Békés Megyei Hírlap, 1993. március (48. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-16 / 62. szám
1993. március 16., kedd TALLÓZÓ &RÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Bertha Bulcsu: Kié Magyarország? Manapság gyűléseken, újságban és elektronikus sajtóban sok szó esik erről, hogy ki a magyar? Időnként sértett, máskor indulatos szóváltásokat olvasunk, hallunk, s alig értjük a magyar— magyar párbeszédet. Egyik fél gyanakszik, hogy az országban valakik, itt-ott nem igazi magyarok, a másik fél, miközben magyar anyanyelvű, Magyar- országon született magyar állampolgár, arra gyanakszik, hogy ez a gyanú éppen rá irányul, ezért kikéri magának. De nemcsak kikéri, azon is felháborodik, hogy Magyarországon a „magyar” szó túl gyakran szerepel. Most az ezredfordulón? Micsoda parasztság ez? A telefonkönyv ugyan tele van ilyen címszavakkal: „Magyar Rádió, Magyar Televízió, Magyar Posta, Magyar Aszfalt” stb., de ezen a helyen a szavak belemosódnak az intézménysokaság szürkeségébe. Annál, hogy ki a magyar, kellemetlenebb kérdést is fel lehet tenni. Jó lenne most már elgondolkodni azon is, hogy kié Magyarország? Magyar- ország kinek a tulajdona? A hat parlamenti párté? Az Alkotmánybíróságé? Az Állami Vagyonügynökségé? A bankoké? A koalíciós kormányé? Vagy esetleg megfelelő arányban azé a tanáré, kutatóé, ózdi munkásé is, akit kidobtak az utcára? Vagy akit nem dobtak ki, de már a kenyeret, tejet, s a keleti népélelmezési alapcikket, a káposztát sem tudja megvenni. — Kié Magyarország? Elmentünk szavazni, s ezzel a hat párt nagyon sokféle képviselőjét juttattuk be a parlamentbe. Fiatalokat és öregeket, művelt humanistákat, szakembereket és szakbarbárokat, sok doktort és sok nehéz gondolkodású, nehezen beszélő embert, de könnyen beszélőket is, akik talán fiatal korukból eredően, nem elég érthetően fejezik ki magukat. De ezzel még nem mondtunk le az állampolgári jogainkról. Nem adtuk beleegyezésünket az ország javainak kiárusításához, a mezőgazdaság, az egészségügy lehervasztásához, a kamioncsordák átvezényléséhez falvakon, kisvárosok főutcáin és a Balaton partján. Nem adtunk felhatalmazást ahhoz, hogy 35—40 éves munkaviszony után, a megfáradt emberek esedékes nyugdíját regresszív szorzókkal addig gyötrik, míg egy kegydíj sem kerekedik ki belőle. — Mi, amikor elmentünk szavazni, arra adtunk megbízást a képviselőknek, hogy törvényeket hozzanak. Jó törvényeket, az ország és minden állampolgár érdekében, akár igazi magyar, csak félig, vagy egyáltalán nem az. Az állampolgár ma, függetlenül attól, hogy jó magyar vagy éppen csak egy unott „átlag magyar”, rosszkedvű. Nem így képzelte el az általa megválasztott tekintélyes testületek működését. Más jött ki a dologból, mint amire számított. No nem arról van szó, hogy minden esetben rosszul végezték a dolgukat. Nagyon sok jó törvényt, jó határozatot is hoztak. De valahogyan az egészből nem jött ki az új Magyarország, inkább a régi szerencsétlenség folytatódik. Személy szerint még azt sem vonom kétségbe, hogy a részint hózentrógeros, másrészt farmeros, garbós, hirtelen sza- kállú és szakálltalan gyülekezet eredendően jóindulatú. Bizonyára a jó ügy szolgálatára gondoltak, de a pozitív lelki hajlandóságukat elmosta a múltból építkezés dühe, a gimnáziumi önképzőkörök hecchangulata, a szereplés mámora, és egymás gyűlölete. Ma már világos, hogy a képviselő urak egy része, akiket beszavaztunk a parlamentbe, nem minket képvisel. Talán magukat, rögeszméiket, egy-egy diszkóklub jópofa hajnali bandáját vagy más, előttünk örökké titokban maradó érdekcsoportokat. Vasárnap délelőtt azt mondja egy értelmiségi a rádióban, hogy szerinte nincs szükség hadseregre. Hát persze, elvontan... Nincs szörnyűbb, mint az egyenruha, a kincstári körülmények, szabályzatok... Csakhogy, hosszú idő óta, most először, tényleg dörögnek az ágyúk a határaink mentén, s nemcsak a vajdasági magyarok vannak veszélyben, hanem azok is, akik Baján vagy Pécsett laknak. Berepülések, kazettás bombák Barcsra, betévedő, élelmiszert zabráló járőrök. Magyarország kiszivárogtatott bombázási terve... Lihegve szaladgál a miniszter a világban: „Mi békét akarunk, mi nem gondolunk a határok revíziójára, mi ott szeretnénk a magyaroknak egy kis nyugalmat, ahol éppen vannak. Mi ellene vagyunk az embargó szigorításának, mi békében akarunk élni a szomszédainkkal...” — De az ágyúk tovább dörögnek, az aknák eltévednek és ezen az oldalon csapódnak be. És akkor feláll a műveltség gyanújába keverhető fiatal képviselő és nehezményezi a csekélyke magyar haderőt is. Nem kell, az emberi jogokat sérti, ha behívják a fiúkat katonának. És ha már ez elkerülhetetlen, miért kell bent tartani őket tizenkét kemény hónapig. Elég lenne csak a kiképzés idejére, két hónapra, két hétre. Utána hazamennének, tennék a dolgukat, s ha egyszer baj lenne... Döbbenten néznek maguk elé a főtisztek, levegő után kapkodnak. De az alföldi tanyákon is kiesik a pipa az öreg parasztok szájából. Mindenki tudja, hogy pár hét alatt nem lehet sem katonát, sem üzletembert „előállítani”. Nincs ilyen. A kiképzetlen katona, akinek nem alakul ki a fegyelme a végtelen várakozásokhoz, lövé- szárok-élethez, az az első ütközetben elesik. Ugyanígy persze a türelmetlen, két diszkó között szaladgáló üzletember is rosszul jár. Egy modem fegyver kezelését rövid idő alatt meg lehet tanulni, de kegyetlen körülmények között a helytállást, a túlélés fortélyait nem. Aki a katonaidő további rövidítését követeli, az valójában halálra ítéli ezeket a fiatalembereket. Nem lesz tréningjük, idegi, fizikai állóképességük az egyszerű túléléshez sem. Demokratikus parlamentünk nemcsak ilyen „katonai szakértőkben”, de mezőgazdasági, privatizációs, ipari mindentudókban is bővelkedik. Ákik nem „szakértők”, azok ideológiai marakodással vannak elfoglalva. Másfél évvel a választások előtt már több párt szövetkezett, mások nyilatkoztak a taktikájukról, szószólóik bejelentették, hogy a következő választást megnyerik. A marakodó és hatalomra éhes pártokat, a hózentrógerosoktól a farme - rosokig, a jelek szerint nem nagyon izgatja, hogy az ország biztonsága veszélyben van, hogy a mezőgazda- sági földterület jelentős része parlag, a gyerekek napi tej-, túró- és sajtadagja után még a fővárosban is órákat kell szaladgálni. Nyereséges üzleteket, vállalatokat teljesen feleslegesen „privatizáltak” és a munkásokat kidobták az utcára. Mezőgazdasági ország létünkre arra kényszerültünk, hogy gabonát és húst vásároljunk külföldön. A kórházak, az emberek orvosi ellátásának ügye egyre inkább elbizonytalanodik. Miközben a tisztelt képviselőház hosszan kérődzött a médiatörvényen, a múlt rendszer bűnöseinek felelősségre vonási ügyén, kárpótlási jegy zűrzavarokon, privatizációs botrányok részkérdésein, nyilas maskarába öltözött ipari tanulók és szkinhed ifjak jelvényeiről, egyszerre kell betiltani a nyilaskeresztet és a vörös csillagot vagy külön, az összes szakszervezetet ajánlatos szeretni vagy csak a Nagy Sándor-félét, mindenki köteles fizetni a társadalombiztosítást vagy csak az, akinek kedve van hozzá, konokul ragaszkodjunk a vízlépcsős döntéshez vagy még konokabbul, szereti-e Csurka a zsidókat vagy tényleg nem? — közben az ország Csáki szalmájává változott. Mi történt valójában? — A nép, az istenadta nép azt hitte, hogy a rossz fiúk majd rendbeteszik a dolgokat. Másként alakult az élet. A régi fiúk egy része elkeveredett az új fiúk között, így a határozott rendszerváltás helyett szürkén egymásba mosódott a két képződmény. A karakterisztikus régi és a képzeletben élő, de megfoghatatlan új. Mindenki demokrata lett, s a demokrácia bajnokaiként vadul riszálni kezdték magukat Nyugat előtt. Aláírtak egy csomó jó, de számunkra előnytelen szerződést is. Nyugat unottan elfordult, a foga között talán sercintett is egyet. Nagy igyekezetükben, lihegve megígérték a világbanki hivatalnokoknak, akik lényegében csak kurvázni jártak hozzánk, hogy jó tanítványok leszünk, azonnali kapitalisták. Ez már volt, csak fordítva. A világháború után, amikor a szovjet tankok támogatásával Rákosi Mátyás Kommunista Pártja megszerezte a hatalmat, azonnal elhatározták, hogy a szocializmust, amivel a nagy Szovjetunió képzett kommunistái már harminc éve kísérleteznek, Magyarországon három év alatt megvalósítják. 1919-ben Kun Béla és társai hat hónap alatt igyekeztek átállítani az országot. Ehhez képest a három év már nagy türelmi idő volt. Most éppen a kapitalizmust akarjuk felépíteni három-négy év alatt, méghozzá a szocializmus alapjaira, amit Kádár János és elődei állítólag már leraktak. A fordulat éve után minden kutyaólat államosítottak. Most mindent magánkezekbe erőltetnek. A privatizáció lobog, mint egy zászló, csattog a szélben és végigvág rajtunk. Gyárat, szállodát, orvosi rendelőt, kultúrhá- zat, ruhásboltot, kis büfét, útszéli bóGyökerek dét, mindent privatizálnak. Erőltetett menetben, s közben újra és újra felhördülnek egyes képviselők: „Nem elég gyors a privatizáció! Lemaradunk ! ” — Honnan vajon? Csehországban mindezt körültekintő óvatossággal végzik, így az átmenet időszakában is működik a gazdaság, s a munkanélküliség mindössze 3 százalék. Amerikában az új Clinton-kabinet az egészségügy állami kézbe vételét fontolgatja, mert a privát körülmények között a lakosság nagy része ellátatlan maradt. Angliában, a nemrég még ünnepelt Vaslédi privatizációs hadjárata most hozza a gyümölcsét, a munkanélküliség hivatalosan is elérte a 10 százalékot, de a valóságban állítólag a 13-at. Nyugat sok országában éppen most mérlegelik, hogy az állam szerepét az energiaellátásban, kulcsiparágakban ajánlatos lenne növelni. Magyarországon minden eladó. Olcsón. A nemzeti kótya-vetye híre idecsalta a fél világ szélhámosát. Kisüzemet és nagy élelmiszer-ipari gyárakat röpke egy év alatt kifosztottak, tönkretettek az új tulajdonosok. Nyugaton rég kiselejtezett gépsorokat hoztak Vas megyébe, és a manufaktúra körülményei között dolgoztatnak nőket és férfiakat. Aki öltözőt, mosdót reklamál, azonnal kirúgják. Nálunk megtörtént az a csoda, hogy egy négymilliós öröklakás áráért szállodát privatizáltak annak az olasznak a kezébe, aki éppen erre járt. Nagyobb üzlet Budapesten alig maradt hazai kézben. Kleider Bauerék- től a Meinl-en át, Hemingway úrig, mindenki árat emelt. Nyereséges, jól működő gyárakat, üzleteket miért kell mindenáron, erőltetetten privatizálni? Ez alig érthető. Volt itt a közelünkben egy ABC-áruház. Jól, közmegelégedésre működött tíz éven át. Váratlanul eladták. Az új tulajdonos vonalkódos pénztárgépeket állított be, de az áru egyharmada kódtalan, így a pénztárnál állandó a torlódás. Az árukészlet a felére apadt, megszűnt a választék. Eltűnt a megbízható félbarna kenyér, helyette maszek pék, maszekfehér kenyérimitációit árulják, nagyon drágán. A Zalahús friss, gusztusos felvágottal is eltűntek az üzletből, s valamilyen barna, félig elfeketedett gusz- tustalanságokat árulnak helyette. A borválaszték megszűnt, az üvegvisszaváltó nem működik. A Pam- pers-pelenka viszont hegyekben áll. JELINEK LAJOS RAJZA Az asszonyok újabban buszra szállnak, más városrészekbe járnak vásárolni. Nagy kérdés az is, hogy a gyár, üzlet, épület, amit eladnak, kié? Aki éppen bent ül? Vagy a Vagyonügynökségé? Talán a képviselők tulajdona? Esetleg a munkásoké is, akik erősen csökkentett bérért robotoltak bent évtizedeken át? Ez szóba sem kerül. Pedig nyugodtan kijelenthetem, azokban a gyárfalakban, melyeket most fillérekért odaajándékoznak egy-egy külföldinek, az én verejtékem is bent van. Ezek a nagyüzemek, szállodák, üzletek abból az extraprofitból épültek, amit a mi munkabérünkből elvontak. De vannak olyan államosított üzemek, épületek is, melyeknek a tulajdonosai élnek. Az elveszem, odaadom, eladom játék tovább folyik. A tulajdon körül a jog- biztonság bizonytalan. Képviselőink nem adták vissza a földet azoknak a parasztoknak, akik vállalkoztak a gazdálkodásra. Helyette kárpótlási jegyeket osztogattak. Aki előbb megkapta, lecsapott a jó földekre, aki ezután jut hozzá, annak az értéktelenebb parcellákkal kell beérni. A közös gazdaság és a magánfarm között ingadozik a vidék. Tanakodnak, várnak, marakodnak. A földet közben felveri a gaz, az istállóból kidöglenek az állatok. Mindenki viszi, ami éppen a keze ügyébe kerül, így aztán hol van tej, hol nincs, gabonából már az állami tartalékot is megőröltük. A nagybani piacon 180 forint egy kiló zöldség. Amikor kiderült, hogy a nép által befizetett tb-járulék beolvadt a korábbi pártállami költségvetésbe, s így eltűnt, tervek születtek a társadalom- biztosítás vagyonhoz juttatásáról. A mai napig megoldatlan az ügy. Sok gyárat, üzlethálózatot eladtak, de a társadalombiztosítás még nem kapott semmit. A vállalkozásokhoz infrastruktúrára van szükség. Szó volt a hazai telefonhálózat gyors kiépítéséről. Szó volt, de nem történt semmi. Ma ugyanolyan keserves vagy lehetetlen a telefonálás, mint három évvel ezelőtt. Szó esett állampolgári hitelről is, amivel a munkavállaló az üzletből vagy gyárból, ahol évtizedek óta dolgozik, megvásárolhatná a maga részét. A hitel ügye lekerült a napirendről. Az embereknek ma kényszerűségből egyszerre kellene megvásárolniuk a tanácsi lakásukat és a munkahelyüket. Erre hitel nélkül képtelenek, így másodosztályú állampolgárrá válnak a saját hazájukban. A munkanélküliség és az infláció demoralizálja a lakosságot. Az országra szabadult csaló bandák, s a bűnözés fokozatosan elveszi a maradék életkedvét is az embereknek. Működik persze a szentgotthárdi Opel gyár, az esztergomi Suzuki üzem, ahol a 700 ezer forintos magyar népautó készül (viccnek is rossz), sikeresek a Pintér-, Morvái-, Kovács- és más vállalkozások, magánkézben talpon maradt a Videoton, Ózdon is egy kis gyárrészleg. Itt-ott a magánkereskedők tisztességes haszon mellett is képesek továbbélni. Képviselőket választottunk, s azok döntő ügyekben nem, vagy csak rosszul képviselik érdekeinket. Ennek ellenére nem értettem egyet Va- lencsik Ferenc parlament-feloszlató mozgalmával. Ha sok minden késik is, a parlamentáris demokrácia legalább megvalósult. Legközelebb jobban megnézzük, hogy kire szavazunk. Pár éve éppen egy taxiban ültem, amikor egy szökött orosz katona, valahol a városban lelőtt egy taxist. Az én sofőröm felsóhajtott: „Ha ezek kimennének, egy kis Ausztria lenne itt...” — A kis Ausztria árakban, portálokban azóta megvan, csak koszosabb, nyikorgóbb, mint az igazi. Az a baj, hogy mi, a „kis-Ausztriában” tízszer kevesebbet keresünk, mint az osztrákok az igaziban. (Megjelent az Elet és Irodalom címűlapban) iW .ov >, -à-ir\. 7w íw^ r .v f ( \ / \
