Békés Megyei Hírlap, 1993. május (48. évfolyam, 101-124. szám)
1993-05-22-23 / 118. szám
MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1993. május 22-23., szombat-vasárnap Hüvelyk Matyi csodákra készül A Napsugár Bábegyüttes gyermeknapi ajándéka Kinek ne adott volna már hitet és erőt Hüvelyk Matyi, a bájos mesefigura, aki kicsisége ellenére is túljár furfangos eszével a nála sokkal nagyobbakon, tettei által mindenkivel elhitetve, hogy kis ember is képes nagy dolgokra, ha helyén van az esze és a szíve. A mesebéli sikerek birtokosa bábszínházi sikerekre készül Békéscsabán, a Napsugár Bábegyüttes legújabb nagyszabású produkciójának főhőseként. A júniusban megyeszékhelyünkön megrendezésre kerülő X. Nemzetközi Bábfesztivál ünnepi megnyitóján láthatja majd a szakma a Deb- reczeni Tibor—Somlai Pál meseszövegére írt bábmusicalt, de hálából az önkormányzattól és a csabai munkahelyektől kapott támogatásért a gyermeknapon, május 30-án bemutatja a Napsugár Bábegyüttes produkcióját gyermeknapi ajándékként ingyen a békéscsabai gyerekeknek. — Megszoktuk már, hogy a Napsugár Bábegyüttes a nemzetközi fesztiválokra mindig valami különlegességgel készül. Mivel fogják most meghökkenteni a szakmát és a nagyközönséget? — kérdeztük Lenkefi Komádtól, az együttes vezetőjétől, a készülő produkció rendezőjétől, a bábuk megtervezőjétől. — Most dolgozunk először az ősi japán bun- raku technikával, ami azt jelenti, hogy a bábuk mindenhol mozognak, ahol emberi testrész moHüvelyk Matyi és az erdők tündére a készülő bábmusicalből fotó: váradi zoltán zoghat: nyakuknál, válluknál, csípőben, de még a bokájuk, csuklójuk is. Egy bábu mozgatásához így három emberre és hat pálcára van szükség. Nem követjük teljesen az eredeti japán technikát, hanem ötvözzük a kínai és indiai bábjátékok módszereivel. Ezekben a távoli országokban nyolc-kilencezer éves múltja van a bábművészetnek. írásos emlékek tanúsítják, hogy előbb volt a bábművészet, mint a színjátszás, melynek következtében az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg nálunk a bábokkal az emberi mozgást utánozzuk, addig például Kínában a pekingi opera színészei a bábuk mozgásához igyekeznek hasonlóvá tenni a sajátjukét. — Miért döntöttek a bemutatásra készülve a musical műfaja mellett? — Mert rendkívül alkalmas a műfaji követelmények betöltésére. Roppant izgalmas, dinamikus történet, fantasztikus mesefigurákkal, mint az erdők tündére, az ördögök, a háromfejű sárkány vagy az óriásmacska. Mind-mind kiválóan alkalmasak arra, hogy dalban karakterként jelenjenek meg a színpadon. A bábszínpad hívja a csodákat, s megvalósításukhoz a zene nagy segítség. Nagyon sok musicalt megnéztem, s hogy megfeleljünk a műfaj elvárásainak, profi munkát kellett végeznünk: a koreográfiának pontosan egyezni kell a bábuval, a történettel, s egy sokszereplős revüjelenetben abszolút összhangra van szükség. —Kik írták a meséhez a zenét? —Vrbovszki Zoltán, a Nyulambulam együttes tagja komputeres szintetizátorral készítette el az alapokat, majd Király Péter dobossal és Vitéz Zoltán gitárossal véglegesítették a zenei betéteket és a dalokat, amelyekhez a fiam, Lenkefi Péter írta a szöveget. Ok még ilyen nagy lélegzetű művet nem alkottak, de egész jól sikerült, a dalok önmagukban is nagyon szórakoztatóak. — A bábok mozgatásáról már hallottunk, megszólaltatásuknak mi a titka? — A hangokat előre felvettük, ehhez mozgatják majd a bábosok a mese szereplőit. Itt külső segítséget is kértünk, így hallhatja majd közönségünk a Jókai Színház művészei közül Dénes Piroskát és Dariday Róbertét, de a zeneszerzők is közreműködnek énekesekként is Hevesi Tamás, az egykori Névtelen Nulla szólistájának a társaságában, és még sokan mások. Bízzunk abban, hogy az önkormányzat, a Trezor Bt., a TÉKO Kft., az FSZDSZ, a KSZSZ, az MHB és a Pro Renovanda Hungarie Művészeti Alapítvány nem hiába támogatta a nagyszabású produkció elkészültét, s a békéscsabai Napsugár Bábegyüttes a hagyományokhoz méltóan szerepel a nemzetközi megmérettetésen. Lenthár Márta A magyar zenei élet egyik vezető karnagya visszatérő vendég Békéscsabán FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Arany hét, arany est Kobayashi-jutalomjáték, parádés hangverseny Békéscsabán A békéscsabai japán hét záróeseményeként kitűnő időzítéssel Kobayashi-hangversenyt rendezett a Nemzeti Filharmónia. Az Állami Hangversenyzenekar műsorát nyugodtan lehet nemes egyszerűséggel Koba- yashi-hangversenynek nevezni, hiszen a magyar zenei élet egyik élzenekara és vezető karnagyuk a csabai koncertévadnak immár visszatérő vendégei — gondoljunk csak legutóbbi jelentős nagytemplombéli produkciójukra, amiből hanglemez és CD is készült! S azért is, mert a műsorválasztás is osztatlanul a karmesterre irányította a közönség figyelmét. Egyfajta Kobayashi-jutalomjáték volt ez tehát, szólisták és versenymű nélkül, két Beethoven-szimfó- nia parádés előadásával. Budapesti hangversenynaptárakban böngészve láthattam, hogy a május hó Beethoven jegyében telik zenekar és karmestere számára: majdnem mindegyik zenekari Beethoven-opus műsorra került a közelmúltban, és ez bizonyára nem véletlen. Csak beérkezett, gazdag előadói gyakorlattal rendelkező karmester vállalkozik Beethoven- integrálé megszólaltatására. Egy Furtwängler, egy Toscanini, egy Kleiber nevéhez fűződnek referenciaként „működő” felvételek, olyan művészekéhez, akik képesek valami mást, egyénit (vagy éppen valami egyetemeset) kicsiholni a kottafejekből. Az ÁHZ és Kobayashi hangversenyén is egy nagy előadói egyéniség Beethoven-ol- vasatának lehettünk tanúi. Az elhangzott művek (VIII. és VII. szimfónia) előadói koncepciója alapvetően valamiféle tiszta muzikalitás talaján állt, úgy tűnt, a karmester számára másodlagos a darabokhoz fűződő előadói hagyományok (sallangok? manírok?) tisztelete vagy korunk tudós divatja, a hitelesség kényszere. Minden zenei frázis szabadon élő, lélegző szerves része volt a tétel egészének, új karakteres kötések- oldások villantották fel egy- egy, máskor rendszerint észrevételen, megkapó részletet, oldottság és egyfajta természetes, minden művészeti aktus lényegét képező romantika szelleme hatotta át a muzsikát. A dús, meleg hangzást a szokatlanul nagy vonóskar szerepeltetése is magyarázza, igen, ez nem kellően hiteles, mondhatnók, csak éppen gyönyörű. (Bizonyára Wagner is ilyen nagy zenekarral hallhatta a VII. szimfóniát, amikor elragadtatva a „tánc apoteózisának” nevezte a darabot.) A különleges tempóválasztások is okozhattak hökkent pillanatokat a zenekedvelőnek: a lehetőségek határáig hajszolt gyors (főleg utolós) tételek, és a kényelmes, valósággal posztro- mantikusan ráérős manüettek (VII. szimfónia) és a mindebből adódó kontrasztlehetőségek valóban frappáns élményt jelentettek. Ami a lényeg: minden ötlet, minden tempó, minden hangsúlypoén lenyűgözően igaznak, természetesnek, meggyőzőnek tűnt, és azt hiszem, ennél többet, jobbat nem kívánhat a közönség. Gyenge Enikő Mindenütt lehet dolgozni, csak az embernek legyen mondanivalója Kiss György Kálváriája A közelmúltban tájékoztattuk olvasóinkat a gyulai Kálvária sorsáról. Akkor megszólaltattuk az egyházi műemlék stációira kerülő domborművek alkotóját, Kiss György Munkácsy-díjas szobrászművészt is. Terjedelmi okok miatt csupán a várostól kapott megbízás sorsáról, a Kálvária befejezéséről adhattunk hírt. A Mestert most az előzményekről és az alkotás „gyönyörű gyötrelmeiről” kérdeztük. — Négy évvel ezelőtt, 1989 közepén Bielek Gábor, akkori gyulai apátplébános keresett meg azzal a kéréssel, készítsem el a domborműveket. Az idő tájt festette a belvárosi templom seccoját Patay László, akivel jó barátságban vagyok. Az ő munkája és a mi ismeretségünk lehetett a garancia Gábor atyának, illetve a Kálvária felújítására életre hívott alapítványnak arra, hogy engem bíztak meg a munkával. No meg a gyulaiságom, mert ha nem is ott születtem, de szülővárosomnak mindig Gyulát tekintettem. Gyerekkoromat töltöttem ott, s én oda azóta is hazajárok. A gyökereim is vonzanak, mert nagyapám 1920-ban menekült Erdélyből Gyulára, s ott volt bíró haláláig. A megrendelés után azonnal munkához láttam. Tudtam, valami rendkívülit kell csinálnom. Maga a Kálvária a barokkba nyúlik vissza, ezt figyelembe kellett vennem. Ugyanakkor éreztem, a XX. század emberének kálváriáját is ki kell fejeznem. Ezt úgy igyekeztem elérni, hogy a domborműveket — a Máriával való találkozás kivételével — egyalakosra készítettem, mellőztem a korabeli figurákat. Úgy gondoltam, Krisztus alakja, testtartása, mozgása, meggyötörtsége mindent kifejez, nem kellenek hozzá emberek. A táblák üzenetét felnagyított kezek ábrázolásával igyekeztem erősíteni. Két hét alatt készítettem el a terveket, valósággal kifolytak a kezeim közül. Erre csak 46—47 évesen képes az ember, amikorra már sok mindenen átment, szüleit elvesztette, szembesült a halállal, csalódások és megaláztatások érték. Húszévesen nem lett volna bátorságom belevágni. Amikor elkészültem, a terveket megmutattam Gábor atyának, aki — legnagyobb meglepetésemre — nem hökkent meg az újszerű felfogástól, ellenkezőleg, nagyon tetszett neki a sorozat. Gyulay Endre megyéspüspök is megtekintette a munkát. Miután végignézte, ennyit mondott: „Igen, menjen!” Az első pillanatban megértette, miről van szó. Ennek külön örültem, mert neki igen komoly képző- művészeti kultúrája van. Az öntés hamarosan elkezdődött, öt dombormű el is készült. A többi itt van gipszben, de mint korábban említettem, ezek sorsa is megoldódik, a gyulai önkormányzat megtoldja az alapítvány pénzét és megrendeli az öntésüket. — A már említett gyulaisá- ga mekkora szerepet játszott abban, hogy kitartott az eredeti helyszín mellett, s ellenállva a csábításoknak, nem adta el máshova a domborműveket? — Két körülmény hatott rám erőteljesen. Az egyik az a tudat, hogy jót csináltam. Ma sem tudnám jobban elkészíteni. Ezt az érzést csak erősítette bennem a televízió és a sajtó. Állandóan napirenden tartották a témát, anélkül, hogy egyetlen lépést tettem volna érte. A másik erőt a városhoz való kötődésem adta. Tizennyolc éves koromban kerültem el Gyuláról, sértett fiatalemberként. Felvételi kérelmemet — klerikális beállítottságomra hivatkozva — nem továbbították a főiskolára. Ne értse félre, nem felhány- torgatásként mondom, csak tényként, mert Isten bizony, hálás vagyok érte. Olyan dacossá tett, hogy elhatároztam, csak azért is... Kőfaragó szakmunkástanuló lettem, munkásszálláson laktam, használtam a két kezemet és igyekeztem megélni. Mire a főiskolára kerültem, én már mindent tudtam. Az érettségi, vagyis 1961 óta 17 helyen laktam, és soha semmit nem fogtam a körülményeimre. Mindenütt lehet dolgozni, csak az embernek legyen mondanivalója. Visz- szatérve a kérdésére: igen, erőt adott a gyerekkori kötődés. Az ember nehezen szakítja el a szálakat az otthonnal. Kitart ameddig lehet, ameddig érdemes. — Mitől olyan kedvesek ezek a domborművek, hogy értük ilyen idegőrlő áldozatra is képes volt? —Nagyon tetszett a feladat, nagyon nagy kihívás volt. De nem mértem fel a súlyát, amikor elvállaltam. Tudja mikor rémültem meg? Amikor átgondoltam, hogy a domborműveim előtt imádkozni fognak. Tehát olyan drámainak, annyire hitelesnek kell lenniük, hogy mindenki megtalálja bennük a maga kálváriáját, a maga életét, a maga segítségét, a maga hitét. Ez elé letérdelnek az emberek! Pokoli felelősség! Mondja, ennyi szenvedés után lehet nem szeretni ezt a munkát? Árpási Zoltán „Húszévesen nem lett volna bátorságom belevágni”
