Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-18 / 14. szám
HAZAI TÜKÖR 1993. január 18., hétfő Az Isten fizesse meg? Egy plébános átlagos havi fizetése 10—12 ezer forint Hazánkban „Az Üdvhadsereg Szabadegyház Magyaror- szág”-tól kezdve a „Jézus Krisztus Mai Szentje Egy- ház”-án keresztül a „Teljes Evangéliumi Keresztény Kö- zösség”-gel bezárólag 37 bejegyzett egyház van. Mi most ezek közül a legnagyobb és legrégibb történelmi vallási közösséget, a Magyar Katolikus Egyházat választottuk ki, amelynek képviseletében Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök foglalta össze a Figyelő számára a katolikus egyház nagyon is evilági problémáit. A háború előtt a katolikus egyház — bizonyos mértékben átvállalva az állami feladatokat — óvodák, iskolák, menhelyek, kórházak egész hálózatát működtette, amit hatalmas birtokainak javadalmaiból tartott fenn. Nem okozott gondot a hitélet finanszírozása sem. A templomok fenntartására, a papok, egyházi alkalmazottak fizetésére az egyházi vagyon jövedelmének csak elenyésző töredékét kellett felhasználni. A földreform és az államosítás után az egyházat „megszabadították” minden vagyonától és intézményétől. A templomok mellett nem maradt más, mint az „Ige”. A hitélet finanszírozását az állam vállalta magára. A papság az akkori pedagógusfizetéseknek megfelelő államsegélyhez jutott, az 1950-es évek havi 800 forintja még egészen elfogadható összeg volt, de azután ennyi is maradt. Az 1990-es rendszerváltás előtt egy plébános az államtól havi 800, egy káplán 4—500 forintot kapott. Az állami fizetésen túl a különböző egyházi szolgáltatások díjainak a püspökségeken keresztül való visszaosztása és az államtól kapott úgynvezett hitéleti támogatás adja a papi fizetések legnagyobb részét. Mindent összeszámolva egy plébános átlagos havi fizetése 10—12 ezer forint. A templomok, plébániák fönntartása is pénzbe kerül, aminek elsődleges forrása a hívők adományaiból származó egyházközségi hozzájárulás, a templomi perselyek, a hívők társadalmi munkája és a nyugati egyházi segélyek. Ez utóbbiról azonban lassan már csak múlt időben lehet beszélni, hiszen a rendszerváltást követően a katolikus egyház is megszűnt nyugati terminológiával élve „elnyomott egyház” lenni. Mindenesetre amit eddig kaptak, az egy-egy egyházmegye évi 5—10 temploma renoválási költségeinek egy harmadát fedezte. A plébánosok a nyugati egyházi segélyből vásárolt, az országba áfa és vám nélkül behozott nyugati márkájú autókat használhattak. Az egyház pénzügyeinek meghatározó jellegű rendezésére a Lelkiismereti és Vallásszabadsági Törvény 1990. évi elfogadása után került sor. Ez a törvény tette lehetővé, hogy az egyház által addig fenntartott néhány iskola, szociális otthon megkapja az állami intézményeknek kijáró normatív támogatást. Ez volt az első lépés a társadalmilag indokolt és kívánatosnak tartott egyházi élet kiteljesedése felé. A kárpótlási törvény értelmében a Magyar Katolikus Egyház is visszakérte, visszakéri számos hajdani intézményét. Ezek nagy része olyan műemlék, amelyek helyreállítása minden képzeletet felülmúlóan meghaladja az egyház anyagi tehetségét. Ehhez a parlament önmagában tekintélyes, de a feladatokhoz képest kis összeget tudott csak megszavazni. Az új építkezésekhez is jár valami állami segítség, de ennek úgyszólván csak gesztusértéke van. Ezentúl az egyházi óvodák, iskolák felszerelésére, harangvásárlásra stb. pályázni is lehet. Az egyházak — köztük a katolikus egyház — számára ilyen célra utoljára 100 millió forintot különítettek el. Hogy mindez mire elég? A szeged-csanádi egyházmegye évi költségvetése például 185 millió forint — lenne, de csak 87 millióra futotta. A hiányzó, majd 100 milliót — már elnézést a frivol megjegyzésért — de még maga a püsök sem tudja az „Isten fizesse meg”-gel pótolni. A „mennyi kellene” kérdésre egy modellszámítással próbáltak választ adni. Ezek szerint egy plébánia és a hozzá tartozó intézmények fenntartásához átlagosan évi 800 ezer forintra lenne szükség. Ez a 3000 plébánia esetében 2,4 milliárd forintot jelentene. És akkor még ott vannak a filiáli- ák, azok a körzetek, ahol nincs állandó plébános. Ezek éves fenntartása körülbelül 300 ezer forintot igényelne. És egy plébániához olykor 4—5 filiá- lia is tartozik. Ezekhez az összegekhez nincs hozzászámolva az egyházi óvodákhoz, iskolákhoz, szociális intézményekhez járó normatív állami támogatás, a műemlékek tatarozásához kiutalt állami segély. Őszintén szólva ezt nem is lehet az egyház támogatásának tekinteni, hiszen ez tulajdonképpen az egyház, mondjuk úgy világi szolgáltatásait igénybe vevő emberek támogatása. Mert ha egyszer az egyháznak nincs az átvállalt szociális feladatok elvégzéséhez önálló anyagi forrása, akkor magától értetődő, hogy az államnak kell támogatni azokat, akik ezt a feladatot több lélekkel, nagyobb odaadással, az emberi igények jobb kiszolgálásával végzik el. Az örvendetesen gyarapodó feladatok természetes velejárója az anyagi terhek növekedése. Ehhez pedig törvényben szabályozott, állandó, az egyház súlyához szabott támogatások kellenek. Több elképzelés is van! Az egyik szerint azt a német, osztrák példát lehetne követni, ahol a polgároknak vállalt és bejelentett vallásuk szerint fizetnek egyházi adót. Ezt a módszert azonban Magyarországon alkotmányellenesnek tartják, mondván, hogy senkinek sem lehet a vallását hivatalosan regisztrálni. Egy másik elképzelés szerint szabad akaratából mindenki maga határozná meg, hogy jövedelemadójának meghatározott részét melyik egyháznak utalná át. Volt olyan elképzelés is, hogy az állam létesítsen egy úgynevezett vallási alapot vagy engedjen át működő vagyontárgyakat, amelyek kamataiból, illetve jövedelmeiből lehetne az egyházakat finanszírozni. A kamatokat azonban hamar fölfalná az infláció, az esetleges gyárak, mezőgazdasági nagyüzemek átengedése pedig vészesen emlékeztetne a reprivatizációra, ami csak rossz vért szülne. Egy, a közelmúltban tartott ökumenikus tanácskozáson a történelmi egyházak képviselői olyan javaslatot fogadtak A békéscsabai, két tornyú katolikus templom Fotó: Kovács Erzsébet el, amely szerint a jövedelem nélküli egyházakat a politikai pártokhoz hasonlóan kellene támogatni. A pártokhoz hasonlóan tulajdonképpen az egyházak is társadalmi szervezetek, amelyek létszámuk, pontosabban szólva híveik száma alapján lehetnének jogosultak az állami költségvetés egy törvényben megszabott hányadára. A történelmi egyházak megállapodtak abban, hogy az egy év alatt történő keresztelések és az egyházi temetések számának középarányosa és az életkor szorzata adná meg a hívek számát. Ezek szerint például a szeged-csanádi egyházmegyében 330 ezer katolikus hívő él. (Magyarországon 3 főegyházmegye, 7 egyházmegye és 2 görögkatolikus egyházmegye van.) Ma még kiszámíthatatlan, hogy a parlament mit szól ehhez az ez idő szerint még törvényjavaslatba sem öntött elképzeléshez. Az említett tanácskozás résztvevőinek mindenesetre az volt a jámbor véleménye, hogy ez a megoldás még mindig jóval olcsóbb lenne, mintha az elkonfískált egyházi vagyon értékének 40 éves kamatos kamatait vagy haszonbérleti díjait kérnék vissza. Bonyhádi Péter A múlt: kezet adtak egymásnak és önként fegyvert fogtak A jelen: felülről gerjesztett kirekesztés? Békés megyében 48 évvel ezelőtt, 1945januárjában már nem dörögtek a fegyverek, mintegy 1600-an azonban önként vállalták, hogy az ideiglenes nemzeti kormány felhívására — „Fogjon fegyvert minden magyar a haza és a magyar nép felszabadítása érdekében!” —jelentkeznek. Az ideiglenes magyar kormány az 1945. január 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezményben vállalta, hogy nyolc gyaloghadosztályt felállít, és a háború befejezéséig harcba vet a németek ellèn. A Békés megyéből jelentkezők a szegedi központú, ötödik katonai körzethez, az ötödik hadosztályhoz tartoztak. A hadosztály történetéről Orosz Sándort, az akkori 20 éves önkéntest — ma a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége megyei koordinációs bizottságának elnöke — kérdeztük. Mivel a MEASZ-t a múlt rendszerhez kötődő szervezetnek tartja a jelenlegi hatalom, vezetőire pedig ókonzervatív, kádárista bélyeget sütöttek, ezeket a kérdéseket sem hagyhattuk ki a beszélgetésből. nélküli katonákkal. Már a to- borzó szövegében az szerepelt, hogy 18 évestől 42 évesig jelentkezhetnek, de akadtak olyanok is, akik idősebbnek hazudták magukat. — A második világháború borzalmai számunkra, az ország ezen részén, már véget értek — úgymond átment rajtunk a háború —, amikor az ideiglenes kormány felhívását olvastuk — kezdte. — Én Gyulaváriban éltem akkor, és társaim többségéhez hasonlóan először eszem ágában sem volt újra a poklot választani. A felhívás azonban napokon belül tudatosodott bennünk, és amikor összejöttünk egy baráti találkozóra a településen, úgy éreztük, az ország érdeke — a rajta esett gyalázat — azt kívánja, hogy fegyvert fogjunk érette. Kezet adtunk egymásnak és 63-an jelentkeztünk. Ez a létszám — miként máshol is — kiegészült a Horthy-hadse- regből átállt tisztekkel, tiszt- helyettesekkel és rendfokozat „A szíve-lelke vitt mindenkit” —A Békés megyeiek az ötödik hadosztály mely ezredéhez tartoztak? — Többségében a 15. gyalogezredhez. Ennek első zászlóalja Békéscsabán, a második Orosházán, a harmadik Gyulán jött létre, a Nagykamarásról, Mezőhegyesről, Mezőko- vácsházáról és még egyéb környékbeli településekről jelentkezők a makói zászlóaljhoz tartoztak. Március végén, április elején Hajmáskérre kerültünk kiképzésre és vártuk, mikor vetnek be a fegyveres harcba. A táborban nem számított az sem, hogy sokan mezítláb, rongyokban gyakorlatoztak — az otthonról hozott lábbelit, ruhát hamar elnyűt- ték —, a szíve-lelke ugyanis vitt mindenkit. A Gyulaváriból bevonultakról egy statisztikám is van, miszerint két értelmiségi, tizenkét ipari dolgozó, három közép-, módosparaszt, kilenc szegényparaszt, hat kereskedő, zenész és 48 mezőgazdasági munkás jelentkezett az új hadseregbe. — Mikor vetették be önöket? — Április 25-én álltunk be- vagonírozásra készen, de bevetésre mi már nem kerültünk, hiszen május 9-én véget ért a háború. Június végén a hadosztály feloszlott és sokan a kárfelszámolásban vettek részt, illetve a határőrség munkáját segítették. —A háború befejezése után többen a Magyar Partizánszövetség tagjai lettek, aminek jogutódja a MEASZ. Ugyanakkor néhány éve megalakult a MESZ, a Magyar Nemzeti Ellenállási Szövetség is. Ez azt jelenti, hogy az egykori bajtársak között szakadás történt? „Senki nem tudta, mi lesz a vége” — Mi az antifasiszta múltat is vállaljuk —említhetem példaként az 1936-os spanyolországi fasizmus elleni fellépést is — úgymond. nemzetköziek vagyunk és külföldi kapcsolatokat is tartunk. A MESZ nevében a mostanában használatos nemzeti szó véleményem szerint azt a gondolkodást mutatja, hogy ők az ellenállást 1944. március 19-étől, a német megszállás kezdetétől ismerik el. A MEASZ-tól az állam minden támogatást megvont, a régi rendszerhez kötődő szervezetnek könyveli el. A kirekesztést érzem abban is, hogy a Honvédelmi Minisztérium által alapított, a Független Demokratikus Magyarországért Emlékérmet a megyében olyan bajtársunk tudomásom szerint nem kapta meg az első hullámban, tavaly december 21-én, aki a MEASZ forma- nyomtatványán adta be kérelmét. Remélem azonban: a HM rehabilitációs bizottsága úgy dönt, hogy a következő két alkalommal — ez év március 15-én és december 21-én — ők is részesülhetnek az emlékéremben. Nem hiszek abban, hogy a felülről gerjesztett megkülönböztetésnek, kirekesztésnek tere és helye lenne közöttünk, hiszen bajtársak voltunk, akik közös célért fogtunk össze. Mi nem állítjuk, hogy minden tekintetben feddhetetlenek vagyunk. Tény az is, hogy a kádári rendszerben létezett a MEASZ. Azt azonban talán kevesen tudják, hogy sokunkat jó ideig akkor is „lekicsinyeltek”, hivatkozva arra, hogy fegyveres harcban nem vettünk részt. Azt viszont az elmondottakhoz hozzá kell tennem, hogy amikor bajtársakként elindultunk, fegyvert fogtunk, senki nem tudta, mi lesz a vége, sőt arra is számítottunk, hogy megritkulva térünk haza. — Szólt arról, hogy állami támogatást a szövetségük nem kap. Miből tartják fenn a szervezetet? — Az országban mintegy nyolcezer, Békésben pedig 200 tagunk van, és a tagdíjakból vegetálunk. (Természetesen helyet biztosítunk lapunkban a Magyar Nemzeti Ellenállási Szövetség véleményének is, ezért <ha megkeresnek bennünket, megszólaltatjuk óltet.) Nyemcsok László
