt bevételek és az itt-ott mutatkozó megtakarítások összevetéséből az derül ki, hogy a deficit növekedésének aránya még az elviselhetőség határain belül van.

Mik a sebezhető pontok? A pótköltségvetés benyújtásának ódiumát a kormányzat föltehetően nemcsak a nemzetközi pénzügyi szervek nyomatékos ajánlására vállalta. Hanem mert nyilvánvaló, hogy a ’93-as költségvetés készítői is beleestek a hagyományos hibába: alátervezték a kiadási tételeket és túlbecsülték a bevételi forrásokat.

A kormány gazdálkodásának egyik legsebezhetőbb pontja, hogy míg fukar kezekkel mér például az oktatás, az egészségügy, a tudomány és a kultúra területén, igencsak bőkezű, ha a kormányhivatalok és különböző szervezetek, alapítványok igényeinek kielégítéséről van szó.

Vizsga vagy előkészítő? Nem lesz tehát könnyű érzékeny presztízsveszteség nélkül túljutni a pótköltségvetés vitáján, bár hatalmon maradása aligha múlik azon, hogy megkapja-e vagy sem a többségi támogatást. Az igazi vizsga az őszi-téli költségvetési vita lesz. Addig van némi idő a mostani pénzügyi viharok tanulságainak levonására és a tréfás-komoly tanács megfogadására: tanuljunk

könnyen, gyorsan költségvetésül.

Bajnok Zsolt, FEB

Szántó ' '

Egy éjszaka a piros lámpás házban

Negyedik fejezet — Az apa újabb története 5.

Apámat temettük. Előttem feküdt, nyitott koporsóban, megszabadulva attól a pokoli szenvedéstől, amit az utolsó

2—3 hónapban átélt. Néztem a kezét, amelyet kérgesre durvított a munka, s amellyel mégis olyan lágyan tudott simogatni. És akkor ott eszembe jutott, hogy utoljára még meg kellene fognom azt a kezet és meg kellene csókolnom, mert soha többé nem lesz rá alkalmam. Leróni egy keveset abból, amivel tartozom, egy kevéske hálát a mérhetetlen sok áldozatért és szerétéiért. Nem tettem. Nem tudom, miért nem. Talán szégyelltem vagy a megszokás nem engedte, hogy megtegyem? Eszembe jut olykor nyugtalan lelkiismerettel. Az idő talán majd egyszer ezt is, mint annyi mást elhalványítja.

Az emlékezésből hamar visszazökkenek a kegyetlen valóságba.

— Megérkeztünk, gyerekek, igaz egy kis késéssel, de ekkora távolságnál 2—3 órát könnyen téved az ember.

— Vártunk már benneteket nagyon. Ebben a szállodában lakunk, mert a követségen nem maradhattunk — csicser- gik egymás szavába vágva.

— Menjünk, majd bent beszélgetünk. Jó lenne valahol kényelmesen elnyújtózkodni, mielőtt összeesek — mondom, már a a főbejárathoz vezető lépcsőn állva.

Inkább felmásztam, mint megyek ezen a 6—8 lépcsőfokon. Most jön ki rajtam a fáradtság. Jóleső zsibbadtság tölt el és egy kis elégedettség: a nehezén már túl vagyunk.

— Figyeljetek, gyerekek! — szólok hozzájuk atyai hangon. — Én nem tudok menni egy lépést sem. Maradjunk itt éjszakára, aztán reggel nekivágunk. Mi a véleményetek?

— Nekem jó — sietett döntésre vinni Tamás a dolgot.

Szegény ő is alig állt a lábán.

— Mennyibe kerül itt egy szoba? — fordulok Margóhoz.

—-150 vagy 160 márka egy éjszakára, de mi a sajátunkat ki tudjuk fizetni — tette hozzá.

Csináljunk egy számítást. Dobjuk össze a márkát.

A kassza készítése nem volt mindennapi esemény. Kiszámoltuk, hány márkáért kell benzint vennünk, hogy biztonsággal eljussunk Hegyeshalomig. Ezen felül volt még vagy 20—25 amerikai és kanadai dollárunk. Úgy kalkuláltuk, ha ezeket is elfogadják, még marad is egy kevéske pénzünk.

Kivettünk hát mi is egy szobát. Soha nem örültem még úgy négy falnak, amely egy ágyat keretez, mint most. Belehuppantam a fürdőkádba. Lassan visszatért belém az élet. Tisztán, de gyűrötten és szőrösen beültünk Tamással a bárba. Jólesett egy-egy pohár sör. A lányok bent lapítottak a szobájukban, ajtót nem nyitottak, csak megbeszélt jelre. Ha arra gondoltam, milyen örömmel indultak útnak és mit művelt velük ez a rohadék, elfogott a düh és a gyűlölet.

Visszamentünk a lányokhoz. Kicsit beszélgettünk, de én már nem nagyon tudtam figyelni. Mélyeket pislogva ültem közel az elalváshoz.

— Fiúk, lányok én megyek aludni — szóltam ásítva.

— Jól van, apu, mi még beszélgetünk egy kicsit, azután alszunk mi is.

— Szevasztok! — azzal felmentem a szobámba.

Itt valóban fel kellett menni. A szálloda úgy volt kialakítva, hogy a főépület mellett volt egy másik szállodarész is, amelyet a belső udvaron keresztül lehetett elérni. Itt volt a parkoló a mellékútra nyíló kapuval. Ebben az oldalszárnyban, az emeleten volt a szobánk. A lányoké lenn a földszinten. Két kulcsot kaptunk, egyet az épület bejárati ajtajához, egyet a szobához. Nem sokat forgolódtam, hamar elért az álom.

Reméltem, hogy a visszaút sima lesz, de nem így történt. A visszapillantó tükörből észrevettem, hogy egy nagy fekete Mercedes követ bennünket. Miért jön ez ilyen lassan? Gyorsítottam vagy lassítottam, tartotta a távolságot. Itt nem használ a magassági kormány sem. Meg akartam győződni a gyanúmról. A következő parkolónál kiindexeltem, és lassan letértem az útpályáról. A tükörből láttam, hogy a fekete kocsi is parkolásra szánja el magát. Nem álltam meg, kihajtottam és igyekeztem minél gyorsabban bekapcsolódni a forgalomba. Bementem a középső sávba, majd a belsőbe, de vissza kellett térnem, mert folyamatosan kürtőitek és villogtak a kényszerűen lelassított kocsik.

Gyengült a forgalom — ez nekünk nem jó. Mellénk hajtott az üldöző, lassan leeresztette az ablakot. Fekete napszemüveges, durva arc fordult felénk. Fékeztem, és beálltam mögé. Erre ő is fékezett, majd kihúzódott a külső sávba, arra kényszerítve, hogy megelőzzem. Égyre idegesebb lettem. Cselhez folyamodtam. Vártam a következő letérőt, lelassítottam, és jobbra ráhajtottam az útra. A fekete jött, szorosan utánam. Ismét gyorsítottam, majd az utolsó pillanatban szabálytalanul átlépve a záróvonalat, visszatértem az autópályára. Ez bevált. Nem követett. Talán egy lélegzetvételnyi időre megszabadultam tőle. Nyomtam a gázt, hogy a kocsi minden ízében remegett. Két-három kilométernyit haladhattunk már, a tükörből nem láttam, hogy követnének. Szállodát jelzett a tábla, gyorsan letértem. Ha mégis jönnének utánam, biztosan túlszaladnak rajtunk. Nem a parkolóban álltunk meg, hanem oldalt, az épület mögött. Az autópályáról nem lehetett odalátni, az épület eltakarta a kocsit.

(Folytatjuk)