Békés Megyei Hírlap, 1993. február (48. évfolyam, 26-49. szám)

1993-02-01 / 26. szám

1993. február 1,, hétfő BŰNÜGYEK-BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Egy litér vodka = egy amerikai farmer „HaknizÓ” rendőrök Bekötött szemmel a szovjet maffia vezetőjénél A moszkvai Nagyszínházban ismerkedtünk meg. Jobbomon egy professzor külsejű, szolid megjelenésű, őszülő férfi ült. Semmi különös nem volt rajta, ám amikor véget ért az első felvonás, és a közönség ki- özönlött az előcsarnokba és a büfébe, szomszédom elővett egy újságot és belemerült az olvasásba. Futó pillantást ve­tettem a lapra és felfedeztem benne a saját írásomat, egy in­terjút a halálos ítéletek végre­hajtójával. — Hogy kit nem találnak meg ezek a toliforgatók — szólalt meg váratlanul a „pro­fesszor”. — El sem hiszem, hogy ilyen létezik. — Pedig létezik. — Maga meg honnan tudja? — Én írtam. Bizalmatlanul végigmért, mint aki azt hiszi, hogy ugrat­ják. Elővettem az újságíró­igazolványomat és megmutat­tam. Figyelmesen áttanulmá­nyozta, majd megkérdezte: — Még miről szokott írni? — Mindenféléről, Bűn­ügyekről is. Most például a hazai maffiáról szeretnék írni. Furcsán elmosolyodott, majd kioktató hangon a követ­kezőket mondta: — Az ember csak arról ír­jon, amit nagyon jól ismer. Hagyja meg a telefonszámát. Lehet, hogy tudok magának segíteni. Úgy egy hét múlva valóban csengett a telefon. — Üdvözlöm. Megismer? Szergej Ivanovics vagyok, tudja, a Nagyszínházból... — Igen, persze, hogy em­lékszem. — Akarja, hogy találkoz­zunk? — Miért? — Én vagyok az az ember, akire éppen szüksége van... A megbeszélt időben keve­sen jártak a Szuvorov sétá­nyon. Eltelt már vagy tíz perc, de Szergej Ivanovics nem volt sehol. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, amikor valaki megszólalt a hátam mögött: — Maga az? — Igen — feleltem a hirte­len felbukkanó férfinak. — Ott várja önt a fekete Volga — mutatott a közeli si­kátor felé. Azt nem tudom, merre mentünk, ugyanis bekötötték a szememet. Kezdetben több­ször is megálltunk, aztán az autó felgyorsult, és úgy negy­ven perc múlva letért az or­szágúiról egy mellékútra és valahová behajtott. Levették a szememről a kendőt. Előttem, a fenyők kö­zött állt a villa, s mosolyogva, szívélyesen kitárva a karjait jött elém Szergej Ivanovics. — Egy volt tábornok egy­kori rezidenciája — mutatott a házra. — Másfél millióért vet­tem az özvegyétől. A telek is egész elfogadható méretű — három hektár. A rezidencia belseje még fényűzőbb volt. A kabátomat a hatalmas hallban tettem le. A széles lépcsősoron fel­mentünk az emeletre, majd szobák tucatján áthaladva el­jutottunk a magas, boltíves, gótikus ablakú szalonba. A gyönyörű márványkandalló­ban ropogott a tűz. A terem közepén hatalmas asztal állt, körülötte magas támlájú, cári sasokkal díszített székekkel. Az asztal teli volt minden földi jóval. — Miért hozatott ide? — kérdeztem nem igazán udvari­as hangon. — Mindjárt elmagyará­zom... Rövid hallgatás után így folytatta: — Gazdag em­ber vagyok. Mindenem meg­van. Az önök szóhasználatá­val élve tekintélyes maffiózó vagyok és szociális típusként érdekes lehetek önnek. Emel­lett pedig ember is vagyok, s semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Önt megdöbbentette az itteni fényűzés, egyedül azonban képtelen vagyok él­vezni, társaságra van szüksé­gem. Persze, nem azokra, akik ide hozták. Ezek senkik, szol­gák... Járnak hozzám zené­szek, színészek, tudósok, írók, diplomaták, államférfiak... Közülük valónak tekintenek és igazuk is van, hiszen min­dent legálisan igazolni is tu­dok. Maga viszont maffiózó­nak tart. Hajlandó vagyok minden kérdésére válaszolni, annak tudatában, hogy megje­lenik nyomtatásban. Szeret­ném, ha az emberek tisztában lennének azzal, mi is a maffia, ha nem félnének tőle, hiszen mi vagyunk minden állam alapjai. Szergej Ivanovics messzi­ről kezdte a mesét. — Egyszerű családban születtem. Anyám könyvelő volt, apámat nem ismerem. Nagyon szegényen éltünk, ha­mar megismertem a nyomort. A háború után kezdtem iskolá­ba járni és volt az osztályunk­ban egy fiúcska, akinek az apja a járási pártbizottságon dolgo­zott. Ez a gy erek sokkal jobban öltözött, mint mi, másféle uzsonnát hozott és a tanítók is másként bántak vele. Akkor éreztem először az igazságta­lanságot. Egyszer, 1947-ben lehetett, a srác hozott magával egy narancsot. Ilyesmire a töb­bieknek nem futotta, hiszen már annak is örültünk, hogy a jegyrendszer megszűntével kenyérrel jóllakhattunk. Ez meg narancsot hozott! Ha leg­alább megette volna, de nem. Letérdepeltette az osztálytár­sait és cikkenként, mint a ku­tyának, dobálta a szájukba a narancsot. Nem bírtam ki és jól elkalapáltam. Aztán jött a ko­lónia... Amikor betöltöttem a tizennyolcat, átvittek a felnőt­tekhez. Ott szerencsém volt, mert felfigyeltek rám a nagy­menők, és elkezdtek tanítgatni erra-arra. Amikor kikerültem, sok mindennel foglalkoztam: jártam az országot, szállítot­tam ezt-azt... — Mégis, mit? — Aranyat, kábítószert, fegyvert... Gazdasági tevé­kenységet is folytattam: ille­gális műhelyeket, ruha- és kö­töttáru üzemeket nyitottam. Aztán jött a kábítószer-keres­kedelem... Ez' volt a kezdeti tőkefelhalmozás kora. — És hogy alakult a magán­élete? Van családja, gyerekei? — Van feleségem és két gyerekem. Már felnőttek, any­jukkal együt élnek Franciaor­szágban és a Sorbonne-on ta­nulnak. Néhány évvel ezelőtt küldtem el őket. Mindenkinek a saját életét kell élnie. — Mennyi a jövedelme, ha nem titok? — Kpzel ötmillió havonta. Negyven százalékát a szerve­zetünknek adom le az elhuny­tak és a bebörtönözöttek csa­ládjának megsegítésére. Ez szent és sérthetetlen dolog. Húsz százalék megy a közös kasszába. Tíz százalékot köl­tők a megélhetésre és az őrség fenntartására. A többiből ara­nyat veszek és kiküldőm kül­földre. Ja, a bevétel egy részé­ből valutát veszek, amit kül­földi bankokba helyezek ki. — Honnan jön be ilyen ha­talmas összeg? — Jól jövedelmez a kábító­szer-kereskedelem. Az utóbbi hónapokban Kolumbiában és az „arany háromszögben” a rendőrség megsemmisítette a kábítószerek alapanyagául szolgáló ültetvényeket, miná- lunk viszont nagymértékben nőtt a „termőterület”. Meg az­tán mi sokkal olcsóbbak is va­gyunk. Odaát napi ezer dollárt is kifizetnek a vadkender és máktermelőknek, nálunk vi­szont ugyanazért száz rubel a tarifa. Vannak persze más jö­vedelemforrások is: gazdasági tevékenység, valutás prostitu­áltak futtatása, játéktermek... — És mi van akkor, ha vala­ki „ki akar szállni”? Tegyük fel, hogy van tízmilliója, ami­ből megélhet... kiengedik? — Nehéz kérdés. Először is tízmillió bagatell összeg. Csak maguknak, újságíróknak je­lent vagyont, ha viszont le sze­retném zárni eddigi életemet, minden tőkémet ki kellene jut­tatnom nyugati bankokba, plasztikai műtéttel meg kelle­ne változtatni a külsőmet és el kellene hagynom az országot. Ha szerencsém van, sikerül el­tűnni. Idehaza megtalálnak. — Nem fél attól, hogy egy­szer mégis a csuklójára teszik a karperecét? — Nem, ezen a szinten nem kerülnek börtönbe az embe­rek. Egyébként is nagyon jól ismerem a büntetőtörvény­könyvet. Nem követek el sem­miféle bűncselekményt. Nincs fegyverem, igaz, a fiúk tudnak bánni a náluk lévő hangtompí- tós pisztollyal... Jól konspirált a szerkezeti felépítésük is: ötös csoportokban dolgoznak az embereink, s ha valaki le­bukna, akkor is csak a saját csoportját leplezhetné le, mert a többieket nem i s ismeri. Min­denhol vannak embereink, a legfelsőbb hatalmi szerveket beleértve. Nagyon sokba kerül, de megéri. — Külkereskedelmi tevé­kenységet is folytatnak? — Természetesen. Keres­kedelmi kapcsolatban va­gyunk több országgal. Gyak­ran vesszük igénybe a hadsere­get. Katonai járműveken pél­dául bármi átszállítható a hatá­rokon. Amikor zajlott az afga­nisztáni háború, vodkát, ház­tartási gépeket;* villamos készülékeket vittünk és sző­nyegeket, ruhaféléket és ék­szereket hoztunk... Egy liter vodkáért kaptunk egy ameri­kai farmernadrágot. Nem vé­letlenül utalom át jövedelmem egy részét a közös kasszába, hiszen fenn kell tartani a saját felderítésünket, bankunkat és bíróságunkat, azaz ezektől ka­punk információkat, sőt meg­rendeléseket. — Azt állítja tehát, hogy a maffia minden állam erejének alapja, felvirágzásának zálo­ga? — Csak azt akarom monda­ni, hogy nekem, mint ember­nek személy szerint nincsenek nagy igényeim. Képtelen len­nék milliókat költeni, de sokak számára lehetvő teszem a pénzkeresést, és a most kiala­kuló új körülmények között üzletbe, közszükségleti cik­kek gyártásába, vállalatok szervezésébe, földvásárlásba akarok tőkét befektetni. Ez pe­dig előnyös mind a lakosság, mind pedig az állam számára, hiszen jövedelmem után adót fogok fizetni, persze csak ak­kor, ha ez nem rablóadó lesz... — De hiszen Ön külföldre viszi ki az aranyat... — Csak egy kis részt, hogy úgy mondjam, a vésztartalé­komat. Jövedelmem nagy ré­sze az országban marad és itt működik. Mi nem rombolók, hanem alkotók vagyunk, csak a belőlünk tollasodó állami és pártvezetés festett rólunk ilyen torz képet a nép számára. Szergej Ivanovics elkísért a kocsiig, kezet nyújtott és a kö­vetkezőket mondta: — írja meg, s ha megjele­nik, telefonáljon. Ha megnyeri a tetszésemet, szó lehet a to­vábbi együttműködésről. Lát­va kétkedő pillantásomat, hoz­zátette: — Ne féljen, csak az életrajzomat szeretném megí­ratni, és lehet, hogy tud nekem segíteni ebben. Meg kellene örökíteni az utókor számára a szovjet maffia keletkezésének és működésének történetét. Beültem az autóba, ahol új­ra bekötötték a szememet, és a fekete Volga elindult Moszk­va irányába. A moszkvai bűnügyi rendőr­ség illetékesei a minap áttekin­tették a térségben kialakult helyzetet és arra a következte­tésre jutottak, hogy ideje meg­ismételni a nyári, nagyszabású „haknizó” akciót. Huszonnégy órán át 25 ezer rendőr, repülőtéri és vasúti rendfenntartó figyelte a gya­nús helyszíneket. Egy pilla­natra sem maradtak például felügyelet nélkül a pályaudva­rok, a vágányokon veszteglő vagonok, a repülőterek és más olyan veszélyes helyszínek, ahol gyakoriak a bűncselek­mények. Az akció során 334 szállo­dát és 649 munkásszállót, 90 pályaudvart és repülőteret, 739 zálogházat és bizományi A moszkvai belügyi szerveket aggasztja a kiskorúak körében terjedő bűnözés. Az e korcso­portban elkövetett bűncselek­mények száma az év első nyolc hónapja alatt több mint 3 százalékkal emelkedett. Külö­nösen nyugtalanító, hogy az idősebbek eszközként hasz­nálják a kiskorúakat, tudván, hogy 14 éves kor alatt nem lehet büntetni, legfeljebb a kiskorúak felügyeletével fog­lalkozó intézmény veszi őket nyilvántartásba. A vállalkozó szellemű urak gentleman’s aggrement-t kötnek a kama­szokkal: a gyerekek „bagóért elkötik” az autókat, elviszik a Felszínre kerültek a csernobili tragédia legsötétebb oldalaira rávilágító dokumentumok, töb­bek között olyanok is, amelyek az akkori pártvezetés közvetlen bűnrészességét bizonyítják. A gomeliek félve tekintget- nek a radiológiai közlönyre. Idegrendszerüket időről-időre próbára teszik a csernobili szar­kofág állapotára vonatkozó hí­resztelések és mindenféle köz­lemények. A repedések és rések összterülete hozzávetőlegesen ezer négyzetméternyire tehető. Ez abból is adódhat, hogy a benne maradt különféle sérült berendezések nem egyformán támaszkodnak a szarkofág fala­ihoz. Megbízható szakértői vé­lemények szerint a hatalmas vé­dőburok élettartama a vége felé közeledik, pedig a tervezett élettartam 30 év volt. Vlagyimir Karaszjov pro­fesszor, a csernobili tudomá­nyos műszaki központ vezér- igazgatója szerint a legnagyobb veszélyt a nukleáris üzemanyag jelenti, amelynek felületi hő­mérséklete jelenleg 60 fok alatt van, a belső hőmérséklete vi­szont 200 fok. A láva felszíni kisugárzása Oroszországban sajnos egyre megszokottabbá válnak azok a hűek, amelyek újságűók eltű­néséről, illetve meggyilkolásá­ról szólnak. Bármily furcsán hangzik is, ezt már megszokta az olvasóközönség, azt azonban csak most kezdi „szokni”, hogy az újságírók is visszalőhetnek. Egy újonnan alakult nyizs- nij novgorodi lap szerkesztője felkereste a megyei ifjúsági lap szerkesztőségét, hogy az egyik munkatárs „átigazolá­sáról” tárgyaljon. A megbe­szélés tragikus véget ért, mert boltot stb. ellenőriztek. 394 bűncselekményre, köztük 15 gyilkosságra és súlyos testi sértésre, 31 rablótámadásra és rablásra, 93 magántulajdon sé­relmére elkövetett lopásra de­rítettek fényt. A konkrét bűn- cselekmények elkövetése mi­att őrizetbe vett 433 személy közül 56-ot már hosszabb ide­je köröztek. Összesen 20 lő­fegyver, valamint 76 házi pisz­toly és spray került a rendőrök birtokába. A kábítószer-ellenes csoport sem panaszkodhatott, mert mintegy tizenöt és fél kilog­ramm kábítószert sikerült le­foglalniuk. Ezenkívül több mint nyolc millió rubel és jelentős összegű valuta került a bűnö­zőktől az államkincstárba. megjelölt helyre, ahol aztán már a „munkaadók” veszik gondjaikba a járműveket. Amióta megjelentek az or­szágban a nyugati autók, első­sorban azokat lopják. Naponta átlagban negyven autót lopnak el Moszkvában. Az utóbbi időben a kamaszok már állami tulajdont is lopnak, méghozzá igen nagy értékben, és a kábítószer rejtegetését és árusítását is rájuk bízzák. Az első helyen azonban vál­tozatlanul a lopások és a lakás- betörések állnak a fiatalkorú bűnözők körében. Ezek jelen­tik az összes bűcselekmény 67 százalékát. néhány ezer röntgen/óra. Két­ségkívül halálos „lélegzés” ez, bár a láncreakció lehetősége nem nagyon valószínű. A kihű­lés következtében bekövetkező repedezés, s vízzel való telítő­dés azonban váratlan meglepe­téseket is okozhat. Ennek el­kerülése érdekében most új szarkofág-terv készül, amely kiterjed a hasadóanyag teljes el­távolítására. A létesítménynek a környezettől való teljes elszi­getelésére öt évet szánnak. Ez az idő ugyanolyan fantasztikus, mint maga a feladat. Ezzel egy időben a köztársa­sági főügyészség nyomozócso­portja ukrán és orosz illetéke­sekkel karöltve újra kezdte a munkát, hogy felelősségre von­ják azoknak az egy kői szovjet intézményeknek a vezetőit, akik a tragikus esemény és a következmények vétkesei. Be­idézik az eljárás során azokat a vezetőket, akik a balesetelhárí­tásért feleltek, hatalmas terüle­ten újra kivizsgálják a lakossá­got, újfent számba veszik az áldozatokat és komolyabb egészségügyi és biológiai vizs­gálatoknak vetik alá a gyereke­ket. amikor az ifjúsági lap főszer­kesztője közölte, hogy nem já­rul hozzá a tudósító áthelyezé­séhez, a vendég krimibe illő megoldáshoz folyamodott: előkapta a gázpisztolyt és rá­lőtt tárgyalópartnerére. Sze­rencsére, s valószínűleg a ven­dég meglehetősen ittas állapo­ta miatt a lövés nem érte a főszerkesztő arcát. Az agresszív kollégát a lap munkatársai kitették a szer­kesztőségből, de jó lesz vi­gyázni, mert immár nemcsak a bűnözőknek van fegyvere. Amit ma ellophatsz... Az évszázad katasztrófájának nyomai Filial és... egyre gyakrabban fegyverrel

Next

/
Thumbnails
Contents