Békés Megyei Hírlap, 1993. április (48. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-14 / 85. szám (86. szám)
Egy kisebbségi vélemény, melyről majd kiderül: nem többségi-e? Románok a híd alatt Most, a nemzetiségi „törvény várható megalkotása előtt ünneprontásnak tűnhet, ha „összhangzattani merényletként” különvéleményt adunk közre. Ráadásul egy általában sikamlósnak ítélt témában. A Méhkerékről elszármazott Kozma Mihályt, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola román tanszékének adjunktusát Szegeden kerestük fel. Kozma Mihály egyik elindítója volt a hazai román szövetség megújulásának, ő szövegezte a Magyarországi Románok Szövetségének hatályos alapszabályát is. Lehet vele egyetérteni, érvekkel vitatni véleményét, ám — mély valóságismereten nyugvó — megállapításai semmiképpen nem hagyhatók figyelmen kívül. Kozma Mihály: „Fontos lenne, hogy az anyanemzet presz- tizsérzést tudjon kiváltani saját kisebbségében” FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET —A románlakta magyarországi településeken járva az az érzésünk támad, hogy a nemzetiségiekkel kapcsolatos sztereotípiák nem fedik le a valóságot. Megszervezte-e magát mára a hazai románság ? — Nemcsak a románság, a többi nemzetiség sem jutott el eddig. Az okok messzire vezetnek. A nemzetiségi létről több, mint 100 éve leegyszerűsített kategóriákban beszélnek. A történelemtanítás úgy tünteti fel a nemzetiségeket, mint a jogaikért küzdő kisebbségeket, amelyek minduntalan az állam ellenállásába ütköznek. Ha elfogadjuk e jogi síkon zajló harc képét, Európa e vidékén tényleg egyszerű a megoldás: jó nemzetiségi törvényeket kell hozni. Egy magyarországi felelős intézményben dolgozó kollégámnak volt nemrégen egy megjegyzése a rádióban. Azt találta mondani: ha a parlament elfogadja az említett törvényt, megoldódnak a kisebbségek asszimilációs problémái. Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek? A nemzetiségek— itthon sem, máshol sem — azért nem tudják rendezni helyzetüket, mert még nem sikerült taglalniuk a nemzetiségi lét belső működési törvény- szerűségeit. Helyette csupán a jogok biztosításában látják létük garanciáit. Ezzel a szemlélettel távol kerülünk a megoldástól. Sőt, kisebbségeknél nem is lehetséges „megoldás”: életük örök mozgás az egyik nemzeti létből a másik nemzeti létbe. Az integrálódás rövid idő alatt átmegy asszimilációs folyamatba. Nobel-díjasok vegyes házasságból — Van-e ennek ellenszere? — Ezt a történelem folyamán még soha, sehol sem tudták megakadályozni. A tudomány se nagyon foglalkozott a nemzetiségi lét mozgató erőivel. Születtek persze írások a nemzetiségek pszichológiájáról, biológiájáról is. Kimutatták például, hogy a világ No- bel-díjasainak zöme vegyes házasságokból származik. S ez kulturálisan is igaz. Negyven év elpazarolódott a tudomány számára ezen a tájon. A politika nem engedte, hogy a tudósok feltárják a nemzetiségi lét törvényszerűségeit. Nálunk Kővágó László, a nemzetiségi osztály vezetője próbálta — még a hetvenes években — tudományos alapon nézni, s másokkal nézetni a nemzetiségi létezést. A kérdést korábban még a legmagasabb szinten is vicinális népfrontmozgalomként fogták fel. 1972-ig még kimondani sem volt szabad ezt, hogy „nemzetiségi tudat”. Ezért nem képes egyetlen hazai kisebbség sem megítélni, hogy merre kellene haladnia. Sőt, megfelelő diagnózist sem tudnak felállítani önmagukról. A kisebbségek még ma is inkább politikai mozgalomként szeretik fölfogni magukat. Véleményem szerint a magyarországi kisebbségi intézményeknek közvetlenül a szakmai tevékenységet segítő módon kellene működniük. A mindennapokban a kérdések — oktatásiak, közművelődésiek és mások — mindig valamilyen szakmai kérdésként vetődnek fel: ezt vagy azt meg kellene oldani. Akkor viszont a szervező és irányító munkának is ilyennek kellene lennie. — E szemszögből hogyan értékelhető a gyulai külügyminiszteri találkozó? —- Nem tudok maradéktalanul örülni: azt látom megint, hogy a nemzetiségi közélet az elpolitizálódás — mint pót- cselekvés — felé halad. Illetve ott marad. Nem tagadom, hogy politizálni kell. Azt sem, hogy egy ilyen külügyminiszteri találkozóval a magyarországi románság hasznot igyekezett hajtani a két nép kapcsolatában. De akkor sem lehetne az ilyesminek maradéktalanul örülni, ha már utána lennénk a legalapvetőbb nemzetiségi kérdések megoldásának. Itt a prioritások kérdése vetődik fel. Nincs elég ember a nemzetiségi ügyek intézésére, s nincs elegendő idő sem. Nem azért kellene többet tennünk, hogy az iskolák ne novemberben jussanak hozzá a román tankönyvekhez? Tudom, akik benne vannak nyakig a politikában, földhözragadtnak találják az ilyen felfogást. Sokat „verekedtem” a gyakorlatiasabb működésű nemzetiségi intézményrendszerért, stílusért. Ez megfogalmazódott a szövetség programjában is, felesküdött rá az elnöség, az elnök. Lehet, hogy ez a program még megvan valahol — papíron —, feltéve, hogy két éve nem ürítették ki a szövetség papírkosarait — szoktam tréfálkozni. A politizálásunkban nincs eredménykockázat: nem kérhető számon senkin, ha a két külügyminiszter talál- • kozója eredménytelen marad — mi megtettük a magunkét. Más tevékenységek viszont számon kérhetőbbek. Értem én: mindig a kisebb ellenállás irányába haladunk. Mindenki azt várta, hogy az új politikai viszonyok között praktikusabb nemzetiségi politizálásra és működésre van kilátás. De ez a politikai kurzus túltesz a korábbin. / Mind Árpáddal jöttünk? — Mi a legnyilvánvalóbb ellentmondás? — Nemzetiségi körökben sokan úgy látják, hogy nem értünk, hazai kisebbségekért, hanem a határokon túli nemzetiségi problémák megoldásáért születnek a hazai kisebbségi elképzelések. Éppenséggel ezt sem tartom tisztességtelennek. Ezt az iramot azonban a hazai kisebbségek nem igazán győzik. Se hagyományunk, se kapacitásunk hozzá — de szükségünk sincs erre. Például: a helyi nemzetiségi önkormányzati rendszert biztosan jó néven vennék a határainkon túli magyaroknál, ahol több százezres, milliós kisebbségekről van szó. Ok szeretnék — és tudnák is — önkormá- nyozni magukat a településeken, csak engednék meg nekik. Nálunk viszont ez a lehetőség: kétségbeejtő ajándék a kisebbségek számára. Formálisan jó az elképzelés, csakhogy a mi realitásainknak nem felel meg: ehhez erőtlenek à kisebbségek. Félő, hogy például Kétegyházán, ahol magyarok és románok közel azonos arányban élnek, ebből csak verekedés lesz. Az önkormányzatiság anyagi kihatásokkal jár. Meglehet, amíg a pénzfelhasználás eddig rétegellentéteket alakított ki, most majd nemzetiségi ellentétté válik. — Nem túldimenzionált ma a nemzetiségek élete? — Úgy tűnik, igen. Ma egy iskolai probléma megoldásakor a következő intézményekkel kell „megbirkózni”: pedagógus egyesület, a ROK-ban is lesz képviselője a nemzetiségeknek, szóba jöhet a Budapesten működő OKSZI, az OKI, s természetesen ott van a -nemzetiségi főosztály. Ez olyan, mintha a feleségemnek csak úgy tudnék valamit elmondani, hogy szólok a lányomnak: értesítse a nagypapát, hogy üzenje meg a feleségemnek, mit akarok vele tudatni. Ez a működésképtelenségen kívül mást ném eredményezhet. Több emeletnyi felépítményt húztak a kisebbségi lét néhány centiméteres alapjára. Mi sem vagyunk vétlenek a külterjesség felé haladásban: az újabb és újabb pozíciók keresésével azt a látszatot akarjuk kelteni, hogy mennyire működünk. Ugyanakkor még a román nyelv oktatása sincs megoldva az iskolákban. Eddig nem nyelvtanítás, hanem a nyelvekről való tanítás folyt. De megoldandó a románságról szóló könyvek, más írások köztudatba vitele is. A megjelentetés csak a polcokra, raktárakba kerülést biztosítja. —Kin és min múlik ez? — Önkritikusan szemlélem magam. De a sok millió forinttal fenntartott szervezetekben, intézményekben dolgozók nem kérhetik számon a külső szereplőkön azt, amit nekik kellene megvalósítaniuk. Pszichikai okok is közrejátszhatnak. Minden hazai kisebbségnél reményvesztettség uralkodik. Érzik az elmagya- rosodást. Az elmúlt 40 év lejáratta a nemzetiségekkel való foglalkozást is. A képviseleti munka jószerint abból állt, hogy a nemzetiségi vezetőt meghívták a párt- és állami gyűlésekre, ő ropogtatta az aprósüteményt, megkóstolta az üdítőt, hozzászólt — csatlakozunk, támogatjuk —, de szakmai ügyekben talán szükség sem volt a mélyenszántásra. Pedig a nemzetiségi lét megmentéséről volt, lenne szó. —Mit tudnak erről a létről a legérdekeltebbek? — Ebben az országban nem tanítják e nemzetiségek történetét. A román, a német, a szerb, a szlovák és más gyerek is azt tanulja a magyarból lefordított tankönyvekből, hogy „őseink Árpáddal jöttek be a Kárpát-medencébe”. A nemzetiségi tudat kialakulását szinte csak a családokra bízzuk: vagy megadja, vagy nem. Ha más kérdésekben is csupán erre hagyatkoznánk... Az abszolút tót gyerek —A szövetség milyen gyakorlati tevékenység révén ragadhatná meg az embereket? — A szövetség fél évig vitatkozott erről. Terveztük, hogy a gazdasági életet sem hagyjuk számításon kívül. A nemzetiségi lét azonban klasszikusan kulturális probléma. Petőfi is hiába volt származását tekintve „abszolút tót gyerek”: kulturálisan magyar volt, iskolái révén vált azzá. A román kulturális azonosság itt a népi kultúrával egybeesik. Annak meg — sajnos — lejárt az ideje. Nem is látjuk receptjét a megmentésének. A népi kultúra elvesztése a románságnál átment azonosságtudatváltásba, elmagyarosodásba. Mégpedig a magyaroktól eltanult városi kultúra elsajátításával. Illúzió, hogy csupán a nyelv képes lesz a nemzetiségek megtartására. Ez veszélyes dolog egy kisebbség esetében: életveszélyes. Nem a szövetség bírálatáról van szó, de az egész nemzetiségre kell hatnia, ha valamit el akar érni. Itt a nyelvért nem vonulnának utcára a románok. — A nemzetiségi öntudaton nem rontott az, hogy a faluból elindult értelmiségieket a románságnak többnyire nem sikerült megtartania? — Egy példa: régi kérdés, hogy a Gyulán összesűrűsödött román értelmiséget miként lehetne egybefogni, s élő organizmussá szervezni. Erre máig sem találtunk formulát. A kisebbségek értelmiségi kapacitásuk legalább 90 százalékát elveszítik. — Lehetséges, hogy a románság nem is ismeri a soraiból kikerült és sikeres értelmiségiek többségét? — Előfordulhat, de én is kérdeznék valamit. Vajon a román gimnáziumban érettségizettek, azt követően diplomát szerzettek fel tudnának-e sorolni néhány Nobel-díjas románt? Kidolgoztam egy olyan román tantervi vázlatot, melyben az oktatás felét a közvetlen nyelvi képzésre, a másik 50 százalékot a népismeretre kellett volna fordítani. Huszonva- lahány éves küzdelmem ez. Ebben a teljes fejetlenségben, — ami a nemzetiségi oktatásban ma van — elfogadták a tervezetemet, aztán jött egy másik elképzelés: csináljunk reformot, de lehetőleg ne változzon semmi. A változtatás korábban a politikán bukott meg, most viszont a teljes zűrzavar miatt. Született internacionalista —Élnénk a gyanúperrel, hogy az önszerveződésben a román értelmiség sem áll a helyzete magaslatán. — Nem csodálkozom ezen, nyilván magam is oka vagyok. Országosan igaz, hogy a pedagógus szakma nem eléggé értelmiségi — leköti az egzisztenciateremtés kényszere. Eddig több haszna származott belőle, ha a pedagógus részt vett egy falusi tyúkösszeírásban, egy internacionalista találkozó megszervezésében, mintha azon töprengett volna: mit és hogyan lehetne jobban tanítani. S nincs ma értelmiségi modell — az itteni románság többségének paraszt ősei voltak —, melyet követhetnének. Mit lát ma a gyerek? Annak a tanárnak megy-e jobban, aki a helyi múzeumnak kutat fel tárgyakat, vagy annak, aki bikákat, sertéseket nevel? — Hogyan lehetne lelassítani a nemzetiségek asszimilációját? Van-e erre minta? — Egyetlen minta van: a saját valóságunk. A szovjet modell után jött a jugoszláv, a svájcit követően most a finn és a dél-tiroli a divatos. A magyarországi román kisebbségi lét egyedi: nincs más ilyen variáns a világon. Tehát a saját valóságunkat kell követnünk. — De -— ha jól értettük — még a jelenképük sincs felvázolva? — Mi több: még az sem tisztázott, hogy miért is kell megmenteni ezeket a kisebbségeket. Kérdés az is, hogy mi bennük az érték. A jó értelemben vett internacionalista gondolkodásmódban nagy hiányok mutatkoznak ebben a régióban. A nemzetiségi meg: született internacionalista. Ez bizony érték lehet. Glatz Ferenc nemrégen kifejtette: errefelé is jól megértik egymást, csak a politikusok keverik össze a dolgokat. Jól megélnek belőle. Nálunk egy románt nem is lehet uszítani igazán: mindegyiknek vannak magyar rokonai. Ez a tudat, ez a gondolkodásmód jelenti az értéket. Nem kizárólag a románságra kell nevelni a hazai románokat, hanem a helyzetünkből adódó román—magyar összetevőkre. Persze ezek az elméleti kérdések tisztázatlanok, megvitatatlanok, s ezért a gyakorlat is sántikál. A szövetségnek szintén ilyesmikről kellene beszélnie, ezekben kellene konszenzusra jutnunk. De még abban sincs egyezség, hogy milyen legyen a Romániához való viszonyunk. Néhány ember kínja? — Lehet-e tudni, mit akarnak ma a magyarországi románok? Nem a szövetség, hanem a népcsoport. — A kisebbségi létnek sem a háttere, sem a koncepciója nem alakult ki, pedig erre szükség volna a megmaradás, a megőrzés érdekében. Az sem tisztázott, hogy mi legyen a nyelvvel. A tömegtől — mely Körös-vidéki román tájszólásban beszél — nem várhatjuk, hogy élő nyelvként sajátítsa el, és használja is az elfranciáso- dott román köznyelvet. — Mit jelenthet a hazai románok politikai szerepvállalása? — Csínján kell bánnunk a politikai törekvéseinkkel. Az RMDSZ etnikai párt Romániában, nálunk ilyennek nincs értelme. Itt nyugodtan megengedhető, hogy román etnikai párt alakuljon, adott a nemzetiség lélekszáma. A román nemzetiségi az érdekérvényesítését mindig a nagypolitikához köti, s az adott pártstruktúra szerint viselkedik és szavaz. Ez a gyulai helyi választáson is beigazolódott: nem feltétlenül a nemzetiségi jelöltet támogatták a románok. Hazudik az, aki szerint itt 40 évig tudatosan elnyomták a románokat. Ez nem zárja ki azt, hogy helyi konfliktusok előfordulhattak. A mi nemzetiségünk szemében a románság politikai megnyilvánulása nem aktuális. Itt néhány ember kínjában — vagy mert képviselő akar lenni — hangoztatja ennek ellenkezőjét. — A nemzetiségek „híd”— szerepe a gyulai külügyminiszteri találkozón kapott egy-két simogatást. Hiányzott ez a „hídnak” ? — A „ híd” kulturálisan értelmezhető. A kisebbségek mindig átmenetet képeznek egyik népből a másikba. A híd akkor lenne igaz, ha mindkét nemzet bölcsen és reálisan tudná értelmezni az odaát élő kisebbségét. Magyarország például sematikusan csupán a magyar nemzet odaáti darabjának tekinti a romániai magyarságot. A típusjegyeket tekintve ez igaz is lehet, de a romániai magyar már sajátosan magyar. A kisebbségeket az anyaországuk rendszerint eszköznek használja. Mi például egy romániai brosúrából „tudhattuk meg”, hogy el vagyunk nyomva Magyarországon... Néha az az érzésem, hogy az anyaországok úgy fogják fel a határon túli nemzetiségüket, mint egy balesetből született gyereket. Kiss A. János— Rúzsa Ildikó