Békés Megyei Hírlap, 1993. június (48. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-02 / 126. szám

MEGYEIKÖRKÉP 1993. június 2., s/crda Orosházi cserkészek Elsőként az V. Számú Általá­nos Iskolában, majd a kettes számúban alakítottak cser­készcsapatot. Az előbbiben — a szülői munkaközösséggel egyeztetve és általuk támogat­va — még márciusban meghir­dették az alapítást, április 2-án már megtartották első jelent­kező összejövetelüket. Jelen­leg 40 tagja van a csapatnak. A „kettesben” szintén szervez­tek cserkészcsapatot, ahová eddig 30 diák jelentkezett, de szorgalmazzák az egyházi ta­gozatos első osztályok köré­ben is a csatlakozást. A város önkormányzatának képviselő­testülete mindkét csapat részé­re 200 ezer forintos támogatást biztosított. Gitárosvizsga koncerttel A 60-as, 70-es évek legendás szeghalmi zenekarának, a Me­teornak volt a gitárosa Kincses István, aki most új kezdemé­nyezéssel lépett elő. Létrehoz­ta a Meteor-stúdiót, ahol gitá­rozni és dobolni tanulnak az érdeklődők. Ez a kis „könnyű­zenei műhely” tart szombaton este bemutatkozó koncertet az ifjúsági házban, ahol népsze­rű, ismert dallamok csendül­nek majd fel. A szervezők re­mélik, hogy ezt a koncertet még több is követheti majd, talán támogatókat is találnak ehhez a szép kezdeményezés­hez. A japán diákok nem puskáznak Japánban fontosabb a korrepe­tálás, mint a tanítás; bukás nincs; az érettségiig a mi há­rom tucatnyi betűnkkel szem­ben 1800 írásjelet kell ismer­nie egy középiskolásnak, ennyi azonban az újságolva­sáshoz kevés; a tanév április­ban kezdődik. Ilyen és ehhez hasonló érdekességek hang­zottak el a japán oktatásról a Békéscsabán nem régen meg­rendezett japán napok egyik előadásán, amelyet Székács Anna, a Külkereskedelmi Fő­iskola tanára tartott. O maga Japánban volt kisdiák, s a főis­kolán a japán nyelv tanára. A távoli ország oktatásügyét az előadó nem minősítette, a hall­gatóságra bízta, hogy hazánk iskolapolitikájával szemben ki mit lát belőle előnyösnek vagy hátrányosnak. A japán gyerekek ugyanúgy hatévesen ülnek be az iskola­padba, mint a magyarok, csak nem szeptemberben, hanem áprilisban. A tanév következő év márciusáig tart, s augusz­tusban és decemberben van két-két hét szünet. A régi tan­évet az újtól egy hónap vá­lasztja el, de nem nevezhető olyan értelemben szünetnek, mint nálunk a nyári szünet, mert a gyerekek erre az idő­szakra is kapnak feladatot. Például lepkét kell gyűjteni megadott szempontok alap­ján. A japán diákokat minden reggel az igazgató várja az is­kola kapujában, s mindenkit név szerint köszönt. Mielőtt a tanulók bemennének az osz­tálytermekbe, összegyűlnek az udvaron, s az igazgató né­hány percben elmondja, hogy annak a napnak mi lesz a ki­emelt feladata. Egy kis közös torna után kezdődik a tanítás, amely a hatosztályos elemi is­kola első négy osztályában já­tékos módszerekkel folyik. A negyedik osztály befeje­zése után az igazi oktatás nem Amíg a felnőttek a japán ok­tatásról hallgattak előadást, addig a gyerekek a japán csúcstechnika termékeivel ismerkedtek FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET a tanítási órákon történik, ha­nem az intézményesen folyó korrepetálón délután. Délelőtt az általános ismereteket tanul­ják meg a gyerekek, de ott különösebb értékelés nincs, megbukni sem lehet. Nem az eredményeket nézik, hanem azt, hogy ki milyen kreatív, milyen a viszonya a társaihoz, hogyan teljesíti a vállalásait. A gyerek fejlődését nem ered­ményeiben, hanem önmagá­ban a személyiségben figye­lik. Az eredményekért a délutá­ni korrepetáló iskolában folyik a harc, s ezért ennek van na­gyobb súlya. Itt rögzítik a dél­előtt hallott ismereteket, majd megtanulják a tesztek gyors kitöltésének a technikáját. A felvételiken mindig az lesz eredményes, aki gyorsan és pontosan adja vissza a tudását. A puskázásnak tehát nincs ér­telme, minden a tesztlapok ki­töltésének gyorsaságán múlik. A hatosztályos elemi iskola elvégzése után felvételizni kell a tanulóknak a háromosz­tályos alsó közpiskolába, on­nan az ugyancsak háromosztá­lyos felső középiskolába, majd a négyéves időtartamú egyetemi oktatásra. Egy gye­rek jövője attól függően ala­kul, hogy milyen színvonalú alsó középiskolába sikerül be­jutnia. Ha bekerül az egyetem­re, akkor már nincs szükség további feszített versenyre, mert a végzés után a vállalatok nem a jelentkező tudására kí­váncsiak, hanem arra, hogy milyen egészséges, és megfe­lelő-e a koncentráló képessé­ge­A japán nyelvben nagyon sok az azonos hangzású szó, ezért nem tudnak áttérni a latin betűs írásra, s a szótagok pon­tos jelüléséhez három fajta írásmódot használnak. A bo­nyolult szótagrögzítés követ­keztében egy átlag japánnak 1800 írásjelet kell ismernie, az újságírást már csak kétezer jel­lel tudják megoldani, s egy tu­dományos munka szakszerű leírásához ötezer jelre van szükség. Ennyit persze nem le­het megjegyezni, ezért a japán szakkönyvek használói külön betűszótárt tartanak kéznél az olvasáshoz. Az összetett japán írásje­gyek megtanulásához .kitartó, precíz munkára van szükség, s ez kihat a japán ember szemé­lyiségének alakulására is. így a pontosság, fegyelmezettség náluk nemcsak a kevesek eré­nye, hanem általános tulajdon­ság. Székács Anna elmondta, hogy az 1872-ben elrendelt tankötelezettség óta 1945-ben hajtottak végre reformot a ja­pán oktatásban. Egyre inkább érzik egy új rendszer kidolgo­zásának a szükségességét, de félnek a már működőt meg­bontani. Gondjaik tehát azo­nosak a mi oktatásügyünk ve­zetőiével: kellene egy jó isko­larendszer, de senki sem tudja, hogyan lehetne megvalósíta­ni. Lenthár Márta • • Öregdiákok különös zarándokúba Piros pünkösd napján három­negyed tízkor egyedül álldo­gálok a békéscsabai Rudolf Reálgimnázium előtt. Öregdi­ákokra várok, akik emlékezni jönnek. Mit nem írok? Hogy Rudolf? Régen volt név! Most (még) Rózsa Ferenc Gimnázi­um. Tíz órakor már hárman va­gyunk. Az elegáns, fiatalos Molnár Lajos és felesége. Fag­gatom, ne múljék hiába az idő... Úgy emlékezik az elmúlt fél évszázadra, mintha tegnap jár­ták volna végig búcsúzóul az öreg gimnázium osztályait, énekelve a bús-szomorú dalt: ballag már a véndiák... Pedig azóta viharos gyorsasággal 53 tavasz szállt el a fejük felett... — Olyan tanári útravalót kaptunk — hallom Reviczky Ádámtól, aki csatlakozik hoz­zánk —, amit egyikünk sem felejtett el. Úgy szoktam erről beszélni, mint az egyház és a társadalmi tolerancia példájá­ról. Csák Pista bácsi mondatai­ra tisztán emlékszem: „Na­gyon nehéz idők jönnek fiúk! Úgy szeressék egymást to­vábbra is, mint eddig...” Egy­más után érkeznek a vén diá­kok, közöttük Povázsay Géza. a szervező. Ó szintén letagad­hatna éveiből vagy tizenötöt. Pedig ezek a „fiúk” de na­gyon rossz korban születtek... —Ritka osztálytalálkozó az, amelyet nem kerek évforduló­ra hívnak össze... —fordulok Povázsay Gézához. — Kevés időnk van ahhoz, hogy ötévenként találkoz­zunk. 1990-ben, az 50 éves összejövetelen abban állapod­tunk meg, hogy lerövidítjük három évre... — Hány meghívót küldött el? — Tizenkilencen élünk még az osztályból. Nem csak azokat hívtuk meg, akikkel érettségiztünk, hanem azokat is, akikkel együtt kezdtünk, s akik a IV. gimnázium után máshol folytatták a tanulmá­nyaikat. — Van-e Önök között híres ember? — Remek osztály volt a mi­énk. Cs. Pataj Mihály festőmű­vész nevét valószínű Ön is is­meri. Herzog Ervin Ameriká­ban Erik Roman néven törté­nész. Egyed Miklós Izraelben egyetemi tanár. Reviczky Adám évekig Habsburg Ottó személyi titkára volt. Most ad­ták ki New Yorkban a könyvét. Lőcsei (Lemer) Pali aranytol­las újságíró... Csak emlegetni kellett, megérkezik Lőcsei Pál is. Vele folytatjuk a beszélgetést. — Az is rendhagyó ezen a találkozón, hogy kétnaposra tervezték... — Szombaton zarándok- útón voltunk, melynek első ál­lomása Csák István sírja a Va­súti temetőben. Eric Roman, a Connecticut-i Állami Egye­tem történész tanára emléke­zett reá: „Egyenesen angliai tanulmányútjáról érkezett gimnáziumunkba, hogy a vi­lágbirodalom nyelvének meg­tanításával együtt — az öltöz­ködéstől ahumorig—az angol életformát és mentalitást is megismertesse velünk.” A következő stációnk a II. világháború áldozatainak em­lékműve volt. A szörnyű éve­ket Medovarszki András bará­tunk idézte: „Bennünket csak­nem az iskolapadból vittek ka­tonának, munkaszolgálatra vagy lágerekbe. Heten estek el katonaként a frontokon, öten lettek a zsidóüldözés áldozatá­vá. Emlékezzünk főhajtással valamennyiükre.” Innen az utunk a Széchenyi ligeti zsidótemetőhöz veze­tett, ahol Molnár Lajos, az is­mert úszóedző beszélt: „Soha sem engedtünk a felekezeti, nemzetiségi megkülönbözte­tés kísértésének, ezért tudunk ma is emelt fővel egymás sze­mébe nézni, ezért tudhattuk barátságunkat több mint fél századon át gondozni.” Az utolsó állomás a Berényi úti temető két 56-os mártírjá­nak. Mány Erzsébetnek és Far­kas Mihálynak a sírja volt. Mindannyiunk szívéből szólt itt Reviczky Ádám: „Felelős­séggel tartozunk hazánknak azért, hogy a ti áldozatotok ne bizonyuljon hiábavalónak.” Szomorú és egyben ma­gasztos zarándokutunk nyo­mait a sírokra helyezett virág­csokrok jelzik. Hát ezért volt szükség a kétnapos találkozó­ra, hogy a zarándokút végén egymásra is maradjon még időnk— fejezte be a szombati eseménysor történetét Lőcsei Pál kollegám. Béla Vali Csák István tanár úr egyenesen az angliai tanulmányútjáról érkezett közel hatvan esztendővel ezelőtt a gimnáziumba, hogy a világbirodalom nyelvét, az angol életformát és menta­litást megismertesse tanítványaival. A zarándokút az ő sírjá­nál kezdődött fotó: lehoczky péter Helyzetkép a Sarkadi Cukorgyárból rwyff\ • • 1 • / /ii • Tőkeinjekció nélkül is boldogultak Sajnos, az esőt nem lehet ki­kapcsolni meg bekapcsolni, így aztán többnyire a sors sze­szélye dönti el, hogy mennyi cukorrépa terem a földeken. Ennek a növényfajtának ugyanis egyáltalán nem mind­egy, fejlődésének melyik sza­kaszán kap csapadékot és me­lyiken nem. Seres István, a Sarkadi Cukorgyár Rt. vezér- igazgatója szerint az időjárási viszonyok az idén sem ked­veztek a cukorrépának. Leg­alábbis eddig! A július kecseg­tethet még egy kis reménnyel, de az már most is bizonyos, hogy túl bő termésre nem szá­míthat a cukorgyár. Rizikós a kistermelőknek kiadott köl­csön répamag is, hiszen nem minden föld alkalmas répave­tésre, és ha valahol gyengén vagy egyáltalán nem kel ki a mag, annak a vásárlók isszák meg a levét, hiszen így nem olcsóbb, hanem drágább lesz a cukor. Köztudott, hogy a legtöbb cukorgyár, így a sarkadi is, ta­valy ősszel az esős időjárás miatt nem tudta betakarítani a kint lévő összes répát. Azon a testületi ülésen, amelyiken Se­res István tájékoztatta a sarka­di képviselőket a cukorgyár je­lenlegi helyzetéről, néhányan megkérdezték, nem lenne-e szerencsésebb, ha az idén még az esetleges esőzések előtt ta­karítanák be az összes répát, így nem kellene „búcsút ven­ni” a sárban ragadt példányok­tól. A vezérigazgató erre azt válaszolta, hogy a tárolás so­rán a cukorrépa nagyon sokat veszít a cukortartalmából, és ahhoz nem kíván asszisztálni, hogy 6000 vagon répából csu­pán 700 vagon cukrot tudjanak előállítani, mint ahogyan erre évekkel ezelőtt volt már egy­szer példa. Mint köztudott, a sarkadi cukorgyárat (eddig!) nem vá­sárolták meg külföldi tőkések. Seres István elmondta, hogy bár nagyon elkelne egy kis tő­keinjekció a gyár életében, de azért személy szerint nem bán­ja, hogy így alakult a sarkadi gyár helyzete, hiszen azok a cukorgyárak sem állnak sok­kal jobban, amelyeket kivásá­roltak a külföldiek. Mint mondta, az utóbbi két évtized­ben mindig volt forráshiánya a gyárnak. A kérdés minden év­ben csak az volt, hogy ez ke­zelhető-e avagy sem. És bár sohasem fordult elő, hogy a felvett hiteleket ne tudták vol­na időre rendezni, de a forrás­hiányt mégsem sikerült mind­eddig csökkenteni. Ezért is ki­vételes most a jelen esztendő, amikor végre ez a csoda is bekövetkezett, vagyis a forrás­hiány megfordult! Persze a le- nullázásról még nincs szó, ah­hoz azért „be kellene esni a kapun egy pénzes embernek is”. Tőkeemelésről sem álmo­dozhatnak egyelőre, hiszen ki is venne plusz részvényeket ezekben az ínséges időkben!? Talán 3-5 év múlva már a répa­termelőknek is több pénzük lesz ilyesmire — fejezte be a gondolatot a vezérigazgató. Az idén szerencsésen alakul­tak a hitelkérdések is — tud­hattuk meg ezután. Pillanat­nyilag a korábbi hét helyett most csak három bankkal áll­nak kapcsolatban, közöttük van olyan is, amelyik a tavalyi 30-40 százalékos hitelkamat helyett csupán 18 százalékos kamatot kér tőlünk. E pozitívumok mellett per­sze akadt egy-két fájó kérdés is. Ilyen például az, hogy a gyár 400 dolgozónál többet nem tud eltartani, még a gyár­hoz kapcsolódó egységekkel együtt sem! A 269 milliós bér­keret továbbfeszítése ugyanis jelentősen megnövelné a for­ráshiányt. Szerencsére a 900 embert foglalkoztató gyárból csupán 25 dolgozónak kellett felmondással távoznia az utóbbi három év alatt, a többi­ek kedvezményes nyugdíjjal, vagy önkéntes munkahelyvál­toztatás miatt hagyták el a cu­korgyárat. Egy másik fájó pont a műve­lődési és sportlétesítmények finanszírozásáról való lemon­dás volt. Mint Seres István el­mondta, a művelődési házat bérbe adták, a sportegyesület eltartásáról pedig végleg le­mondtak. Ez nem jelenti ter­mészetesen azt, hogy nem szponzorálják őket továbbra is, csupán ezután kevesebb összeget tudnak erre az ügyre szánni. M. M. Bő termésre idén sem számíthatunk FOTÓ'.FAZEKAS FERENC

Next

/
Thumbnails
Contents