Békés Megyei Hírlap, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-13 / 10. szám

1993. január 13., szerda

Sarkad Boccaccioja, avagy

TÉNY-KÉPEK

A kis intézmények önállósulni akarnak

BÉKÉS MEGYEI HÍRUP

A vékonypennájú jegyző és a menyecske

Hova folyik a kultúrára szánt pénz Békéscsabán?

Vannak emberek, akik már az első öt percben képesek a másik ember szívébe lopni magukat. A sarkadi Tokai Györgyről is az a hír járja, hogy akit a sors összehoz vele, az bizony nem tudja egyhamar kitörölni őt az emlékezetéből. Engedve kíváncsiságomnak, a napokban váratlanul felkerestem sarkadi otthonában. Gyuri bácsival (a helybeliek csak így szólítják) az utcán találkoztam, éppen tejfölért indult. Javaslatára, hogy majd útközben „összeösmerkediink”, elkísértem a boltba. Miután „felakasztotta a hóhért”, vagyis kifaggatta a riportert, magáról kezdett beszélni:

— No hát én meg itt születtem — mutatott körbe az utcán —, ezért még a tarka kutya is ösmer Sarkadon.

S hogy nem mindennapi embernek született, az is bizonyítja, hogy az első világháború utolsó évében, Hugó napján látta meg a napvilágot. A Hugók pedig mint köztudott, április elsején ünnepük névnapjukat.

— A koporsóra ez év Hugó napján köllene 75-öt írni — szögezte le aztán, hogy ne számolgassam tovább, vajon hányadik születésnapja következik ezután.

Mire hazaértünk a tejföllel, azt is megtudtam, hogy Rózsi- ka, a felesége éppen kórházban fekszik, ezért egyedül kénytelen „kosztolni” ez idő alatt.

— Szeptemberben én is voltam a szegedi klinikán — mesélte a hátsó konyhában, miközben csutkát rakott a tűzre. — Sok a szomorú ember ott, én meg nem szeretem, ha valaki lógatja az orrát. Igyekeztem megnevettetni a betegtársakat, úgyhogy mikor hazafele készülődtem, azt mondták, menjek máskor is.

— De az se volt kutya — jutott eszébe hirtelen —, mikor felfektettek a műtőasztalra. Mondja a nővérke, adjam a lábom. Odanyújtom az egyiket, húzott rá egy zsákot, oszt lekötözte. így tett a másik lábúmmal és a bal kezemmel is. Na mondom, ennek fele se tréfa. A jobb kezem márcsak nem hagyom, hogy lekössék. A nővér elpanaszolta a dolgot az orvosnak. Jön az adjunktus, kérdi, hogy miért nem hagyom magam. Ha teljesen lekötöznek, akkor melyik kezemmel fogok majd segíteni az adjunktus úrnak!? — mondom ártatlanul, mire az egész műtőszoba nevetésben tört ki.

— Rengeteg szórakoztató kazettám van — váltott a témán Gyuri bácsi. — Várjon csak, mindjárt felteszek egyet. A jegyző meg a menyecske éppen jó lesz — egyezett ki magával. A „play” gomb helyett azonban csak a torkát köszörülte meg, és szalag helyett a nyelvét forgatta. Ismeretlen szövegű magyaros dallam csendült fel a konyhában:

„— Jó estét, barna menyecske. Hol jár ilyen késő este?

— Csak a jegyző úrhoz jöttem, jaj de jó, hogy itthon érem.

— Menjünk hát az irodába, készen az istenciája. írjunk alá hamarjában, nyomjuk a pecsétet rája.

— Jaj de setét a szobája, talán nincsen is gyertyája.

— Nem kell semmi, hiszen máris markomban a kalamáris.

—Juj, de vékony a pennája. Talán soknak írt alája?

— Ugyan, kedves, ne csu- dálja, hisz’ az egész falu ezt használja.”

Hamar rájöttem, a „kazetta” szövegestől, dallamostól Gyuri bácsi fejében van.

— Apám, aki 1876-ban született, egy könyvrevaló ehhez hasonló népi éneket, verset és rigmust gyűjtött össze még a múlt század végén — mesélte. — Csak négy elemije volt, mégis gyöngybetűkkel jegyezte le ezeket a szájról szájra terjedő kis népi alkotásokat. Gyerekkoromban sokat megtanultam ezek közül, s itt őrzöm őket a mai napig — mutatott a fejére, majd hirtelen így határozott:

— Tudja mit? Felteszek még egy „kazettát”. Egy furfangos öregemberről szól — mondta, és máris belefogott a verses elbeszélésbe:

„Egy megvénhedett, ősz öregember elment az erdőre fát szedegetni. Lábai nem akarták bírni, összeesett és elkezdett keservesen zokogva sírni.

— O, te Halál, te irgalmatlan, ki oly sokszor jössz hívatlan! Csecsemő ártatlanságot egyre öldöklőd. Gyere, szabadíts meg régi megunt terhem- től.

Ezen szavaknál a sárga halál rémítő csontvázként a kaszával előállt.

— Megjöttem — úgymond

Szerettek a lyányok is közelemben lenni, mert sose fogytam ki a „kazettákból” fotó: fazekas ferenc

—kívánságodra. Uram, miben lehetek szolgálatodra?

— Köszönöm. Köszönöm, hogy nem hagyál magamra. Uram, ezt a kis fát add föl a hátamra!

Édes az élet, bár sok baj szorult belé, mégse kívánkozunk menni a sír felé. ”

Sokat köszönhetek ezeknek a „kazettáknak” — jelentette ki a vendéglátóm. — Végigkísérték az életemet. Ötödikes elemibe jártam, amikor a tanítóm eljött az apámhoz: „Gyurka! Add ezt a fiút a polgáriba! Nem árt ennek a tanulás.” így kerültem be a polgári iskolába, amit 1933-ban végeztem. Ezután parasztember lettem, mint az apám, de minden szombaton felléptem a népkörben. Volt olyan tél, hogy hét darabban is főszerepet kaptam. A sarkadi közönség hozzászokott, hogy csakis vidám figurákat játszom, ezért már amikor kiléptem a színpadra, nevetni kezdtek. így volt ez akkor is, amikor kivételesen egy tragikus hős szerepét kaptam. Emlékszem, alig bírtam lehűteni a közönséget, hogy ne nevessenek már annyira, hiszen a darab szerint éppen az anyám halálos ágyánál álltam... Szerettek a lyányok is a közelemben lenni, mert sose fogytam ki a „kazettákból”. És hát a hadifogságon is átsegített a „tudományom”. Magamban és másokban is tartottam a lelket.

A hadifogságról a következő anekdota jutott eszébe:

—Láttam, hogy a bajtársak el vannak keseredve. Nem bírtam nézni. Azt füllentettem nekik, hogy beszéltem az őrnagy úrral, aki azt mondta, mire a bor megforr, hazamehetünk. Eltelt egy év és hát természetesen maradtunk. ,,Megforrt a bor, Gyuri és nem vagyunk otthon” — emlékeztettek a katonák. Vakartam a fejem. ,Jó,jó —adtam meg magam—, de azt nem mondta az őrnagy úr, hogy az indulásig hányszor forr meg a bor.”

— Nem tehetek róla, de szeretem, ha mosolyognak körülöttem az emberek — mondta végül a beszélgető- partnerem. Tokai György otthonából kötelező jó kedvvel távozni, ezért kikísérve még egy viccet „kaptam ajándékba”:

„Három dobozi asszony vásárolgat Csabán, de lekésik az utolsó buszt. Mit volt mit tenni, gyalog vágnak neki a hazafelé vezető útnak. Doboz határában aztán egy alvó disznóra lelnek a bokorban. Jobban megnézve azonban látják, nem is disznó az, hanem egy piszkos, sáros részeg ember. »Ugyan, ki lehet?«—találgatják. Mondja az egyik: »Csak nem az én uram ? Nézzük meg a fütyürkéjét!« Nézi, tapogatja, majd megállapítja: »Nem, hál’ Istennek, nem az én uram.« Nézi, tapogatja a másik is, majd így szól: »De nem is utcabeli!« Szemügyre veszi a harmadik is, aki legyint egyet: »Itthagyhatjuk. Még csak nem is dobozi.«”

Odakinn zúzmarát lehelt a tél a kerítésre. Elgondolkodom: Milyen meleg is lehetne ez a rideg világ, ha mindenkiben Gyuri bácsi vidám szíve lakozna...

Magyar Mária

Évek óta kongatják a vészharangot a közművelődés felett. Hol arról hallani, hogy fűtésre, világításra sem futja, hol pedig arról, hogy a mozit meg a kultúrházat is kényszerül bezárni az önkormányzat. Ez általában igaz a kistelepülésekre, a megyeszékhelyeken és nagyobb városokban még nincs közvetlen veszély. Hogy Békéscsaba Megyei Jogú Város Önkormányzata hogyan viszonyul a közművelődéshez, arról a polgármesteri hivatal közművelődési irodavezetőjével, Szegediné Kozák Máriával beszélgettünk.

— Padlóra került-e gazdaságilag vagy szakmailag a köz- művelődés Békéscsabán?

— Szerencsére sem egyik, sem másik szempontból nincs szó „padlóközeli” helyzetről. Az intézmények vonatkozásában azonban történtek változások. Korábban egy közművelődési intézménye volt Békéscsabának, az ifjúsági ház. A többi — művelődési ház jellegű — intézmény a Megyei Művelődési Központ kereteiben működött. 1991 nyarán a csabai önkormányzat intézményeket alapított, így jött létre a Lencsési Közösségi Ház, a Békési Úti Közösségi Házak, és tavaly január 1-jével a mezőmegyeri Arany János Művelődési Ház vált le az ifjúsági házról. Ugyancsak tavaly alapította meg a Munkácsy Emlékházat az önkormányzat.

— Ezek a kisebb intézmények úgy tudjuk, szeretnének gazdasági önállóságot is. Elsősorban azért, mert elég jól prosperálnak...

— A felsorolt intézmények szakmailag önállóak, gazdaságilag csak részben. Ez utóbbi azt jelenti, hogy gazdálkodásuk a csabai ifjúsági háznál bonyolódik. Ez bizonyos veszélyeket is hordoz magában. A kisebb intézmények azt szeretnék, hogy a felhasználásukra megszavazott pénzeket elkülönített számlán kezeljék. Az önkormányzat éppen a konkrét tevékenységek támogatása céljából találta ki a pályázati rendszert, ami ezt a törekvést elvben alátámasztja.

— Van rá reményük?

— Most folyik a közművelődési intézmények szakmai vizsgálata. Több alternatíva is szerepel az elgondolások között a művelődési intézmények működtetéséről. A terveket befolyásolja a Közalkalmazotti Törvény, amely szerint a kinevezett intézményvezetők magasabb beosztású vezetőnek minősülnek, s ez irreális helyzeteket teremthet. Például azt, hogy egy harminc dolgozós intézmény vezetője ugyannnyi bért kap, mint egy kétszemélyes intézmény vezetője. A vizsgálatok éppen azért folynak, hogy a működés jogszerű legyen, de a szakmai tevékenység se szenvedjen csorbát. Az eredmény lehet integrálódás, de lehet gazdasági elkülönülés is. A képviselő- testület, reméljük, már februárban dönt ebben a kérdésben. A magam részéről a teljes szakmai és anyagi integrálódást nem tartanám jónak. így ugyanis elveszne a tulajdonosi szemlélet, amihez viszont önállóság kell.

Szakmailag az a legfontosabb, hogy a város polgárainak ugyanazok a kulturálódási és közösségteremtő lehetőségei megmaradjanak, mint amik eddig voltak.

— Régi nóta, de éppen a gazdasági önállósodást vagy a külön kezelt pénzek iránti igényt támasztja alá a napközis táborból „elfolyó” pénz, ami az anyagi gondokkal küszködő ifjúsági házat is sújtja.

— Az ifjúsági ház költség- vetését illetően két megrázó esemény is történt az elmúlt évben. A Kultúrbörzére betervezett ígérvények egy része nem valósult meg, a másik pedig a napközis tábor felől ütött be. Az önkormányzat az ifjúsági házhoz rendelte a napközis tábort a megfelelő anyagi fedezettel. Igen ám, de kaptak egy félmilliós vízdíjszámlát, ami érthetően nem volt bekalkulálva. Egyébként ez a vizes ügy már régóta tart, a tábor korábbi működtetője, a Megyei Művelődési Központ korábban pert is indított. Most is folyik a kutatás, hova tűnik a víz, ami a számlát akkor is „termeli”, amikor a tábor nem működik. Téli időszakban is több tízezres számlák érkeznek, amikor pedig nincs is fogyasztás. Ez a közművelődésre szánt pénzt folyatja a semmibe.

— Mi van a művészeti élettel?

— A két képzőművészeti egyesület is részesült támogatásban a pályázati alapból. Ugyanígy két művészeti folyóiratunk, a Sodrás és a Bárka is. Összegszerűségében elmondható, a város tavaly többet fordított a kultúrára mint korábban, s emellett a rendezvények támogatottsága is megmaradt. Az iskolákban folyó tanórán kívüli kulturális tevékenységet is támogatja az önkormányzat, felismerve annak jelentőségét.

—Mondják, a megyei kulturális intézmények támogatását illetően vita van a város és a megye között. Nem lehetne ezt tisztázni?

— Kétségtelen, hogy a megyei intézmények: múzeum, színház, megyei könyvtár, művelődési központ kapnak városi támogatást. Ugyanakkor a törvény úgy rendelkezik, hogy a megyei intézmények fenntartása és működtetése a megyei képviselő-testülethez tartozik. A megye ugyanakkor a városi feladatok ellátására hivatkozik. A város pedig azzal érvel, hogy a városi kórház, a kollégiumok megyei feladatokat is ellátnak, mégsem kap rá a város pénzt a megyétől. Ezt valóban érdemes lenne egy átfogó csomagtervben kidolgozni. A fejkvótát a város után megkapja a megye, ami idén 490 forint lakosonként. A város viszont 250 forintos fejkvótát kap, amit alaposan ki kell egészítsen. Tavaly több mint 40 milliót fordított a város a kultúra támogatására, könnyű kiszámolni, mennyivel többet, mint ami az állami támogatásból jutott volna. Tehát visszatérve az alapkérdéshez: Békéscsabán nem került padlóra a kultúra ügye.

B. Sajti Emese

/

Asz klub - „csata után”

Szeghalmon az egykori szolgáltatóház emeletén a helyi Ász klub működött egy ideig. Távozásukkor meglehetősen mostoha körülményeket hagytak, amit képünk is igazol. Talán jobban meg kellene becsülni azt a keveset is, amit az önkormányzat nyújtani tud

FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER