Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-16-17 / 13. szám
MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM 1993. január 16-17., szombat-vasárnap A hetvenéves Schéner Mihály képzőművész istenei mégis békességben vannak egymással Megható volt az az érdeklődés, amit a város, a szülőfalu, a szakma és a közönség tanúsított. A hetvenedik születésnapját ünneplő Schéner Mihály képzőművészt nagy szeretettel és tisztelettel köszöntötte Békéscsaba, Medgyesegy- háza és a Mester festményeit, rajzait, kerámiáit, faplasztikáit, textilfiguráit kedvelő közönség, a Meseházért hálás gyerekek. A rendkívüli érdeklődésnél csak az örökifjú Schéner Mihály vitalitása, szellemessége és munkakedve meghatóbb. A Munkácsy Mihály Múzeumban rendezett jubileumi kiállítást megelőző napon még festett! A múzeumi megnyitón és a meseházi megemlékezésen jelenlévők tapasztalhatták, a legmegindítóbb pillanatokat jópofa meglepetésekkel és kendőzetlen közbeszólásokkal oldotta fel maga az ünnepelt. Amikor Katona Tamás miniszterelnökségi államtitkár szívélyes megnyitóbeszédében a schéneri alkotások üzenetét méltatta, a Mester csokitojást nyomott a kezébe. Pap János polgármestert pedig, aki arról beszélt, mekkora kincs a művész jelenléte, azzal szakította félbe, hogy „Több pénz kéne!” Schéner Mihály bibliai, főleg ószövetségi jeleneteiből tevődik össze egyik fajsúlyos fejezete életművének — „a bőven termő fának”, „a bőven tejelő tehénnek", ahogyan a művész mondja. A karácsony témaköre nagyon jellemző, akárcsak Szent István alakja. Külön rangos fejezetet jelentenek a tájban, a népben gyökeredző, a népi kultúrára építő alkotásai, és megint másik csoport, ahol a magyar irodalom alakjai köszönnek vissza. S számos képen a kedves, szakállas apóka, a Mester kalappal, a gyerekek imádott Miska bácsija. Amikor a „jeles nap” előtt leültünk beszélgetni, nem sok jelentőséget tulajdonított hetvenedik születésnapjának, az egész felhajtásnak. Azt mondta, száz évre való terve van; és ez az ünnep nem jelent többet, mint az örök vándorlást, „a garabonciás festő vonulását, amíg tud vonulni”. Az ünneplés helyett inkább nagyon is hétköznapi dolgokra terelte a szót. — Nekem is érdekes a kiállítás, mert megmutatja, honnan és hogyan indultam el, milyen archimedesi pontok és koordináták voltak, miből tevődik össze az, amit összeszedtem és most a kötényemben, a gyékényemen vagy a szatyromban viszek a hátamon. Különböző irányok, áramlatok, pofonok és rúgások. Az alkotás a festőnek mindig önmaga megismerése és kritikája. Jó, hogy én mindig foglalkoztam plasztikával, szerettem szobrászkodni. Ezzel többet láthattam és több helyen keresgélhettem. Nem akarok kvalifikálni más művészeket, akik nem jöttek ki a térbe, tehát két dimenzióban dolgoztak. Én legalább háromban, és most már soha nem rajzolok leíró rajzot, hanem rendszerint egy vonallal, mert egy vonal szükséges és elegendő ahhoz, hogy abból valamit építsek. Először megrajzolom a dolgokat, aztán esetleg megfestem, és a végső fázis, hogy térben, plasztikában kihozom. Csak olyan rajzot csinálok, amit plasztikában megépíthetek. Sőt, a rajz alapján még meg is írom őket, a több száz vagy ezer ördögöt. Ez azért érdekes, mert deduktív folyamat, tehát a rajzból visszavezetem az ördögöt a tojásába, a keletkezésébe, hogy miféle csibe-ördög ez. Egy író általában 10-15 ördögöt tud megírni, mert a formalátása körülbelül ennyi. Én formában látom meg ezeket az ördögöket, és aztán keresgélem meg hozzájuk a megfelelő szavakat. Ki kell találnom a szavakat: szi- rittyek, sunykók, lapatyok, lötykök, tákok, szátyárok... Ezekkel a szavakkal jellemezni lehet a formákat. Most olyan csodálatos, de rohadt korban élünk, amit én úgy nevezek, hogy az ördögök triumfálása; és ez vonatkozik az egész világra. Nagy romlást érzek, és ezért szeretem az ördögöket is csinálni. Szent kötelességemnek tartom ezt, és van hozzá kedvem, talán egy kis adottságom is. Sokszor hiába akar az ember valami jót vagy valami mást, nem megy. A köztes állapotok olyan rosszak, hogy alig lehet valamit változtatni. Próbáljuk egyéni életünket élni, mielőtt még egy másik területen vagy pártban élő (bocsánat!) elharapná a torkunkat, vagy egy olyan fűrészpor-gombócot nyomna a szánkba, amit nem lehet lenyelni. Kultúrával foglalkozni, elhinteni a magvakat ma itt lent—és nem fönt vetni, aratni papíron — majdnem olyan nehéz feladat, mint Afrikában a hittérítés a múlt században. Most az egész kultúra átmeneti állapotban van, nagy hullásban. Nagyon sajnálom, hogy ebben az úgynevezett liberalizmusban, amit itt szerettek volna vagy szeretnénk megvalósítani. ebek harmincadjára oda lett dobva a kultúra, a művészet. Nem azért mondom ezt, mert a csibét vissza szeretném a tojásába költeni, hanem azért, mert fel kellene tárni és tárgyilagosan megmondani, hogy itt igen nagy válságban van a kultúra. Nagyon ritkán nézek televíziót, mert silánynak tartom a műsort, szennyezésnek és nagyon ártalmasnak az amerikai kommersz dolgokat. Különösen az ifjúságra nézve ártalmas a dekadencia, én magam sem szeretem, ha morbid és dekadens valami. Pogány és sokistenhívő vagyok, de egy istenem is van. A medgyesi evangélikus egyházban nevelkedtem, és ebben is hiszek. Isteneim békességben vannak egymással. Szeretem a sokféleséget, a sok istent. A művészetnek kellene legközelebb állnia az istenekhez. A művészetnek talán az a legszebb feladata, hogy ösztönzést adjon. Dekadenciával, ro- hadással és piszkos striciske- déssel ez lehetetlen. Sajnálom azokat, akik a művészet szent magasságát ilyen rossz, gonosz célokra használják fel, és károsnak tartom a gyerekekre nézve. A legtöbbet ettől a gyerekek szenvednek, pedig a legtöbb szeretetet, tisztaságot, jóérzést éppen nekik kellene nyújtani. Ez a társadalom nagyon beteg. Itt sokan meghalnak fiatalon, súlyos bajok vannak, sokan elvesztették a morális tartalékukat. Egyfajta fásult elfordulás, begubózás és becsa- varodás van, ami azzal jár, hogy nem tudjuk, miféle ember áll velünk szemben. Az embereknek nincs közösségi arcuk, elvesztették, márpedig ahhoz, hogy a pluralizmus megvalósuljon, többek között az is kellene, hogy a különbözőséget tiszteljük. A pluralizmus különbözőség és a közösségben való jó együttélés egyszerre. A romlásban viszont ezek egymást sokszorosítják és a bajokat növelik. — A romlás korát éljük; a művészet, a kultúra háttérbe szorult. Ez a kettő nagyon is összefügg... — Igen. A gazdaság válsága akkor kezdődött, amikor Heté- ny i miniszter úr még a múltban az ipari termékkel egyenlővé tette a művészi alkotást. Az ipari produktum lett a fő jellegzetesség, a zibi-zaba, a merkantilizmus és a nassolás, no meg a technicizmus, amibe az amerikai szuper technika bőségesen belejátszik. Kétségbe vagyok esve... —Ráadásul azt mondták sokáig, hogy kultúra majd aztán, első a termelés. Pedig ez rövid távú gondolkodás, ugyanis a műveletlen emberek nem tudnak holnap korszerűen termelni. — Nem igaz, hogy első a termelés! Az emberi lélek, a szellem, a hit, az érzelem a fontosabb; az emberek közérzete, szíve, odaadása. Ezért van itt most ennyi sunykó, la- paty meg ilyen félregombolt Dorottyáék Az a jellegzetes schéneri világ: festmények, szobrok, plasztikák fotó: fazekas Ferenc A Zöldszakállú a nagy akttal szájú... Nem tudom, hogy ezek politikusok-e. Ezt érdemes csinálni: a merkantilista, kommersz és karrierista szemlélettel többet lehet ma elérni, mint azzal, hogy Krisztus feláldozza magát a kereszten a hitért. Nekünk a jövőért — ahogy Nietzsche mondja — fel kell áldozni magunkat, el kell buknunk azért, amit célul tűzünk magunk elé. Fel kell áldoznia magát mindenkinek a jövő érdekében, a jobb és a nemesebb holnapért. De kérdem én: ki akarja ma magát feláldozni, mikor belép ide vagy oda és előnyöket szerez?! Sajnos, az amerikai mentalitás hódít, a pénzközpontúság, a mohó rohanás a pénzért, minden azonos a pénzzel. Akkor Van Gogh nem ért semmit életében? Nem mondta róla senki, hogy bolond, de legalább jó erpber... Még azt se, amit nálunk mondtak a múltban: „rossz művész, de jó elvtárs”. Most az a döntő, hogy milyen anyagi sikere van az embernek. Kétségbeejtő, hogy ez a merkantilista, nepper világ diadalmaskodik itt, és úgy látszik, hogy a gazdasági nehézségek miatt ez győz. Az út szélére vagyunk kidobva, aki nem nyalizza magát be sehova, az le van... ejtve. Az emberek hasadt lelkűekké válnak, mert nem lehet a lelket és a szívet olybá venni, mintha nem lenne, csak a pénz. A szellem a szív, a hit és a lélek által igazodik és kell, hogy bizonysággá váljon... A kultúra értékei nem tudnak érvényesülni a közösségben, ahol nincs meg az egyén méltósága és tisztelete, ahol a különbözőség nem jut érvényre az ő sajátos egyediségében. A művészetnek a legfőbb feladata, hogy a különbözőség által válhasson a közösség tagjává. Ehelyett hibridizmus van most, ragacs, nincs, ami a társadalmat összetartsa, az szét- porlik mint egy tégla. — Csoda, hogy mégsem pesszimista... — Nem vagyok pesszimista. Mi —hála Istennek — a meseházi alapítványban tevékenykedünk, és csináljuk majd a tavaszcsengető virágünnepet. Ez felfogható üzenetnek. Megpályáztuk a Szent István-tervet, és mind a két évben elutasították; megköszönték, hogy pályáztunk, de nem volt rá pénz. Fel vagyok háborodva, és az elutasítást úgy tekintem, hogy ez a közművelődési pénz kétes dolog, nagy stanicli pattogatott kukorica. —A kultúra pártok, politika fölötti, magasabb rendű, örök érték, miközben a politika múlandó, naponta változik? — Kicsit ezt valósítottuk meg a Háromkirályok-film- ben is. Én nem tudom, ki milyen párthoz tartozik. Többre tartom a kultúrát, mint a marakodást. Akinek a gigájába nyomott fűrészpor-gombóco- kat kell lenyelnie, annak nem jut ereje az eredetiségre, hogy magától kitaláljon valamit,.és ez hátráltatja az egész magyar kultúrát. A kultúra egészét kell nézni, és mindenki ennek az egésznek a szolgálója és támogatója kellene, hogy legyen. Mi ezt próbáljuk megvalósítani a mi kis bölcsőnkben, jászolunkban Medgyesen, ahol csináltuk ezt a kis betlehemes sugárzást. De ősztől a virágünnepet Pestre fogjuk vinni! Aztán nemzetközivé tesszük. Most itt a tél, de nem késik már a tavasz nagyon... Szeretnénk a falvakat bevonni. Ebben a térségben évszázadok óta él és virágzik a kultúra, a népi művészet, ahol nincs olyan ellentét, hogy egymást megfojtanák. A Szent István-i gondolatot szeretnénk továbbvinni, hogy miként tud itt sokféle népesség együtt békességben élni — a másik ezer éven át. Talán pont ez az ideális, hogy nagyon sajátos, egyedi nép, nyelv, karakter a magyar, és nem tudta bekebelezni sem a német, sem a szláv néptenger, ami körülöttünk van. A magyar ember megmaradt, szép kenyeret tudott sütni évszázadokon át és jól érezte itt magát. Niedzielsky Katalin „Bőven tejel a tehenem...”
