Békés Megyei Hírlap, 1993. március (48. évfolyam, 50-75. szám)
1993-03-13-15 / 61. szám
1848—1849 MÊÊÊÊÊÊKÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊKÊKKÊÊÊ^ wmm 1993. március 13-15., szombat-hétfő ÍSMÉS MEfíVF.1 HlRl.AP Most kellene igazán! :© Kossuth és a földes ur írta: Csécsi Imre Megmondom őszintén, nagyon meglepett, hogy a közelmúltban Budapesten megtartott Petőfi-évről szóló sajtótájékoztatón csak egy-két újságírójelent meg. Elhangzottak információk arról, hogy határainkon túl a német Gottingen egyetemen és az ottani finnugor intézetben foglalkoznak a legaktívabban Petőfi-kutatással, talán szerénytelenség nélkül állítható, hogy a világ egyik legjelentősebb műhelymunkája ott történik. A költő műveit számtalanszor fordították már német nyelvre, megannyi apró momentummal foglalkoztak, így például a Szeptember végén című vers Elhull a virág, eliramlik az élet... sorát huszonháromféle változatban ismerik. Először 1858-ban fordították le. Petőfi németül legtöbbször megjelent verse, az Egy gondolat bánt engemet (57 fordítás), második helyen a Reszket a bokor, mert... (55), harmadikon pedig a Szeptember végén (48) található. A sajtótájékoztatón szóba került, hogy a világ más tájékán is jól ismerik Petőfit. Igaz, a hetvenes években, amikor még a kulturális kapcsolatok intézete révén sűrűbben eljutottak hozzánk a külföldi kutatók eredményei, többet tudtunk mindezekről. Ma sokkal elszigeteltebbek vagyunk — állította Fekete Sándor ismert Petőfi-kutató, aki restelli azt is, hogy Magyarországon nincs igazán olyan intézmény, ahol kifejezetten csak Petőfivel foglalkozhatnának a munkatársak. Kihaltak már az idősebb irodalomtörténészek, az utánpótlás pedig hiányzik. így fordulhat elő, hogy Japánban vagy Szicíliában többet tudnak egy-egy érdekes szakterületről, mint nálunk. Az a cél, hogy a holtpontról elmozduljon a kutatómunka idehaza, habár nagy a lemaradás technikában, a kísérleti módszerekben. Nagyon kár, hogy egyfajta Petőfi-csömör ütötte fel fejét nálunk. Talán a szibériai közjáték okozta volna? Azt el kell ismerni, az utóbbi években ezerszer szerepelt a lapok címA költő fantáziaképe lapjain Petőfi, sok esetben a barguzini expedíciót kicsúfoló szalagcímekkel. Úgy tűnik, most már nehezen hozható helyre a dolog, még az elismert Petőfi-kutatók is úgy látják, nem kell idehaza az 1848—49-es forradalom és szabadságharc hőse. Pedig nagy tévedésben élünk! Éppen most kellene az egykori (mártír), aki így-úgy, de életével fizetett a jobb sorsért. Nem azt mondom, hogy mitikus hősöket teremtsünk, de legalább azt érjük el, reálisan értékeljünk bizonyos történelmi tényeket. És bíráljuk felül a régen lezajlott eseményeket, játsszunk végig minden lehetséges partit. Akkor talán nem kell szégyenkeznünk azért, mert kis hazánkban nincs igazán méltó Petőfi-kultusz vagy nem kell lesütnünk a szemünket, ha a kutatási eredményeinkre kíváncsiak külföldön. A Petőfi Társaság azt tervezi, hogy az 1848—49-es forradalom 150. évfordulóján európai szinten ünnepeljünk! Remélik, az Európa Tanács segíti elképzeléseik megvalósítását. Sikert kívánunk nekik abban a reményben, hogy addigra a Petőfi-kutatást illetően sem kell szégyenkeznünk. Meglehet, a siker érdekében össze kellene végre fogniuk az amatőr és a „hivatásos” kutatóknak, irodalombúvároknak is. A cél csak egy lehet! Borzák Tibor Aulich hadparancsa ,,Harcunk, melyet Európa két hatalmassága ellen vezetünk, nem a nemzetiség, hanem a közszabadság harca az abszolutizmus ellen. Győzelmeink eló'diadalai a világszabadságnak. Kik sorainkban küzdenek, közcélunk, a szabadság mellett, akármelyik nemzetbeliek legyenek, mindnyájan testvérekül tekintendők, olyanokul, kik velünk karöltve rokonilag egyazon óhajtott cél felé törekszenek. Aztán rácz, oláh atyánkfiái, kik velünk harcolnak, gyermekei, szülöttei ugyanazon hazának, melynek, mi...” (Részlet Aulich Lajos HADÜGYMINISZTER 1849. július 22-ei hadparancsából) Damjanich imája Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5. Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és fétfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél Atyám, a csatákban. Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni — dícsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott Ígéretét, hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe sülyedt Magyarországot! TE ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Amen. Nem hiszem, hogy sokan hatották volna már azt az érdekes történetet, a melyet most amúgy futtában csak elmondandó vagyok. — Jellemző a régi megcsontosodott szokások és előítéletek erejére, de jellemző az a magyar lélek hir- teleni változására is, mely erős uj alapot vet a jónak, az igaznak, a mit aztán nem lehet felforgatni könnyű szerrel. Negyvennyolczban történt, a márcziusi szűzi dicsőségi napok után. Egy aradmegyei faluban lakó földesurnak nem akaródzott a fejébe menni, hogy lemondjon immár robotról, jobbágyról, hajdúról, s a régi rendnek több eféle javairól. Hiába, a szabadság szellője csak szellő volt még, mely sugdosott, sóhajtozott, mit sokan nem értettek meg; nem vihar volt még, hogy harsányan, fenséges erővel hirdesse a megváltó igéket széles a hazában minden léleknek, minden rabnak egyaránt. Nos, a mi földesurunk lelkében is erős indulatok forrottak; büszke hajthatatlansága nem akarta megadni magát olyan áramlat előtt, — mely az országot alkotó nemesnek hite szerint csak kárára lehetett. S a mily erővel tört elő a haladás angyala, a mily gyorsasággal pattantak szét a hideg lánczok, az ő haragja is olyan mértékben kezdett feketélni gyűlöletté, kecsegtető beosszuvágy- gyá. Családja előtt nem csinált ebből titkot. Minden bajok kutforrásának Kossuthot tartotta, s ő ellene lángolt leghevesebben gyületének folyton táplált tüze. — Csak én egyszer ez embernek közelébe juthaténk! — rivalgott az öreg gyakran, majd megtanitanám magyar móresre, ha még nem akadt eddig, a ki megtanítsa. S aztán napokon keresztül szavát sem lehetett hallani. Nagy munkában volt: gyűjtötte a mérgét a kitörésre, rettentő elhatározása megvalósítására. Föllángolt az öreg ur arcza egy mosolygó reggelen, mikor Kossuth Lajos szemüvege valamelyik forradalmi újságot átfutotta. Nagy betűkkel az állott abban, hogy Kossuth Lajos ekkor meg ekkor az aradi várban, az udvaron beszédet fog tartani a néphez. — Nem kell egyéb, megvan már minden! Alig lelte helyét az öreg, mig az újságban jelzett nap elérkezett. Akkor aztán nem bírtak vele; se felesége, se fia. Hiába volt sirás, hiába minden szó, csak szították azzal lelkének amúgy is nagy tüzét. — Fiú, töltsd meg a legjobb fegyveremet, négy lovat a hintó elébe, — fogass! Szaporán induljunk, még ma porba kell esnie annak a bálványnak. Parancs szerint ment minden; Egy óra múlva már az országúton robogott a hintó az öreggel, a fiúval, a fegyverrel. A szegény asszonyt otthon hagyták ezernyi búval, apad- hatlan forrású sírással. Mentek a várba egenesen. Kossuth beszélt, már szárnyakat kaptak a lelkek — beszéde bűvös erejétől. Az öreg, fia kezébe adja a töltött fegyvert s igyekeznek a nagy emberhez közelebb fura- kodni a sokaságon át. — Készen tartsd, ha szótok... s az tán elmerül ő is az ezüstharangok zúgásába, szabad erdők csengő dalába, angyalok túlvilágról zengő énekébe... Őt is megfogja a varázs, mint mindenkit, a ki csak Kossuth ajkát beszélni hallotta csak egy szárnyon álló per- czig is. A fiú észre veszi, hogy az apja könyet morzsolt el a szemében, s hogy mellét valami láz emelgeti, mivel alig tud bírni. — Apám itt a fegyver, lőjjünkmár! mondja ravasz jósággal a fiú. — Eltakarodj innen, aki erre, arra... olyat mordult dühében az öreg, hogy még Kossuth is megállott egy perezre a beszéddel. Valami huszárosat te- remtettézett az öreg ur. Vége lett a beszédnek. Vidáman hajtattak haza a várból. Az asszony remegve, aggódva várta: — Te vagy édesem! Hát nem függesztettek még fel? — Függök én már lelkem; függök a mig élek Kossuth Lajoson az én lelkemmel az utolsó lehelletemig! És igazat mondott. Fekete Sándor: Kiment-e a divatból Petőfi? Amikor a ’60-as években, tizenegy évi szünet után újra publikálhattam Petőfiről egy könyvecskét, a nyomdából jövet találkoztam a jeles drámaszerzővel, aki merész kiszólásaival is gyakorta váltott ki heves rokon- és ellenszenvet értelmiségi körökben. Meglátva kezemben a még friss, ólomszagú kötetet, rövidlátó szeme elé emelte, lapozgatni kezdte, s rám rivallt: „Petőfi, a vándorszínész? Miért töltőd az időd ilyen marhasággal? A druszád rossz színész volt és rossz költő... Nem veszed észre, hogy már rég kiment a divatból?” Talán nem kell bizonygatni, hogy időnként szívesen álltam ki szellemi párbajokra, de ezúttal csak mosolyogtam, s visszakérdeztem: „Gondolod, hogy valaha is divatban volt? Mármint az igazi Petőfi?” Jó három évtized telt el azóta, s bizony nemegyszer volt szerencsém hallgatni, olykor olvasni is Petőfi hasonló —- papíron persze egy kicsit óvatosabban előadott — ócsárlá- sát. Hébe-hóba válaszoltam, de lelkem mélyén tudtam: legkedvesebb poétám meg-meg- újuló időszerűségét az is bizonyítja, hogy újra meg újra képes felingerelni bizonyos beál- lítottságú embereket, főleg értelmiségieket. Egész életében, s utóéletében mindig akadtak zord bírálói, olykor dühödt ellenségei, s ma is, 170 évvel születése után még mindig divat gúnyolni is, hol leplezetten, hol nyílt kirohanásokban. Másfél százada, hogy 19 esztendős korában megjelent első verse, de nem tudnék megnevezni egyetlen korszakot sem e másfél századból, amikor az ünnepi hódolatok közben ne érte volna méltatlan gáncs is. Igen, még alig töltötte be 24. évét, amikor az irodalmi élet jeles esztétája úgy méltatta őt, mint aki az 1840 után fellépett költők közül leginkább „kiemelkedő”, de ugyanez az Erdélyi János 1854-ben már óvást emelt az ellen, hogy Petőfit Béranger-hez merik hasonlítani. (Azóta persze Béranger a saját hazájában is másodrangú poétává degradálta- tott, de Petőfi világirodalmi PetóTi-emlékoszlop Székelykeresztúron hódítása — bár ciklikus változások közepette — újra s újra előre tör.) Költő nálunk úgy még nem robbant be az irodalmi világba, mint Petőfi 1845 körül, de Adyig olyan tajtékzó gyűlöletet sem váltott ki más, mint a „betyári” népköltő. 1848-ban egy kivételes történelmi pillanat hőse, de A királyokhoz címzett verse miatt néhány héttel március tizenötödike után már országszerte támadják a bértollnokok és a zugpoéták, sőt az egyik templomban az isten átkát is kérik gonosz republikánus fejére. Júniusban pedig a szabadszállási „választáson” saját szavai, de petíciózó hívei szerint is agyon akarták verni. A kortársi naplókban, levelekben egyre többször kiátkozó fordulatok között tűnik fel a forradalom költőjének neve, akit az ellenforradalmi sajtó természetesen ismételten kötéllel fenyeget... Ha a bitófát elkerülte is, a cári huszár fegyverét a gyalogos menekülő nem háríthatta el. Csatatéri halála után a költő megdicsőül, de eszméit üldözik, a kiadások csonkák, hamisak. Az apostol hiteles szövege csak 1874-ben jelenik meg először, s így e nagy művön tölthetik ki bosszújukat némely neves tudósok. Ekkor viszont már az a divat járja, hogy megvalósultnak kell hirdetni a költő eszméit. E szomorú szertartásban sajnos épp a márciusi harcostárs, Jókai mutatja a mintát, s ez olyan szokássá válik, hogy később még a forradaloméi lenes Horthy is a forradalmi „Március Tizenötödike ifjainak” példájával vezényli értelmetlen halálba a leventéket. Az 1945-ös átalakulás emberei természetesen szintén Petőfire és Kossuthra hivatkoznak, majd hamarosan hivatalosan is lobogó lesz a költőből, s az új rend is úgy érzi, hogy „megvalósította Petőfi álmait”. Jönnek új fiatalok, akik e szégyenletes orzást elutasítják, de ha az utcán próbálnak tiltakozni e.llene, rendőrök gumibottal igyekeznek „jó útra” téríteni őket. A legújabb forgatókönyv szerint nem szabad páncélokra kisajátítani a márciusi ünnepet, de a való mintha nem mindig erre vallana. A Petőfi körüli több mint tizennégy évtizedes örökösödési háború mindenesetre bizonyítja: lehet, hogy az igazi Petőfi tájainkon csak ritkán volt divatos, de mindig dívott példájának, eszméinek, művének kisajátítása. Szolgáljon némi vigaszul, másutt is ez a nagy nemzeti hősök sorsa.
